Három évvel ezelőtt a feleségemnél hirtelen aktuálissá vált, hogy PMP legyen. Akkoriban pont terveket szövögettem a karrierem újrabootolására, és ez pont olyasminek hangzott, ami nekem is hasznomra lenne. Akkor már „vezetgettem” „projekteket” — az idézőjelek a metodológiai ismeretek teljes hiányának szólnak, inkább küszködés volt ez, semmit hatékony projektmenedzsment, de már akkor éreztem, hogy kihívásoknak megfelelni, problémákat megoldani, új dolgokat, csapatban létrehozni pont olyasmi, ami nagyon feküdne nekem.

A PMP fokozathoz persze ezres nagyságrendű projektóra kellett (akkoriban 6000), ami nekem, mellékállású projektmenedzsernek, persze nem volt meg. 6000 óra iszonyatosan sok, nyolc órás munkanapokkal és öt napos hetekkel számolva, főleg, ha az embernek küzdenie kell azért, hogy projektekkel is foglalkozhasson a rendes munkája mellett. Némi kurkászás után kiderült, hogy kezdő fokozat is van, a CAPM, amihez elég csak egy (online) tanfolyamot elvégezni, meg egy vizsgát letenni, és akkor legalább arról van papírom, hogy a metodológiai alapokkal tisztában vagyok. Az jó öt évig. Bíztam benne, hogy addig meglesznek az óráim a PMP-hez.

Pár hónap múlva tényleg munkát váltottam (az akkori cégem az ötödik belső álláspályázatomat is elutasította — aztán, amikor felmondtam, három ellenajánlatot kaptam 48 óra alatt), és elemzőként helyezkedtem el, Lílian ügynökeként. Lílian pont az a fajta főnök volt, akivel kiválóan együtt tudok működni: ha szabadjára enged, átmegyek pitbull üzemmódba és a legnagyobb problémákon rágom át magam elsőnek. Kb. egy év múlva sajnos távoznom kellett, de úgy érzem, hagytam kézzel fogható eredményeket a hátam mögött. És vittem magammal (az elemzői tudás mellett) nagyjából 1400 órányi projektmenedzsment-tapasztalatot a tarisznyámban.

A következő helyemen megint nem projektmenedzser lettem, de akkor már tudtam, mi a jó stratégia: ugrálni ott, ahol sok a meló, csak leesik valami az embernek — persze ehhez megint kellett egy kiváló főnök, de ezek kiválogatásában akkor már gyakorlatom volt. Csináltam a projekteket szépen sorban, nemrég megkaptam életem első agile projektjét is — kb. két héttel azután, hogy elsírtam magam valakinek, hogy én annyira szeretném kipróbálni ezt a manapság olyannyira divatos metodológiát, de ott, ahol dolgozom, biztos nem lesz rá mód.

Közben a szabályok is változtak: ha diplomája van az embernek, már 4500 óra is elegendő. Én persze tudom, hogy a filozófus diploma mennyire hasznos és milyen jól felkészíti az embert az üzleti életre, de másoknak mindig meglepően nehéz eladnom: most végre hivatalos, kézzel fogható hasznát is veszem majd a diplomámnak.

4500 óra persze így is sok, az ember nem ellenőrzi naponta, hogy hol tart — kb. 14-15 hónapja csekkoltam utoljára az egyenlegemet. Ma reggel valahogy megszállt az ihlet és újraszámoltam: 4570 óra felett járok.

Még 35 kontaktóra tanfolyam, felkészülés a vizsgára, aztán jön egy zajcsökkentő fülhallgatós-műanyag táblára jegyzetelős-zsebkiürítős vizsga. És utána, ha akarom, 5 karakterrel hosszabb lehet a nevem. Trychydts, PMP — nem is hangzana rosszul, nem?