Hivatalosan persze még nem, ahhoz még várnom kell egy kicsit, amíg a PMI legenerálja a tanúsítványomat… de az asztalomon már ott van a leszárazbélyegződött vizsgaeredmény. Az összes process groupból „Above target” vagyok, szóval mondhatjuk, hogy csont nélkül átmentem. Ha ezt Dr. Zboray Géza láthatta volna…

A jelentkezésem óta elég sokat tanultam, a vizsga előtti két hétben pedig kvázi egyfolytában; elolvastam a hivatalos vizsgaanyagot, aztán nyomtam a próbateszteket. Ami nem sikerült olyan jól, azt újratanultam, úgyhogy végül stabilan 80-92% között volt az eredményem, akármilyen próbatesztre is vetettem rá magam. Ez persze előrevetítette, hogy olyan nagy égésre nem kell számítanom, de így is eléggé izgultam; a vizsga lehet sokkal nehezebb, nyúlhatok be nekem nem annyira kedves témákba… és hát ha más nem, már a vizsgadíj összege is olyan volt, amit nem szívesen csengettem volna ki még egyszer.

Gyalog mentem, hogy egy kitisztuljon a fejem, élveztem a reggeli ködöt meg a hideget, végigsétáltam a budai rakparton a Műegyetemig. Oda is értem időre, motozás, fémdetektor, nadrág- és pulóverellenőrzés: elég komolyan veszik a vizsga tisztaságát. Aztán már várt a 200 csak nekem összesütött tesztkérdés egy számítógépen. 

Iszonyatosan nehéz volt; szerintem nem csak a vizsgadrukk miatt izzadtam meg jobban a kérdésekkel, mint bármelyik próbateszttel. Durván komplex helyzeteket kaptam, és tényleg tudni kellett kívülről-belülről, hogy a nagykönyv milyen problémára milyen processzt ír elő. Azért a kérdések alapmegközelítése ismerős volt, de csak úgy a 120. kérdés tájékán kezdtem el elhinni, hogy azért meglesz ez, megvan az a tudásszint, ami jó eséllyel elég lesz. Miután kész lettem, átnéztem a megjelölt kérdéseimet — ekkor már lendületben voltam annyira, hogy sokkal jobban átláttam a kétesebb problémákat, aztán elkezdtem átnézni az egész tesztet. Elszöszögtem ezzel negyven percet; az esetek többségében kapásból láttam, hogy jót ikszeltem, de volt néhány kérdés, ahol nagyon nehezen állt össze az összkép.. A végén még volt húsz kérdésem és öt percem, tudtam, hogy ezeket már nem fogom tudni normálisan leellenőrizni, inkább lezártam a vizsgát. Szerencsére ezeken a teszteken rögtön közlik az eredményt, és hát nagyon meglepődtem, hogy minden területen ennyire hasítottam.

Jó érzés volt azért megélni, hogy mennyit öregedtem az egyetem óta; most képes voltam egy előre elhatározott stratégia mentén tanulni, jó sok időm maradt gyakorlásra és ismétlésre, és nem halogattam az egészet az utolsó pillanatra. Ezzel együtt talán ez volt a legnehezebb (de biztosan a legfárasztóbb) vizsga, amit valaha is le kellett tennem. Örülök, hogy az ünnepeknek már úgy megyek neki, hogy ez is megvan.

Három hónapja lett meg a 4500 órám, ami a PMP-hez kell. Most már tényleg csak jojóznom kell, hogy jelentkezhessek végre vizsgára. Na meg jojózás közben az anyagot ismételnem és példateszteket töltenem ki, non-stop.

Az első kihívás egy 35 órás, formális képzés megszerzése volt. Hosszasan válogattam, végül egy elég jól bejáratottnak tűnő kurzus mellett döntöttem a Udemy-n: 13 ezer véleményt kapott, ezt már hitelesnek fogadtam el. A tanfolyam akkreditálva is volt a PMI weboldalán: ez szintén nem elhanyagolható szempont, ha esetleg auditra kerül a sor.

Fogalmam sem volt róla, hogy ez a 35 óra ennyire hosszú futás lesz. Elvben csinálhattam volna munkaidőben is, de bármennyire is furcsa is, munkaidőben ritkán vannak üresjáratban futó tíz óráim tréningekre. Úgyhogy otthon kellett ezzel foglalkoznom, na de közben ugye Bordeaux-ban is megfordultunk, ahol tanulgattam ugyan, de csak nagyon visszafogottan. Végül ezen a hosszú hétvégén sikerült pontot tennem a vállalásom végére.

A felkészítő minden várakozásomat meghaladta: eredetileg arra készültem, hogy majd ledarálom ezt a kurzust, hogy meglegyen a pecsét a jelentkezésemhez, aztán majd felkészülök egyedül. Ehhez képest ez volt a legjobb online tanfolyam, amin valaha részt vettem; nem csak azt éreztem, hogy az előadó milyen sok projektet végigtolt már egy rakás iparágban, de néha hangosan fel is röhögtem. A menet közbeni tesztek alapján ráadásul olyan 80%-os készültségben lehetek a vizsgához.

Azt hittem, ezzel vége az utolsó nagy kihívásnak: nos, a jelentkezési lap kitöltése a vizsgámra még hozzátett plusz pár órát az erőfeszítéseimhez. Ugye én valódi, főállású, hivatalos projektmenedzser még soha nem voltam, úgy kapartam össze a projektjeimet. Így nem tudtam négy-öt nagyobb projektemmel letudni a jelentkezést; mind a tizenkilencet részletesen dokumentálni kellett, dátumokkal, rövid ismertetéssel és természetesen referenciákkal. Ráadásul nem is minden referensem volt egyformán lelkes attól, hogy ha belekerülök a 15%-ba, akit ténylegesen auditálnak, akkor ezzel nekik is foglalkozniuk kell majd.

Mindegy, túl vagyok rajta. Napokon belül kiderül majd, kell-e audittal is szenvednem, vagy elég lesz befizetnem a vizsgadíjat és belevetnem magam az ismétlés sűrűjébe.

Három évvel ezelőtt a feleségemnél hirtelen aktuálissá vált, hogy PMP legyen. Akkoriban pont terveket szövögettem a karrierem újrabootolására, és ez pont olyasminek hangzott, ami nekem is hasznomra lenne. Akkor már „vezetgettem” „projekteket” — az idézőjelek a metodológiai ismeretek teljes hiányának szólnak, inkább küszködés volt ez, semmit hatékony projektmenedzsment, de már akkor éreztem, hogy kihívásoknak megfelelni, problémákat megoldani, új dolgokat, csapatban létrehozni pont olyasmi, ami nagyon feküdne nekem.

A PMP fokozathoz persze ezres nagyságrendű projektóra kellett (akkoriban 6000), ami nekem, mellékállású projektmenedzsernek, persze nem volt meg. 6000 óra iszonyatosan sok, nyolc órás munkanapokkal és öt napos hetekkel számolva, főleg, ha az embernek küzdenie kell azért, hogy projektekkel is foglalkozhasson a rendes munkája mellett. Némi kurkászás után kiderült, hogy kezdő fokozat is van, a CAPM, amihez elég csak egy (online) tanfolyamot elvégezni, meg egy vizsgát letenni, és akkor legalább arról van papírom, hogy a metodológiai alapokkal tisztában vagyok. Az jó öt évig. Bíztam benne, hogy addig meglesznek az óráim a PMP-hez.

Pár hónap múlva tényleg munkát váltottam (az akkori cégem az ötödik belső álláspályázatomat is elutasította — aztán, amikor felmondtam, három ellenajánlatot kaptam 48 óra alatt), és elemzőként helyezkedtem el, Lílian ügynökeként. Lílian pont az a fajta főnök volt, akivel kiválóan együtt tudok működni: ha szabadjára enged, átmegyek pitbull üzemmódba és a legnagyobb problémákon rágom át magam elsőnek. Kb. egy év múlva sajnos távoznom kellett, de úgy érzem, hagytam kézzel fogható eredményeket a hátam mögött. És vittem magammal (az elemzői tudás mellett) nagyjából 1400 órányi projektmenedzsment-tapasztalatot a tarisznyámban.

A következő helyemen megint nem projektmenedzser lettem, de akkor már tudtam, mi a jó stratégia: ugrálni ott, ahol sok a meló, csak leesik valami az embernek — persze ehhez megint kellett egy kiváló főnök, de ezek kiválogatásában akkor már gyakorlatom volt. Csináltam a projekteket szépen sorban, nemrég megkaptam életem első agile projektjét is — kb. két héttel azután, hogy elsírtam magam valakinek, hogy én annyira szeretném kipróbálni ezt a manapság olyannyira divatos metodológiát, de ott, ahol dolgozom, biztos nem lesz rá mód.

Közben a szabályok is változtak: ha diplomája van az embernek, már 4500 óra is elegendő. Én persze tudom, hogy a filozófus diploma mennyire hasznos és milyen jól felkészíti az embert az üzleti életre, de másoknak mindig meglepően nehéz eladnom: most végre hivatalos, kézzel fogható hasznát is veszem majd a diplomámnak.

4500 óra persze így is sok, az ember nem ellenőrzi naponta, hogy hol tart — kb. 14-15 hónapja csekkoltam utoljára az egyenlegemet. Ma reggel valahogy megszállt az ihlet és újraszámoltam: 4570 óra felett járok.

Még 35 kontaktóra tanfolyam, felkészülés a vizsgára, aztán jön egy zajcsökkentő fülhallgatós-műanyag táblára jegyzetelős-zsebkiürítős vizsga. És utána, ha akarom, 5 karakterrel hosszabb lehet a nevem. Trychydts, PMP — nem is hangzana rosszul, nem?