Hálaadás az őrület peremén

Trychydts | | | 2018., november 26., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Fiatalékkal bevállaltunk már egy-két őrültséget, de azt hiszem, eddig ez a hétvége vitte a pálmát.

Egész hétvégés workshopon voltunk Nicoline és én, szombat-vasárnap reggeltől estig tornáztattuk az agyunkat. Fiatalék pár nappal korábban értek haza Hawaii-ról, vasárnap pedig egy kutyavizsgáztatáson fagyasztották magukat kopogós keményre. Ehhez képest megbeszéltük, hogy nagyszabású Hálaadás-napi vacsorát tartunk. És hogy teljes legyen az őrület: mindezt hús nélkül.

Tényleg, mi is nagyobb fun, mint workshop után vadrizsre vadászni a sötét erdőben, tortillatésztát pirítani, mandulát- és pekándiót gyúrni, áfonyát szikkasztani és kenyeret aszalni, almát nyúzni és darabolni, aztán mindezt összeönteni, kevergetni, betölteni, leönteni, felforralni, megsütni, mindezt úgy, hogy 19:00-ra tikkre álljon minden. De végül is megcsináltam és még gombagravy-t is főztem hozzá; Nicoline a sütőtökkrémlevest vállalta be, ami már szombaton készen is volt. Aminek a legjobban örültem, hogy bár nem ettünk húst, hamisítatlan hálaadás-hangulata volt mindennek. (Tulajdonképpen töltelékeket ettünk — az amerikai gasztronómia hátulról előrecsavart, tipikus rafinériája, hogy ők már a töltelékeket is külön megsüthető egytálétellé fejlesztették, bár az egyiket így is beorigamiztuk a házi tortilláinkba.)

A vacsora utáni agonizálást — részben teleettük magunkat, részben meg mindenki fényévekre volt az idény közepi formájától — csak Veronika almatortájáért szakítottuk meg, a Doktor Úr által felügyelt fahéjfagylalttal kísérve. 

Azt hiszem, ezzel végleg kimaxoltuk a Hálaadás-napi feelinget.

Ps. Persze én elsősorban azért ünneplek Hálaadást, hogy megemlékezzek a sok vicces pillanatról, amit az amerikai popkultúrában éltem meg… legyen szó a Jó barátokról vagy a West Wingről.

Barátok, spenót, vászikák

Trychydts | | | 2018., november 21., 23:49 | | |

Mint egy meditáló vízimanó, ülök a medencében, csak mosom és pucolom a spenót masszív indáit. Baluék hoztak nekünk nekünk másfél megatonnát, “kis spenót” címszóval, Talán jobb lett volna, ha soha nem tudom meg, milyen is a spenót eredeti formájában — én valami egészen másra emlékeztem még a nagymamámék kertjéből, de hát mindegy. Mosok, lögybölök, tépkedem a leveleket, hallgatom az új youtuberemet. Egy egész jó kis vendégség keretében kaptam meg ezt a kudzuként tekergőző vegetációt, és végül is nem árt nekem, ha tanulok valami újat.

Amikor megjöttek, jól be lettünk fenyítve, hogy Zéta nagyon félénk mostanában, nem nagyon oldódik fel. Szóval jól takarékra is tettem magam, kicsit dédelgettem Iolát, aki hatalmas szemekkel scannelte be a lakásunkat, meg főztem neki egy kis bébiételt, ha már kedves szülei nem hoztak neki. Szerencsére pont piacnap után voltam, hegyben állt otthon mindenféle, kockáztam egy kis sütőtököt krumplival, nyesszentettem egy kis csirkemellet, összefőztem, pürésítettem, kész is volt. Épp egy jó kis helyet kerestem a pürének az ebédlőasztalnál, amikor észerevettem, hogy Zéta is engem fixíroz nagy felengedetlenségében, én meg elkezdtem neki bohóckodni a kanalammal.

Ebéd után rajzolgattunk (sikerült felevenítenünk benne a Vászika-koncepciót), bábozgattunk aztán kiugrottunk egy kicsit a Margitszigetre. Hogy kellően magas legyen a streszhormonjaim szintje, egy gyereket is a hátamra szíjaztak. Persze Iolával nem volt sok baj, néha egy kicsit tornázott álmában, de ez persze engem nem akadályozott meg, hogy rendesen ráparázzak a dolgokra. Féltem, hogy kioldódik valamelyik biztosítókötél, vagy, hogy kitornázza magát a kötelékeiből, és kiesik majd a betonra. Vagy hogy majd megbotlom, elesek és ráesek a gyerekre. Vagy hogy nekiütöm valaminek forgolódás közben. (A villamosra nem is szálltam fel — márpedig Zéta villamosozni meg trolizni akart, még szerencse, hogy nekünk a sziget kényelemes sétatávolságra van.)

Aztán persze nem lett semmi baj, jól szundikált a hátamon, de azért nagyon nagy könnyebbség volt, amikor leszíjjazták rólam, és nem rajtam múlott, hogy megéri-e a hajnalt. Gondolom, egy idő után persze ehhez is hozzá lehet szokni. A neurózisomat azért egy fokkal elviselhetőbbé tette, hogy Zéta körül azért nagyon élénken áramlik a csí: megtanultam tőle egy új gyerekdalt, vonat lett minden padból, kiderült, hogy tudja, hogy a sünök levélrakások alatt telelnek, megnéztük a fényparkot (aminek persze csak sötétedés után van értelme, szóval még mi sem láttuk soha Nicoline-nal), meg az állatkeretet, ami persze csak elég limitált üzemmódban működik vaksötétben. 

Visszajövet Zéta ismét belevetette magát az alkotásba, nagyon komolyan rágyúrt a Vászika-témára, a végén tíznél is több alkotás került a gyűjteménybe. Nicoline előkapott egy kis gesztenyepürét tejszínhabbal, főztünk egy kis teát. 

Lassan végére érek a spenóttépkedésnek. Miközben lefejtem a nyakamról a rácsavaradó indákat, vigyorgok magamban, ahogy eszembe jut Zéta bolondozása. Spenóttal meg le vagyunk fedve tavaszig.

Száraz november

Trychydts | | | 2018., november 20., 10:23 | | |

Megkockáztatom, hogy nem csak problémahárítás azt mondanom, hogy nekem nincsenek alkoholproblémáim. Sokszor olyankor sem kérek, amikor van, és magamtól sosem iszom. A munkahelyemen már azt is megtanulták, hogy akkor fognak inni látni, ha ott lesz a feleségem (ennek egy céges bulin eleget is tettem nemrég).

Néha persze azért lecsúszik egy-két pohárral. Az utóbbi időben sűrűn fordulok meg olyan közösségben, ahol a túlzásba vitt alkoholfogyasztás kifejezetten gyakori. Úgyhogy gondoltam, kipróbálom, milyen, ha én is megpróbálom tartani, ezzel is kicsit észben tartva, hogy ez azért egy valós probléma.

Összességében véve tök ugyanolyan, mint bármikor máskor: nem iszom és nem is jut eszembe, hogy inni kéne. Az azért feltűnt, hogy vannak olyan alkalmak, amikor kifejezetten nehézkes kitérni a lehetőség elől. A múltkor például nyulat főztem egy szicíliai recept szerint, és úgy félúton meglocsoltam egy kis német borral. Ahogy felszállt az illata, rögtön eszembe jutott, milyen jó lenne ezt most megkóstolni vagy amikor esszük, inni mellé egy pohárral. Végül persze nem tettem. Nicoline borvacsoráján is kicsit kilógtam a sorból, hogy nem iszom, de azért erőltetni senki sem erőltette.

Csütörtökön olyasmit főzök (spenótos-citromos spagettit, koktélparadicsommal és reszelt parmezánnal, ráadásul egy speciális, one-pot recept szerint), amihez kifejezetten szívesen iszom egy kis száraz fehérbort, de most nem fogok — talán ezt sajnálom a legjobban. De ez a kihívás alapvetően arról szól, hogy legyen már egy hónap, amikor meg tudom oldani, hogy nem iszom egyáltalán.

Bezzeg a régi szép időkben… forralt bort készítettem a szilveszteri bulin egy kulcsos házban. Ahogy ott babráltam a fűszerekkel, akkor esett le, hogy abban az évben akkor iszom először alkoholt.

Reader’s Log: Ruthanna Emrys — Winter Tide

Trychydts | | | 2018., november 18., 12:24 | | | Kategóriák: ,

Winter Tide walks in the footsteps of Howard Philip Lovecraft. This reclusive writer, mostly ignored in his life, is a giant who can only be compared to Poe or J. R. R. Tolkien in his impact on modern culture. He was the one to introduce cosmic horror into fiction. The concept of the unforgiving, uncaring cosmos, inhabited by completely alien creatures that are much more powerful than mankind comes from him. It came back in countless movies, games, and books. (Without him, Stephen King would have written very different novels and definitely not It; we would have no Dark City, so not Matrix trilogy; huge franchises like Alien or Predator also grew on the same soil.)

Building on this work is no small undertaking — especially with the intention of doing more than simple plagiarism and writing cheap horror.  It requires discipline, humility and a certain level of artistic quality.  Ruthanna Emrys definitely does not fail. However, she builds so strongly on the sources material, that it really made me wonder how much value her book has to anyone who does not know Lovecraft’s work. I do think it would be something similar than hearing only one side of a vigorous and exciting debate. For Emrys, Lovecraft is not mere inspiration: she challenges him on the interpretation of his own mythos.

The novel (and it’s prequel, a short story which is also included in this volume) takes up the story where Lovecraft’s The Shadow Over Innsmouth left it. The military raids Innsmouth; its inhabitants are being deported into a concentration camp. But the author decides to reinterpret the original story — its narrator is unreliable and the citizens of the small, isolated city are not monsters. They are just different kind of humans, and their isolation does not cover any sinister intent — they just want to be left alone. Lovecraft’s point of view is supposed to be a misunderstanding, and their internment is a gross overreaction.

Fifteen years later the few survivors are being joined by Japanese American citizens, who were interned during World War II. Five years later, the only two survivors are Aphra, now working in a bookshop in San Francisco, and her brother, Caleb, who is trying to salvage and get back what is remained of their inheritance. The FBI asks them to help them out with their expertise in the supernatural during an investigation in Arkham (a fictional city frequently appearing in Lovecraft’s stories).

What I very much enjoyed in the novel is that new approach to the Cthulhu Mythos really works. The starting point of Lovecraft was that humanity is too ignorant to understand the real nature of the universe and to comprehend the power of the ancient gods and the likewise ancient civilizations, cultures following them. Ruthanna Emrys’ greatest achievement is that she can put more emotion and empathy into this world without changing this premise. Showing the story from the monsters’ point of view enables her to show the tragedy behind humanity’s ignorance toward the real nature of the universe. Our short lifespan, our narrow point of view on spacetime, our competitive nature blocks us from understanding the true value of knowledge, the importance of knowing ourselves before trying to understand the world. Set in 1948, the atomic bomb is a frequent topic of discussion; it also highlights the level of our impatience and intolerance — which is counterbalanced by the “monsters” attitude, who want knowledge for knowledge itself.

The other important topic of the novel, largely independent from the Lovecraftian theme, is the tragedy of irreparable loss. Built on the historical event of the internment of Japanese citizens, several of the protagonists have a grim background which very much shapes their personality. They have been injured by forcibly cut from their roots, by taking away their identity and being humiliated on a regular basis, just for being different. The flashbacks taking place in the internment camp are the most powerful pieces of the story. These not only provide a key to understanding the main plot but also adds depth to and explains the narrator (the protagonist) emphatic and vulnerable personality.  

The book starts off as a spy novel, but this is merely a way to pull together the characters into the same place. Once it is done, the focus of the novel is understanding. The obvious stakes of the story are mostly kept very low; the real excitements are coming from understanding the world, exploring the interpersonal relationships of people with very different background and exploring exciting philosophical and moral dilemmas. Similarly to Lovecraft, this is a very intimate story, mostly revolving around the protagonist’s feelings and thoughts. Dissimilar to him, it is not about her isolation, but her attempts to build and re-build her connections with others in a time of personal crisis.

Having a female narrator who has the Innsmouth look (for those who are not Lovecraft fans it means that she has a long neck, a receding hairline and bulging eyes — so by no means a conventional beauty) is also a gesture of defying Lovecraft whose cast of protagonists is exclusively male. It is really refreshing how diverse the story i from a gender perspective: while the male-female dichotomy is also one of the underlying themes, nobody is a stereotype. This is what makes the novel’s complex web of interpersonal relationships (and subverting some reader expectations) possible.

A fair warning: Winter Tide is definitely not flawless. There is a bit too much coming and going in the plot: the characters always seem to move one place to another and sometimes are engaged in very repetitive activities. Lovecraft himself was very good at avoiding these pitfalls: with him, time flows just as he wants it. We can skip hours, days or weeks in a few short sentences, and we can spend pages on a single moment. In Winter Tide, we do have to follow through the routine of every single day. If the party is moving from Arkham to Kingsport, we must hear how they discuss this decision, we must see how they sit into the car and we must follow through them on the way there and back. Weather is always described as something relevant, while in most of the cases, it isn’t. Every meal is being prepared in front of our eyes. This can be very trying after a while.

If you are willing to overlook these, one thing is guaranteed. Reading Lovecraft will not be the same ever again. 

(This is the text of my review posted on Amazon.)

A három lépéses őrület — Rubikolok 2.

Trychydts | | | 2018., november 16., 10:59 | | | Kategóriák: ,

Most már tényleg nagyon örülök, hogy szétszedhető kockát vettem. A módszeresebb megismerés jegyében elkezdtem 3 lépéses feladványokat megoldani… és van, hogy még így is elrontom. Ha időben észreveszem, akkor előfordulhat, hogy sikerül visszanavigálnom egy 3 lépéses állapothoz, de ha nem sikerül, akkor inkább összerakom az egész kockát újra.

Sokat lehet amúgy ebből is tanulni, harminc-negyven ilyen feladvány után már kezdek látni bizonyos mintákat. Tegnap például, Nicoline húzott egy rosszat a saját feladványában, azt is kiszúrtam rögtön, és mire átadta nekem, már mind a három lépést láttam előre.

Ami még sikerült: a középső kockát átrakni egy másik oldalra, aztán pedig visszaállítani az eredeti állapotot — ez persze jóval több 3 lépésnél, viszont ugyanazt az egy lépést kell ismételgetni hozzá nagyon kitartóan. Algoritmusgyakorlatnak nem volt rossz.

Singing with Angry Bird, 2016.

Trychydts | | | 2018., november 11., 21:15 | | | Kategóriák: ,

Amennyire megindító, annyira egyszerű a film története. Egy koreai operaénekes ötvenéves korában karriert vált egy nyomornegyedben kezd el gyerekeket énekelni tanítani Mumbai közelében. Nem profi énekeseket akar belőlük nevelni: az kórus (illetve az ezzel együtt járó szereplés, gyakorlás, fegyelem, tapasztalat) kivezetheti a gyerekeket a bádogvárosokból. A szülők azonban nem értik, miért van erre szükség: az Angry Bird-nek csúfolt/becézett tanár ezért közös koncertet szervez velük és a gyerekekkel, hogy ők is megérezhessék, mi is az a siker.

A film érzelmi erejét pontosan az adja, hogy még ez a nagyon egyszerű történet is milyen problémákkal, kihívásokkal jár együtt. Még Magyarországon sem magától értetődő, hogy egy szülő időt találjon magának ilyesmire. Írástudatlan, látástól vakulásig dolgozó emberekkel, egy elmaradott szociokulturális közegben, számunkra szinte elképzelhetetlen életfeltételek közepette még nagyobb erőfeszítésre van szükség.

Dokumentumfilmről van szó, és az ezzel együtt járó tárgyilagosság nagyon sokat segít abban, hogy a dráma ne forduljon át melodrámába. Tényszerűen látjuk a problémákat, látjuk, ki hogy próbál velük megküzdeni, de nem próbálnak meg feleslegesen rájátszani az érzelmekre. Persze a tények magukért beszélnek: a bemutatott családok tényleg olyan körülmények között élnek, olyan nehézségek nyomasztják őket, amik teljes egészében kívül esnek egy jóléti társadalom látóterén.

A sikeres koncert persze nagyot lendít mindenki önbecsülésén, ami annak ellenére is sokat számít, hogy a materiális dolgokon nem változott meg semmi. Mégis, amikor a halárus apa a düledező bódéja mellett énekelve várja az első vevőket, mintha mi is látnánk egy kis fényt az alagút végén.

A film a Vimeón kikölcsönözhető vagy megvásárolható.

Mínusz plasztik

Trychydts | | | 2018., november 11., 19:48 | | |

Már nem emlékszem, mi adta az utolsó inspirációt, de elhatároztam, hogy visszavágok a műanyagfogyasztásból. 

Van, amit tök simán ment — semmiféle érdemi áldozattal nem állt az átállás, csak egy egy kis odafigyelés kell hozzá. Tizenöt éve már biztosan van, hogy én oldom meg a bevásárlást az aktuális háztartásomnak, tizenöt éve óta nem járok hipermarketbe, csak a piacra. Ott mindent összeszedek, ami egy hétre kell, az emberi oldala is jobb egy kicsit a dolognak — és amikor az ember úgy dönt, hogy akkor mostantól nejlon helyett szövetzacskóba kérem a krumplit vagy az almát, akkor rezzenéstelen arccal így tesznek. Nyilván vannak ételfajták, ahol ez nem működik, pontosan az én higiéniai érzékem borsódzik attól, hogy mondjuk a nyers húst ne eldobható csomagolásban kérjem, de azért így is jóval kevesebb plasztikot hozok haza. Vettem egy kulacsot meg egy termoszt a Decathlonban, a munkahelyemen azokból iszom, jóval többet, mint amikor pohárral mászkáltam ki a konyhába, így jóval kevesebb palackos innivalót veszek máshol. Szívószálat eddig sem kértem sehol. 

Csomagolásmentes boltban Berlinben is voltunk, Bordeaux-ban is elmentünk, ezért nagyon örültem, amikor megtudtam, hogy nemrég a közelünkben is megnyílt a Ligeti Bolt. Ami egy szuper hely, a barna rizst kivéve eddig mindent nagyon szerettem, amit ott vettem (az már nem újdonság, hogy az igazi, minőségi, finom, telt ízű barna rizst csak nagyon kevés helyen lehet kapni), de… nyilván nem való mindenkinek.

Élelmiszervásárláskor mindig egy nagy kérdés a minőség kérdése. Amikor elkezdtem piacozni, tudtam, hogy valamivel drágábban veszem az ennivalót, cserébe sokkal jobb a minőség, mintha egy szuper- vagy hipermarketben vásárolnék. De tényleg összehasonlíthatatlanul. Aztán az ember elkezdi törni a fejét, meddig fizessen a minőségért.

Nemrég voltunk a Culinarisban utolsó pillanatban zöldfűszert venni; mivel imádom a szardíniát, vettünk egy dobozzal egy francia márkából is. Masszívan drágább volt, mint itthon egy minőséginek számító darab, az íze viszont pont ugyanolyan volt.

Most, hogy egy párszor már voltam a Ligeti boltban, elgondolkodtam, érdemes-e.

Az utóbbi időben már eleve olyan tejeket vettem, amik kevésbé voltak gyáriak, mint mondjuk egy dobozos-ultrapasztőrözött — a Ligetiben hőkezelt termelői tejet vesz az ember. Tényleg sokkal-sokkal finomabb, mint bármilyen üzemi termék (beleértve a minőségieket is), de olyan 20-25%-kal biztosan drágább. Itt mondjuk azt mondanám, hogy az ár/érték arány toronymagasan nyert. Ráadásul üvegcserés rendszerről van szó, és a tej esetében kifejezetten zavar az az iszonyatos mennyiségű szemét, amit egy évben kidobálunk.

Elég sok lisztet használok, és nem elsősorban rántást keverek vele (tíz éve már biztosan van, hogy utoljára rántottam, de ez egy konzervatív becslés — néha habarok, ez mondjuk 5-6 alkalom évente); általában olyan, munkaintenzív dolgokat készítek, ahol a minőség fontos. Mondjuk egy házi tészta vagy egy (deep dish) pizza nem csak finomabb, de a kivitelezés is markánsan más, ha az ember minőségi lisztből csinálja. A Ligeti lisztje megint csak markánsan drágább, mint bármi más, amit bármelyik bolt polcáról levesz az ember, még akkor is, ha a a minőségre hajt — a bolti liszt csomagolása ráadásul aránylag környezetbarát. A minőséget most is vissza tudom igazolni, a lasagnatészta, amit a pénteken rántottam ki a tésztagépből, minden elismerésemet megkapta jó magaviseletével. Az külön öröm, hogy megszűntek a maradék lisztekkel hányódó, molyosodó zacskók a polcon, hiszen nem kell egy egész kilót vennem, ha nincs szükségem annyira.

Száraztésztából nehéz összehasonlítási alapot adni, hiszen aki igazi fanatik, az platinaárban is tud Budapesten tésztát venni. Maradjunk annyiban, hogy nálam itt a Ligeti eleve nyert azzal, hogy kimért tésztát árul, és ha 400 gramm kell nekem, akkor nem kell egy kilóval és hónapokig hányódó maradék tíz dekákkal szerencsétlenkednem; műanyagot sem kell a szemétbe dobnom. Plusz finom.

A fűszerek, az megint az a kategória, hogy szuper, friss, illatos, kimérem, amennyi kell, ami remek, cserébe meg kell fizetni a bio minőséget, amivel semmi bajom nincs, mert szívesen szánom erre a pénzt.

A végére hagyom azt, ami a legjobban elgondolkodtatott. Elég sok joghurtot eszem — egészségügyi okokból kezdtem, nagyon sokat segít és nagyon meg is szerettem. Nekem az ideális adag a kis műanyagpohár — a Ligeti ennél pont kétszer ekkora kiszerelésben (és üvegben) árulja, fajlagosan kb. a dobozos árának duplájáért. És, ellentétben a tejjel, én az égvilágon semmi különbséget nem érzek ízben. úgyhogy ha a Ligetiben vásárolok, tulajdonképpen a szemétmentességért fizetek. Ehhez képest, ha itthon csinálnám a joghurtot, a boltban vett tejből, maximum ugyanott tartanék, mintha a poharasat vennék a sarkon.

Mindehhez hozzájön még, hogy a Ligeti azért egy nagyon kis bolt, ennek összes létező korlátjával — tejtermék például nincs minden nap, pláne nincs minden napszakban. Úgyhogy a “hazafelé hozz egy kis tejet” filozófiáját felváltja, hogy megtervezem, mikor lesz itthon új tej, és ha ez nem jön össze, akkor veszünk egyet egy eldobható csomagolással.

Szóval összességében véve én tökre boldog vagyok a Ligeti bolttal, de csak azért vásárolok ott, mert megtehetem, hogy költök egy kis pénzt egy környezetbarát felfogású üzlet fenntartására. Minőségileg majdnem minden tökéletes (a barna rizsre utalnék vissza, mint mániákus rizsfogyasztó), az ár/érték arány is rendben van, de főleg azért, mert olyan szerencsés vagyok, hogy nem kell árérzékenynek lennem és egyelőre az életvitelünkbe is beleférnek olyan crazységek, hogy fix napokon veszünk tejet. Mert hát maradjunk annyiban: nyilván nem viccből találták ki a nagyüzemi gyártást és csomagolást, hanem mert az a költséghatékony. És felhúzott orrú sznobéria lenne nem tudomást venni arról, hogy van, akinek ez számít.

Nicoline-nel pedig úgy döntöttünk: veszünk egy joghurtgépet.

#Vercsorbcooking-Try féle nagy szakácskönyvteszt: Indian Kitchen — Mackarel Masala + Chapatti

Trychydts | | | 2018., november 09., 23:17 | | | Kategóriák: ,

A chapattit kb. tizenhét éve szeretném kipróbálni: A harcos című filmben (Balu ajánlotta nekem) eszik ezt a főszereplő, és igen étvágygerjesztő volt. A makrélát, pláne valamilyen paradicsomos szószban pedig egyszerűen csak szeretem.

A makrélát itt irdalni is kell, hogy jól átjárja az olajos fűszerkeverék, és grillezést igényel, amibe lassan a sütőnk brutál grilljén is egészen jól belejövök. (Azért finomabb munkákhoz jobban jön az asztali sütő.) Ez a fűszerkeverék nem olyan nyilvánvalóan indiai, nincs benne se kurkuma, se currylevél, se gyömbér — azért ízes és pikáns, nagyon szerettem. Halat sütni meg tényleg a világ legegyszerűbb dolga, pedig a makrélát nem is konyhakészen árulják a piacon. (Halat belezni is Balu tanított.)

A chapattival jobban megdolgoztam, de az sem volt nehéz, csak jóval munkaintenzívebb: tulajdonképpen egy teljes kiőrlésű, vajjal megőrjített tortilláról van szó, amit viszont már egész könnyedén sütögetek, szóval viszonylag gyorsan kész lett a vacsora.

Klassz recept, és tényleg nagyon egyértelmű: se különleges fogásokat, se túlságosan sok türelmet nem igényel.

“Your PMP application has been received”

Trychydts | | | 2018., november 07., 23:18 | | | Kategóriák:

Három hónapja lett meg a 4500 órám, ami a PMP-hez kell. Most már tényleg csak jojóznom kell, hogy jelentkezhessek végre vizsgára. Na meg jojózás közben az anyagot ismételnem és példateszteket töltenem ki, non-stop.

Az első kihívás egy 35 órás, formális képzés megszerzése volt. Hosszasan válogattam, végül egy elég jól bejáratottnak tűnő kurzus mellett döntöttem a Udemy-n: 13 ezer véleményt kapott, ezt már hitelesnek fogadtam el. A tanfolyam akkreditálva is volt a PMI weboldalán: ez szintén nem elhanyagolható szempont, ha esetleg auditra kerül a sor.

Fogalmam sem volt róla, hogy ez a 35 óra ennyire hosszú futás lesz. Elvben csinálhattam volna munkaidőben is, de bármennyire is furcsa is, munkaidőben ritkán vannak üresjáratban futó tíz óráim tréningekre. Úgyhogy otthon kellett ezzel foglalkoznom, na de közben ugye Bordeaux-ban is megfordultunk, ahol tanulgattam ugyan, de csak nagyon visszafogottan. Végül ezen a hosszú hétvégén sikerült pontot tennem a vállalásom végére.

A felkészítő minden várakozásomat meghaladta: eredetileg arra készültem, hogy majd ledarálom ezt a kurzust, hogy meglegyen a pecsét a jelentkezésemhez, aztán majd felkészülök egyedül. Ehhez képest ez volt a legjobb online tanfolyam, amin valaha részt vettem; nem csak azt éreztem, hogy az előadó milyen sok projektet végigtolt már egy rakás iparágban, de néha hangosan fel is röhögtem. A menet közbeni tesztek alapján ráadásul olyan 80%-os készültségben lehetek a vizsgához.

Azt hittem, ezzel vége az utolsó nagy kihívásnak: nos, a jelentkezési lap kitöltése a vizsgámra még hozzátett plusz pár órát az erőfeszítéseimhez. Ugye én valódi, főállású, hivatalos projektmenedzser még soha nem voltam, úgy kapartam össze a projektjeimet. Így nem tudtam négy-öt nagyobb projektemmel letudni a jelentkezést; mind a tizenkilencet részletesen dokumentálni kellett, dátumokkal, rövid ismertetéssel és természetesen referenciákkal. Ráadásul nem is minden referensem volt egyformán lelkes attól, hogy ha belekerülök a 15%-ba, akit ténylegesen auditálnak, akkor ezzel nekik is foglalkozniuk kell majd.

Mindegy, túl vagyok rajta. Napokon belül kiderül majd, kell-e audittal is szenvednem, vagy elég lesz befizetnem a vizsgadíjat és belevetnem magam az ismétlés sűrűjébe.

Rubikolok 1.

Trychydts | | | 2018., november 01., 14:56 | | | Kategóriák: ,

Mindig is tudtam, hogy nincs tehetségem a Rubik-kockához. Hogy csak két dolgot említsek: veleszületetten rossz vagyok térforgatásban és se türelmem, se érzékem nincs a rejtvényekhez. Aztán M. Minardi asztalán megláttam egy egészen különleges, és nagyon gyönyörű darabot; kicsit puha volt és nagyon lágyan fordult. Amikor Ágoston születésnapi ajándékát vettem, magamat is megleptem egy V-cube-bal (ez sem egy klasszikus kinézetű kocka, kicsit domborodik és ez is simábban fordul.

Amit elhatároztam: nem az útmutató alapján fogom kirakni, hanem magam fogok rájönni a megoldásra — már csak ezért is vettem olyan kockát, amit szét lehet szedni, így újra tudom kezdeni nulláról, ha van egy ötletem, amit ki kellene próbálni. (Ezt már meg is tettem egyszer, úgy éreztem, eljött a megvilágosodás, szétszedtem, összeraktam újra, továbbra sem tudok kezdeni vele semmit.) Egy rejtvénynek mégiscsak az a lényege, hogy az ember a saját agyát használja — sok értelmét nem látom, hogy írott algoritmusokat kövessek.

Mire jöttem rá eddig?

  1. Jól jellemzi a témához való érzékemet, hogy nekem azt is meg kellett tapasztalnom, hogy a szemben levő oldalak alapvető sajátossága, hogy mindig szemben is maradnak egymással. 
  2. Nem oldalanként, hanem rétegenként érdemes haladni.
  3. Valószínűleg egy csomó rekurzív lépésre lesz szükségem, nem lehet vele lineárisan haladni: ha kis is raktam mondjuk egy réteget, azt szét kell majd barmolnom, ha tovább akarok haladni.
  4. Nagyjából sejtem annak az alapelveit, hogy egy réteget hogyan kell kirakni.

Első körben azzal próbálkoztam, hogy kirakjak egy réteget. Ez meg is történt, tovább haladni nem sikerült, mi több, pillanatok alatt elveszítem a kontrollt a kockák felett, ha csak egy kicsit is összekeverem őket. A második cél, hogy legyen két rétegem kirakva, így nemhogy nem sikerült, de jól össze is zavart.

Alternatív időtöltésként próbálkozom azzal is, hogy kirakjam a sarkokat — eddig ezt sem tudtam megoldani egyáltalán. 

Itt toporgok most.

| | |