A challenge alatt ez az első alkalom, hogy bedobom a törölközőt. Igaz, a dolog nem volt előjelek nélküli, már az első kötetben is nagyon nehezen találtam kedvemre való ételeket.

A héten abban a megtiszteltetésben lehetett részem, hogy Vercsorbbal voltam a piacon; ott említettem neki, hogy hozzá képest gyakran érzem magam egy szakócával mamuthúst szaggató előembernek. Ez a könyv is ezt az érzést erősíti: sok hozzávalóról fogalmam sem volt, kapható-e valahol, tetszene-e nekem, de padlizsánt sincs kedvem nyílt gázlángon szenesre sütni, a spárgát és a csicseriborsót pedig szimplán csak nem szeretem. Kétszer lapoztam át alaposan, de nem tudtam egy heti menüt kipréselni magamból.

Pedig úgy általában kifejezetten szeretem a vega dolgokat, újabban sokszor érzem, hogy remekül megvagyok — egy ideig — hús nélkül is. De azért mégis jobban esik, ha nem kell minden recepten stresszelnem, és ha nem kell a helyettesítő hozzávalókat is helyettesítenem valakivel.

Szép könyv pedig, színektől szétrobbanó fotókkal, kemény fedővel és strapabíró papírral. Azt azért megjegyezném, hogy ellentétben az előző kötettel, itt nincs jól áttekinthető tartalomjegyzék, a tárgymutatóban kell kurkászni, ha nagyon keresünk valamit.

Csak fekete öves ínyenceknek ajánlanám.

Nagyon kevés recept volt, amelyik csont nélkül tetszett nekem ebben a máskülönben gyönyörű és nagyon strapabíró szakácskönyvben — ez a kevés kivételek közé tartozik.

Eleve imádom az árpát, sajnos kevés recept van, amihez kifejezetten ez kell, ezért fűszerezgetve köretként szoktam elsütni. Amúgy gyerekkoromban találkoztam vele először, már akkor is nagyon tetszett jellegzetes, markáns íze és egészen különleges, erőteljes textúrája. Ehhez viszont ez kell és el kell ismernem, teljes telitalálat. A mártásos gombamixhez (barna, vargánya és shiitake) tökéletesen passzol ez a gabona; nagyon jellegzetes, erdeies íze van.

A recept további előnye, hogy pillanatok alatt elkészül, kiváló, gyors vacsora. A szakácskönyv jellegzetes problémája azért itt is felbukkan: a shiitake gomba azért messze nem egy könnyen beszerezhető hozzávaló még manapság sem. Szerencsére a piacon, ahová járok, kedvenc zöldségesemnél pont volt frissen, különben kénytelen lettem volna a szárított vagy a konzervváltozattal beérni.

Lepényt nem volt kedvem sütögetni, de ez így is ér, ugyanis a recept ezt kifejezetten megengedi.

Nem tudom, mikor főztem ilyen rosszat utoljára.

Amikor kinéztem a receptet, gondoltam, majd humorizálok egy sort azon, hogy az alapvető bajom ezzel a könyvvel, hogy íme, itt egy recept, ami tök szimpatikus lenne, de aztán előír fél teáskanállal egy olyan fűszerkeverékből, amihez a hagyományos latin ábécé nem is elegendő. Most mégis azon fogok rugózni, hogy ez az étel undorító.

Párolt rukkolára sütött tojásról beszélünk. A rukkolának két vonzó tulajdonsága van: jellegzetes, kesernyés íze, és hersegős, kicsit kristályos textúrája. Mindkét tulajdonsága odavész a hőkezelés hatására és elnyomhatatlan ízű spenótfűvé változik. Pedig a szósz, amit rá kellene önteni, nem lenne rossz, de persze nem szereztem be az előírt török fűszert, hanem kihasználva a megadott kiskaput, helyettesítettem paprikával és chilivel.

Még szerencse, hogy vettem péksüteményt a Három Tarka Macskában, azzal legyűrtem az ízét valahogy.

Mondhatjuk, hogy szabadon értelmeztem ezt a receptet, mert a pisztráng elég kis bágyadt volt a piacon, szóval inkább makrélát vettünk. A makrélához számos romantikus szállal kötődünk a feleségemmel: makrélát szolgáltak fel nekünk a Kornati-szigetek körüli kis hajókázáson, pár évvel előtte pedig ő csinált isteni, füstölt makrélás szendvicset… aminek az illata olyan intenzív volt, hogy megrepedtek tőle a beton házelemek a falban. Még jobban visszamenve az időben pedig elmondhatom, hogy az egyik első recept, amivel le tudtam nyűgözni, egy sült, paradicsomos-hagymás makréla volt. Ráadásul grillünk is csak elektromos van, szóval abban sütögettem meg. Mindkét oldalról, mert gyáva vagyok.

Minden másban követtem ezt a pár soros receptet, leszámítva, hogy egy kis citromlevet is kevertem a sós-borsos olívaolajba, amivel megkentem a halakat. Omlós lett és zamatos, paradicsomsalátát és rizst ettünk hozzá.

A recept amúgy nekem az olívaolajtól lesz „amerikai”. Magyarok is sütnek pisztrángot, de mi maximum az aljára öntünk egy kis zsiradékot, hogy ne égjen oda. Itt meg kenegetni kell. Ez a kenegetés az egyik legérdekesebb trükk, amióta a halak lábat növesztettek és meglepően sokat használ.

Azt hiszem, hogy ha valaki megkérdezné, hogy milyen ételeket szoktam főzni, akkor vitathatalanul a világkonyha volna a helyes válasz. Az egyik első nemzeti konyha, amit elkezdtem tudatosan megpróbálni beépíteni a mindennapi ételeink közé, az az indiai volt.  Doktor Úr rendes erdélyi-magyaros konyhán nevelkedett, sok csomborral és köménnyel, jómagam pedig pirospaprikás sertéspörköltön, úgyhogy volt hova szélesíteni a látókörünket.

Még bőven a belvárosban éltünk, amikor nyílt a szomszéd utcában egy indiai étterem. Egy augusztusi napon sikerült rábeszélnem akkor még nem túl kísérletező kedvű vőlegényem, hogy na ugyan tegyünk már vele egy próbát.  Klasszikusokkal kezdtük az ismerkedést: vajas csirkével és vöröslencsével. Instant szerelem volt mindkettőnknek. Volt a közelben egy arab élelmiszer üzlet, úgyhogy nagyon hamar mentem is mindenféle masalákat összevenni. Ennek megfelelően Maunika Gowardhan könyve az egyike az első szakácskönyveimnek.  Személyes véleményem szerint a könyv gyönyörű: minőségi papír, szép fotók és nagyon könnyen olvasható betűtípus. Ami pláne érdekessé teszi, hogy a receptek felosztása nem a klasszikus előétel-leves-főétel rendszerezést követi, hanem az alapján kerültek rendszerezésre, hogy éppen mennyire érünk rá főzőcskézni.

Picit nehéz helyzetben voltam, mert elég sok receptet próbáltam már a könyvből, és  a minimalista húsfogyasztási hajlamunk tovább csökkentette a lehetőségeket de azért sikerült főznöm újdonságokat. Oly annyira sikerült, hogy rögtön jópár receptet megfőztem az elmúlt pár hétben.

Elsőnek a Masala Omelettes receptre esett a választás. Ha még nem lenne egyértelmű a korábbi választásaim alapján, akkor itt kell, hogy bevalljam, hogy napokig el tudnék lenni, csak reggelire szánt ételeken. Ez egy tisztességesen megfűszerezett omlett, klasszikus indiai ízekkel. Paradicsom, hagyma, fűszerek, jó eséllyel mindig vannak otthon. Kiváló alternatívája lehet a szombat reggeli tojásrántottának. Mi megtartjuk, mert ízletes.

Másodiknak a Baingan ka Bharta recept jött, ami egy paradicsomos, fűszeres padlizsán étel. Ez a kaja Zöldi barátnőm kedvence, akinek már megvan a jól bevált receptje a házi reprodukáláshoz. Itt alapvetően a könyvből indultam, de hamar rá keleltt jönnöm, hogy az általam ismert verzióhoz képest ez jelentősen, mondhatni szokatlanul alulfűszerezett. Szóval kicsit megtoldottam a Zöldi verzió fűszereivel, ami a kedves paradicsomos padlizsánt indiai paradicsomos padlizsán szintjére emelte. Ha itt nem lettek volna insider infóim, akkor bizony nagy csalódás lett volna az étel. Mellé a recept végén található kiegészítő részből készítettem naan kenyeret.  Frissen finom volt, de a másnapra megmaradt darabka már nehezen csúszott. Ez így azért inkább csak egy gyenge közepes, nem csinálnám meg újra.

A harmadik recept viszont egy falat megkóstolása után feledtette a pár nappal korábbi padlizsános nem túl remekbeszabott receptet.  Punjabi Chole: csicsieriborsó gyömbérrel, gránátalmával és fekete teával.  Hogy mivel? Fekete teával. Amennyire vadul hangzanak az összetevők, ez a recept a mi ízlésünknek annyira telitalálat. A Fekete tea ad neki némi füstösséget és színt, a gránátalmától picit savanykás. Zseniális, nagyon szerettük, kerek volt, nem lógott ki belőle semmi fűszer és az irodában is bezsebeltem pár elismerő pillantást mikor elmeséltem , hogy mi az aznapi ebédem.  Ezt a curryt én rízzsel kínáltam. Aminek az elkészítéséhez a receptet a könyvből vettem.  Főtt rízsről beszélünk, semmi flancolás. Valahogy nekem a rízs nem az erősségem, ahány bombabiztos elkészítési módot kirpóbáltam eddig, valahogy sosem ment a dolog. Már a rízsfőző beszerzésén is gondolkodtam, de csak végső soron halmoznék fel egy egyfunkcós eszközt. Minden esetre stopperrel mért főzési idővel ez a recept egy egész jó rízst eremédnyezett. Szóval win-win a kaja.

Összességében én még midnig szeretem ezt a könyvet, igényes kötet,  jó alap az indiai konyhához, sok magyarázattal és nem érzem azt, hogy az európai ízléshez le van butítva.

A feleségem „ufónak” nevez minden, túlságosan nagyra vágott zöldségdarabot, legyen az a húslevesben szálban hagyott sárgarépa vagy túlságosan nagyra darabolt hagyma/paprika a lecsóban. Vagy a shakshukában. Szóval amikor elolvastam, hogy itt két centis csíkokra kell vágni a paprikát, már tudtam, hogy kapni fogok, pedig keresztbe még daraboltam is egy kicsit a csíkokon.

Nekem amúgy ez a szakácskönyv egyértelműen a „túl fancy” kategória. Miközben eléggé odavagyok a vegán/vegetáriánus ételekért, sajnos eléggé válogatós vagyok, ha zöldségekről van szó. Itt meg majd minden receptbe belesuvasztottak valamit, ami nálam kizáró ok — nem eszem csicseriborsót, karfiolt, brokkolit, spárgát… Vannak olyan receptek, amelyek olyan hozzávalókat írnak elő (kicsit hasonlóan az indiai szakácskönyvhöz), amiket ötletem sincs, honnan szerezzek be, és tartok tőle, hogy friss vízitorma nem lesz a piaci fűszerüzletben. Van néhány, gasztroőrülteknek fenntartott salto mortale — olyan konyhai flikkflakkokat írnak elő, amit még egy ilyen challenge kedvéért sem mernék bevállalni. Nem akarom persze azt mondani, hogy nincs három repcept a könyvben, amit szívesen megennék, de azok között meg elég nagy az átfedés: elvégre nem lehet egy héten rizottót és paellát enni, de tésztaféléből sem szívesen főzök többfélét.

A könyv amúgy gyönyörű, remekbe szabott ételfotókkal, szép, áttekinthető tipográfiával és a konyhában is jól követhető receptekkel, megamasszív kötéssel, szóval ilyen szempontból teljesen rendben van.

Persze az ufóktól függetlenül is tudtam, hogy baj lesz. Shakshukát azért főztem, mert már van egy szuper, mondhatni killer receptem, szerettem volna tudni, mennyire képviseli a csúcsok csúcsát a saját műfajában. Nicoline viszont nem szereti, ha kísérleteznek rajta, az osztályon felüli ellátáshoz ragaszkodik. Ha valami egyszer már beállt tökéletesre, akkor nem nézi jó szemmel, ha a konyhai személyzet kísérletezgetni kezd. És hát…

Cukor. Mit keres egy ilyen receptben cukor? És ne gondoljuk, hogy valamilyen titkos konyhakémiai folyamat majd dezintegrálja a nádcukrot: ez a Shakshuka masszívan édes. Plusz a paprika-paradicsom arány is sokkal kiegyensúlyozottabb, mint a nyertes receptben, ahol az ember tulajdonképpen egy sűrű, paprikás paradicsomszószra üti rá a tojásokat. Harmadrészt, nincs benne feta, ami nekem az amerikai változat legvadítóbb, legcsábítóbb csavara. Aztán — de ezt már meg sem csináltam — azt várná tőlem a szerző, hogy osszam kis serpenyőcskékbe a kaját, és adagonként süssem meg. Hát egy zsák szakácssapkás tévémaci, én nem csak vacsorát főzök, hanem ebédet is holnapra meg holnaputánra, mit gondol Yotam Ottolenghi, hány kis öntöttvas serpenyőt tartok készenlétben? Megsütöttem az egészet a fazékban. Az egyetlen plusz pont az előírt kis láng, amitől a tojás tényleg krémesebb lett.

Rizottót kéne még főznöm a héten, de már most be vagyok ijedve a padlizsánégetéstől.

A magyar gasztronómiának talán az egyik legszörnyűségesebb félreértése a chili. Nálunk ez valamilyen babos-chilis darált húst jelent. Amerikában a chili ennél sokkal több mindent takar, az egyetlen kötelező elem benne pedig nem a bab (ahogy azt sokan számon kérik rajtam), hanem a chilipaprika. (A hús már nem az, mert van vegán változat is — egy recept például ebben a könyvben is megtalálható, de annyiszor főztem már meg, hogy a vercsorb-féle challenge-ben most nem játszik.)

Ebben a chiliben a marha- és bárányhús mellett (amit a két ünnep közötti pangásban disznóval helyettesítettem), például darabolt paradicsom, paradicsomszósz, kakaó, fahéj, őrölt köménymag, karadamommag, koriadermag, chili, só, bors, ecet és méz van. A hús ezúttal tényleg darált; több receptben inkább a kis kokcákra darabolt húst javasolják. Elképesztően telt és gazdag ízvilága van. Több chilireceptben is megtapasztaltam már, hogy a kakaó mennyire rafinált fűszer: nekem, aki Bedecón és Nesquick-enk nőtt fel, folyton kicsúszik a fejemből, hogy a kakaó nem édes, hanem selymesen-aromásan kesernyés.

Ez a chili tésztával a legjobb. Bab és újhagyma is jár hozzá, de csak tálaláskor, külön, nem az ételbe főzve. Nicoline ezt a kaját is felvette a listájára, egy másik, egyértelműen texasi beütésű húsos chili mellé. Ami hatalmas dicsőség és megtiszteltetés — így már nem is bánom, hogy csaltam, és a csípős chili felét édes paprikával helyettesítettem kizárólag a kedvéért.

Nagyon örültem, hogy Veronikának tetszett ez a szakácskönyv, nekem ugyanis annak idején valódi szemléletváltást hozott az életemben.

Ha máshonnan nem, az amerikai filmekből rá lehet érezni, hogy az amerikai konyha valószínűleg nem csak hamburgerből, fánkból és pizzából áll — mégis, ha társaságban elmesélem, hogy ezt főzök a leggyakrabban, általában pont erre kérdeznék rá. Holott nyilván minden adott nekik az izgalmas és sokszínű konyhához: egy hatalmas ország, óriási kulturális és földrajzi diverzitással, hagyományokkal. Az egész ország bevándorlókból áll, nyilván mindenki hozta otthonról a hazait, ami aztán összeolvadt a helyi szemlélettel és specialitásokkal. (Remekül lehet szórakozni, ha megnézzük, mit is főznek manapság gulash vagy chicken paprikash néven odaát.) Szóval kíváncsi voltam, és autentikus forrásból szerettem volna tájékozódni, ezért megkértem az amerikában sűrűn megforduló édesanyámat, hozzon már nekem egy igazi amerikai szakácskönyvet. Ez a könyv kívül-belül amerikai, de nyilván az is fontos, hogy egy nagyon autentikus és alapos kutatómunkán alapuló könyvről beszélünk, ami egy különösen gazdag keresztmetszetét nyújta az amerikai konyhának.

Nekem ez volt az a kiindulópont, amivel el tudtam rugaszkodni a magyar konyha nekem túlságosan is szimplifikált szemléletétől. Rácsodálkozni arra, hogy mennyire komplex is lehet egy fasírt, hogy a chili az nem feltétlenül darált hús + bab olyan élmény volt, ami után már nagyon nehéz lenne visszatérni a tradicionális magyar konyha egyeduralmához.

Nyilván rengeteg mindent megfőztem már ebből a könyvből, több bombabiztos, vendég-lenyűgöző tippem van — Veronikáéknak amúgy 99%, hogy szójás-ananászos-fokhagymás páclében húst sütöttem az össztangós vacsorán –, de a havi challenge kedvéért olyan ételeket választottam, amiket még soha nem próbáltam ki.

Ez a harcsarecept is ilyen. Ez az egyszerű kaják közé tartozik, tulajdonképpen rántott halfiléről beszélünk, csak éppen a szokott rántás helyett simán csak fűszeres kukoricadarába kell forgatni és úgy kisütni a halat. Az amerikaiak amúgy egyáltalán nem követik az előzetes halbesózás magyar rituáléját, ami nekem meglepően bejött: így a finom, natúr halízt nagyon jól ellenpontozza a markánsan kukoricás, pikáns panír.

A recept szerint simán lime gerezdekkel kellene enni, de nekem mindig szükségem van köretre, szóval főztem hozzá egy kis barna rizst. A halra csorgatott, kesernyés-savanyú limelé viszont tökéletesen kerekíti le az ízeket.

 Az Egyesült Államok gasztronómiájának neki ugrani és könyvet írni róla nem tűnik egy bonyolult dolognak. Egy-két hamburger verzió, sütőtököspite, talán egy pulykasült és pár dobozos torta mix tunning verzió. Aki ezt képzeli maga elé az amerikai gasztronómia kifejezésre asszociálva az nagyon meglepődhet amikor kezébe kerül Sheila Lukins USA Cookbook című könyve, amit Try kollekciójából kaptam tesztelésre. A könyv több, mint 600 oldal és 1987-ben adták ki először, amikor még nem volt divat 3 egész oldalas fényképet mellékelni egy nyúlfarknyi recepthez.

Az én viszonyom az Egyesült Államokkal egészen furcsán fejlődött. Fiatal, fogékony koromban volt szerencsém először kint járni, amikor ugyan a méretei már lenyűgöztek, de olyan túl sok vonzó dolgot nem találtam benne. Szép magas épületek, sok-sok ember, nagyon olcsó ruházati termékek, de amúgy semmi egetrengető. Semmi olyasmi, amit egy internet mellett már hollywoodi filmeken szociálódott tinédzser esetleg feltételezhet. Elraktároztam magamban, hogy jó kis nyaralás volt, biztos sok érdekesség van még, de nem törtem magam mindenképpen, hogy visszamenjek.

Mindig is úgytartottam, hogy az ember a lehető legváratlanabb helyeken találhat barátokra. 2013-ban kezdtünk tangózni Doktor Úrral, egyfajta kapcsolatépítő jelleggel, mert egyátalán nem tudtunk (najó, tudtam) táncolni. Jártunk,abbahagytuk, újrakeztük. Az egyik újrakezdésnél botlottuk bele egy olyan csoportba, ahol 3 pár (értsd tényleges pár) járt az órákra. Órák végén ment a small talk, semmi érdekfeszítő. A mai napig nem tudom visszaidézni, hogy hogyan jutottunk el egy vacsora meghívásig. Try és Nicoline meghívták a táncostársak egy részét egy vacsorára, azzal a felkiáltással, hogy  Try majd megmutatja nekünk az amerikai konyha szépségeit. Ez talán 2014 őszént volt. Nem emlékszem már a menüre, de biztos meatloaf volt :) .  Innentől datálódik Try és Nicoline az életünkben és válltak szépen lassan, sok vacsora közben a legszűkebb körünk tagjaivá.

A zöldfülű élményeim óta megváltozott a véleményem az Államokról. A második látogatásom, akkor már Doktor Úrral a lehető legtökéletesebben sikerült. Más terület mint először, plusz 8 év tapasztalat a világban. Addigra azt gondolom, hogy lett egy sokkal fejlettebb személyiségem amibe Amerikai tulajdonképpen illeszkedik. És ami a gasztronómiáját illeti: minden alkalommal le vagyok nyűgözve. A kultúrák olyan tökéletes keveredése, az ételek felfoghatatlan sokszínűsége jelenik meg,hogy tátva marad a szám. Fogták az egyes nemzetek az ételeiket, csavartak rajtuk egyet, megtartották a legjobb komponenseiket és végtelenül>>amerikaivá<< tették őket. Legfrisseb élményem a Hawaii-nrendkívül elterjedt Spam mushubi nevezetű étel, ami tökéletes példa a fent leírtakra. A tények: Hawaiin nagyszámú ázsai, azon belül is japán és filippinó közösség él valamint Amerikában elterjedtek a készételek. Bumm! Fogták a Spamneveztű löncshúskonzervet, a szushi rízst és norilapokat és csináltak belőle egy szendvicset. A Spam musubit, ami tulajdonképpen egy egészben hagyott, Spammal töltött rizs tekercs, norival borítva. Tenyérnyi méretű és harapod. Néha még van rá Sriracha majonéz is.

És akkor ezekután mint kezdjek egy olyan szakácskönnyvel, amiben csak a tartalomjegyzék 23 oldal? Hogy teszteljem le 3 recepten keresztül? Hetekig csak kerülgettem és lapozgattam céltalanul. Majd jöttek az őszi hosszú hétvégék és akkor elkapott az ihlet: az egyik hosszú hétvége minden napjára készítek belőle egy reggelit. A négy választásom a Classic Denver omlett, a Cobb salad Club szendvics, a Southwestern sunrise fantázianevű tojás étel és az Apple puff pancake voltak. Egytől-egyig kifogástalan volt mindegyik. A receptek érthetően voltak megírva, ízletesek lettek az elkészült ételek és minden recepthez volt egy kis bevezető is. Ezenkívül rengeteg >>gasztrocivilizációs<< írás van a könyvben, ami elmagyarázza az ételek eredetét vagy jelentőségét az amerikaik kultúrában (Hello southern grits!).  Ha a könyv 600 oldalon keresztül ismételgetné a vajas kenyér receptjét ezekért az írásokért akkor is megérné közelebbről megismerni.

Azt hiszem nem lepődünk meg, hogy a könyv Amazonon már a bevásárlókosaramban várakozik rám.

A chapattit kb. tizenhét éve szeretném kipróbálni: A harcos című filmben (Balu ajánlotta nekem) eszik ezt a főszereplő, és igen étvágygerjesztő volt. A makrélát, pláne valamilyen paradicsomos szószban pedig egyszerűen csak szeretem.

A makrélát itt irdalni is kell, hogy jól átjárja az olajos fűszerkeverék, és grillezést igényel, amibe lassan a sütőnk brutál grilljén is egészen jól belejövök. (Azért finomabb munkákhoz jobban jön az asztali sütő.) Ez a fűszerkeverék nem olyan nyilvánvalóan indiai, nincs benne se kurkuma, se currylevél, se gyömbér — azért ízes és pikáns, nagyon szerettem. Halat sütni meg tényleg a világ legegyszerűbb dolga, pedig a makrélát nem is konyhakészen árulják a piacon. (Halat belezni is Balu tanított.)

A chapattival jobban megdolgoztam, de az sem volt nehéz, csak jóval munkaintenzívebb: tulajdonképpen egy teljes kiőrlésű, vajjal megőrjített tortilláról van szó, amit viszont már egész könnyedén sütögetek, szóval viszonylag gyorsan kész lett a vacsora.

Klassz recept, és tényleg nagyon egyértelmű: se különleges fogásokat, se túlságosan sok türelmet nem igényel.

Vasárnaponként általában otthon bruncholunk Nicoline-nal, ilyenkor gyakran készül valamilyen tojásétel is. Imádom a rántottát, még ha nem is emelkedtem fel a könnyű, sárga, habos felhőknek abba a magaslatába, ahol édesanyám szórakoztatja a reggelivendégeit, azért elég sok fogást ellestem tőle. Úgyhogy eléggé adta magát, hogy a rántottareceptre is rárepüljek; az olasz körben sem hagytam ki a lehetőséget.

Ellentétben a tojásos curryvel, ez egy igazi telitalálat. Csupa egymásra remekül rájátszó fűszer, és aminek az előkészítése teljesen illik a rántottakészítés technológiájába — az eredmény szép száraz és habos lesz. A végén, a kész tojásra hintett citromhéj és koriander pedig olyan csavar, ami az utolsó pillanatban fordítja a dolgokat egy pikáns és izgalmas irányba.

Kicsit most pihenek az indiai konyhával (a kvótámat már teljesítettem), de azért lehet, hogy belelapozok még, mielőtt vissza kellene adnom Veronikának.

Nagyon csábítóan hangzott. Alapból izgatja a fantáziámat, mit lehet kihozni a főtt tojásból a kaszinótojáson, a rakott krumplin és a tojáskrémen kívül. Gondoltam, az indiai ízvilág itt csak jól jöhet; sajnos ez a recept volt mindmáig az egyetlen csalódás ebben a könyvben.

A tojások fulladoznak a szószban, ami egyáltalán nem a tojás ízvilágához illik, túlságosan burjánoznak benne a fűszerek. Kevesebb szósszal viszont az égvilágon semmi értelme nem lett volna — ide valamilyen sokkal selymesebb, krémesebb szósz kellett volna, nem ez a markáns-karcos, tamarinddal és kétféle chilivel turbózott chiliszósz. Nicoline csinált hozzá isteni Naant, így el lehetett nyammogni, de aligha érzem majd a legcsekélyebb késztetést is, hogy valaha is újrafőzzem.

Korábban már említettem a könyv gyönyörű, letisztult külalakját. A gyakorlat azt mutatja, hogy miközben továbbra is nagyon vonzó ez a design, tördelési szempontból olykor súlyos problémák vannak a könyvben. Én az a típus vagyok, aki nem képes memorizálni egy receptet, újra meg újra csekkolja, hogy mi a következő lépés — Veronika szakácskönyvét viszont nyilván nem tarthatom a tűzvonalban. A sok forgolódást-hajlongást viszont tovább nehezíti, hogy az utasítások egyáltalán nincsenek logikusan szétválasztva — többször is előfordul, hogy két-három, egymástól percekkel elválasztott főzési lépés szerepel egy bekezdésben. Én meg kereshetem, hogy épp a bekezdés elején, közepén vagy a végén tartottam-e.

Évek óta állt tíz deka vörös lencse a szekrényben, úgyhogy nagyon megörültem ennek a receptnek. Mostanában amúgy is vonzanak a vegetáriánus ételek, ez meg egy lencse alapú főétel volt.

Megint egy tipikus egyedényes étel — gyorsan elkészül, zéró stresszel, és a végeredmény egy igen finom, kellemesen fűszeres, a hűvös őszt kellemesen felmelegítő, sárgaborsó főzeléknél kicsit sűrűbb lencsetrutyi, ami mellé igen jól meg köretnek egy kis rizs. Friss koriander teszi még frissebbé — ez a keleti konyha petrezselyemzöldje.

A recept simán és egyszerűen követhető volt, és ez volt az első étel, amit kiválasztottam a szakácskönyvből — semmilyen olyan fűszert nem tartalmaz, amely fejvakarásra késztetne egy közepesen gyakorlott, nyugati civilizációban gyakorlatot szerzett amatőr szakácsot.

Több, mint egy hónap kellett ahhoz, hogy egyáltalán bele merjek kezdeni ebbe a Maunika Gowardhan szakácskönyvébe. Pedig igazán gyönyörű könyv, kemény, fehér borítóval, gyönyörű tördeléssel, remekül olvasható, vonzó, minimalista tipográfiával és hatásos ételfotókkal. De amikor először lapoztam át, hogy átemeljek egy-két receptet a heti menübe, mindenhol leakadtam valamilyen fűszeren. Hol fogok én currylevelet venni? Vagy karadmomot? Végül aztán, amikor túltettem magam a kulturális sokkon, kiderült, hogy a piacon, a kedvenc boltomban is be tudok szerezni mindent… vagy amit nem, azt nagyon jól tudom helyettesíteni.

Vercsorb épp tegnap vendégeskedett nálunk egy, Nicoline prezentálta francia vacsorán — kifejtette, hogy nem szereti a kókusztejet, mert mindennek kókuszíze lesz tőle. Én viszont imádom a kókusztejet, a lágyságát, azt a finom, határozott de mégis nagyon lágy textúrát és tartást, amit ad a szószoknak, és élvezettel figyelem, hogyan kerekít le szépen minden fűszert.

Ez a recept, már amennyi tapasztalatom van, klasszikus indiai metódus szerint készül: forrósítunk zsiradékot (olaj-vaj keveréket), amiben sercegtetünk fűszereket (többek között karadmomot is — Nicoline egészen izgalomba jött tőle, olyan ízvilág, amit még sosem éreztünk), aztán szépen lassan pakoljuk be a hozzávalókat ugyanabba az edénybe, meghatározott sorrendben és ideig, majd a végén kókusztejjel és főzést nem igénylő fűszerekkel (nyers gyömbérrel, currylevéllel és korianderrel) zárjuk le.

Az új fűszereket nem számítva nagyon kedves és barátságos recept,
 a Kényeztetés című fejezetből; hétköznapi vacsorának és egy vendégvárásra is alkalmas. Most már várom a folytatást.

Ez még mind egy lágy augusztusi napon történt. A  poszt megírása is. Csak elfelejtettem, hogy a megosztása lemaradt. Már-már fájdalmas volt most visszaolvasni ezt a bejegyzsét a budapesti esőfelhő alól. Mostanra már Try is megénekelte a történetet egyébként. De maradjunk most az én nézőpontomnál, és egy picit tegyünk úgy, hogy még csak szeptember legeleje van.

Try és Nicoline már úton volt vacsorára és én nem készültem desszerttel.  A májusi chicagoi utamon szerzett tapasztalataimat készültem megosztani és Chicago stílusú deep-dish pizzával vártam őket. Azok az ismerőseim, akiknek volt már szerencséjük (?) Chicago Deep dish pizzát kóstolni jellemzően a fejüket verik a falba miatta. Úgy gondoldom, hogy azért, mert ha a nápolyi stílusú vékony pizzát várjuk, akkor csúfos pofára esés a vége egy ilyen kalandnak. A Deep dish pizza inkább hasonlít egy pitéhez vagy quichhez, ami gyakorlatilag pizza ízű. Hiszen ez egy pizza. Csak más. Nekem nagyon bejött, amit a Gino’s East kajáldában ettem,   Nicoline megengedte, hogy kísérletezzek rajtuk, így let pizza parti a közös vacsorából. Ebben a settingben közvetlenül a tésztára kerül a sajt majd én verziómban jött rá a gomba, paprika, paprika kolbász és a tetjére kiskerti paradicsomokból főzött fűszeres paradicsomszósz.  50 perc a sütőben és lehet tolatni befelé.

A rétes ötlet teljesen spontán alakult. Emlékeztem rá, hogy láttam egy receptet az augusztusi tesztkönyvben és teljesen véletlenül minden volt hozzá otthon és. Én alapból igyekszem minnél jobban, a legegyszerűbb alkotó elemekből főzni. Kivételt képez pár dolog, például a jó minőségű pesto és a réteslap. Így esett hogy a pizzát almás rétessel öblítettük le. És egy kiváló olasz borral, amit Try hozott egyenesen az olasz óhazából. Azért nem fogok recept alapján a jövőben rétest sütni, de jó gondolatébresztő volt naracslével főzött almát tenni a lapok közé. Picit előrevetítette az ősz közeledtét azon a késő augusztusi estén.

Amúgy sikerült az eredetileg harmadiknak tervezett receptet is elkészíteni  jolly joker negyediknek. Friss hal és sok esetben olyan alapanyagok kellenek hozzá, amik lehet hogy valamlelyik hátsó kamrapolcon elbújtak egy ideje.  Illetve paradicsom és fokhagyma. De ha éppen olasz szakácskönyvet tesztel az ember, akkor ezek valószínűleg szintén akadnak othton. Gyors, könnyű étel, nagyon szerettük. Felkerül a listámra, úgyis nagyon igyekszünk heti egyszer halnapot tartani.

Összességében ezt a könyvet sokkal jobban a szívembe zártam mint Jamie Oliverét. Jamie mintha mindegyik receptnél megpróbálná elhitetni velünk, hogy ez most a spanyol viasz. Ahogy Try is látta, igyekszik egyszerű lenni, de valahogy inkább kusza. Számomra ez a könyv sokkal egyszerűbb, letisztultabb, nem próbálja többnek mutatni magát, mint ami. A könyv egyébként egy BBC műsor alapján készült, azt is meg fogom próbálni megkeresni, szívesen nézném is, nem csak főzném ezeket a recepteket.

Az egész eddigi tesztelések közül megvan a kedvencem! Mostanában felhalmozott alapanyagok kipucolásán dolgozom és találtam egy adag polentát a szekrény mélyén. Természetesen egy olasz szakácskönyvben kell, hogy legyen hozzá valami recept. Tulajdonképpen alig győztem válogatni. A végére egy igazi alapreceptre esett a választásom: jófajta olaszos húsos ragu és parmezános polenta. Láttam szép szarvasmarhát a hentesnél, gondoltam kedveskedem vele Doktor Úrnak.

Annyit változtattam a recepten, hogy a már bevált, sütőben befejezős módszeremmel készítettem a húst. Az így nem igényelt túl nagy odafigyelést, álldogálást a meleg konyhában és szuper puhára főtt. Tetszett a fűszerezése, én eddig az olaszos ételekbe nem tettem borókabogyót. De majd ez után! A polenta egyszerű volt, a parmezán nem ront el semmit és a pozitív tapasztalat miatt új fejezet nyílt számomra a köretek között. Van még a könyvben egy polentás gnocci recept, azt még tuti kipróbálom egy nyugodtabb hétvégén.

Mostanában amúgy történnek érdekes dolgok az ízlésemben: egyre kevésbé bírom megenni a húst. Kezdődött a csirkével, aminek csirke szaga van és az állaga is rettenetes. Ez az állapot már egyensúlyba került, a környezetem megszokta, ment is az élet tovább. Viszont az utóbbi pár hónapban először a pulyka, majd hamarosan a sertés hús is becsatlakozott a kellemetlen szagú ételek közé. És most azt hiszem már a marha is nagyon közelít ehhez: a kiváló olasz raguból a (direkt) nagy darabokra vágott fűszeres, nagyon finom répákat ettem ki elsősorban. Ha csak elém rakják a húsos ételt és nem nekem kell megfőznöm, akkor megeszem, de már nem az az első választásom egy étlapról.  Nem tudom, hogy ez az egész hova vezet, de lehet szeptemberre, októberre két zöldség alapú könyvet kellene javasolnom Trynak.

Kivételesen a magyar nevet használom a recepthez — F. Nagy Angélának szeretnék ezzel emléket állítani. Aki egy zseni volt — ezt eddig is tudtam, de amióta szembe jött ez a recept, már azt is tudom, mekkora. A család szakácskönyvéből a csirke vadász módra volt az egyik baromfirecept, amit megfőztem, azóta is a véremben van, Szicíliában is ezt főztem a feleségemnek (marhaszegyből). Úgyhogy amikor szembe jött velem az autentikus olasz változat, nagyot ugrott a szívem: végre megtudhatok egy-két műhelytitkot, hogyan is zajlott a nemzetközi receptek magyarosítása a hetvenes-nyolcvanas években.

Nos, sem olajbogyó, sem a szószban szétfőzendő nyers szardínia nem volt akkoriban az ABC-ben, szóval ezeknek a kihagyása teljesen jogos. Az F. Nagy Angéla-féle szósz viszont így sem lesz ízetlen: részben a hagymás alap, részben az arányaiban sokkal több vörösbor miatt. Plusz a magyar verzió nem sütőben, lefedett edényben fejeződik be, hanem végig nyílt lángon, fedetlenül készül, amitől a szósz sokkal sűrűbb lesz, ami persze újabb pont az ízek intenzitása felé. Összességében nekem a szocialista verzió nagyon bejön — az olasz változat, bár kagylótésztával ettük, egyértelműen sokkal levesebb lett, szerteágazóbb, de semmivel sem csábítóbb ízvilággal.

Ahogy csinálgattam, ismét megtapasztalhattam, mivel tud engem Jamie igazán felbosszantani: egyszerűnek próbál bonyolult vagy legalábbis macerás dolgokat beállítani. Ezzel a recepttel egyértelműen sok a pepecselés, de folyó szöveggel írt szóáradatból ez valahogy nem derül ki azonnal. A hús előzetes hőkezelésére ebben az esetben például szerintem az égvilágon semmi szükség nincsen, csak az időt viszi (azért persze megcsináltam). Azt értem, mivel lesz jobb a sütő a nyílt lángnál, de egy ennyire leves cuccnál messze nem olyan ütős a különbség.

Végezetül a szardíniáról. Korábban már hallottam, hogy az olaszok előszeretettel fűszerezik a szószt szétfőzött szardíniával, én meg kissé féltem a végeredménytől. Nem teljesen alaptalanul; bár a végeredményt nevezhetem kellemesnek is, aki azt gondolja, büntetlenül oldhat fel három kis darab halat az ebédjében, az csalódni fog. Masszív, határozott jelenléte van a szardíniának a szószban, de egyáltalán nem azt a vadító, szenvedélyes érzetet lobbantja fel az emberben, mint egy jól megcsinált bazsalikomos paradicsomszósz.

Gennaro és Contaldo megközelítése az olasz kajához már elsőre sokkal jobban tetszik az ízlésemnek, mint Jamié. Olyannyira, hogy nehezemre esett csak 3 receptet kiválasztani. Túl sok recept, túl kevés idő!

Az első választás egy friss tésztára esett. Na, az augusztusi kánikula kellős közepén házi tésztát nyújtani nem egy bölcs döntés. Amint előkerült a tésztagép, ami egy korábbi évezredben nászajándékként került eredetileg a szüleim háztartásába, Doktor Úr egyből megjelent a konyhában. Ő a két fős családunk hivatalos tészta, lángos, palacsinta és sültkrumpli expertje.  Illetve általában ő felel a húshőmérő használatát igénylő fogásokért is.

Szóval elkezdtük nyújtani a tésztát. Ígérte a recept, hogy a fehérbor tartalma miatt kellemes, könnyű és lágy lesz a végeredmény, de azt kihagyta, hogy a Nonnák ezt a receptet valószínűleg nem augusztusban, délben készítik.  Minden esetre egy kis jeges fürdő és a szakértőnk  fürge ujjai azért megoldották a problémát. Tagliatelle pipa.

A feltéthez nagyon szép gombákat sikerült vásárolnom a piacon a gombás pasitól. Egy kis fokhagyma, egy kis csili, egy kis aranytartalék bárány alaplé a fagyasztóból és bummm. Minden van otthon a szekrényben, nem?

Nekem nagyon bejött a végeredmény. A tészta lehetett volna egy picit jobb tartású, de ezt legközelebb egy kis extra liszt hozzáadásával orvosolni lehet. Szívem szerint még ráküldtem volna egy kis parmezánt, mert az mindennek jót tesz, de nagy igyekezettel az eredeti verziónál maradtam. Ez a recept gondolkodás nélkül bekerült a gyűjteményembe és az elvadult excel táblázatomba, amiben színkódolva tartom legtutibb kajákat, hogy legyen mihez nyúlni ha éppen semmi újdonság nem jön szembe.

Gyorsnak gyors, és kis jóindulattal tiramisunak is tiramisu, bár inkább csak határeset. Lehet, hogy nem állt eleget, de ha öt óra nem elég neki, akkor meg ugye már csak lassú lehetne. Szóval inkább vaníliás mascarpone, kávéban-narancslében áztatott babapiskótán. A kollégáimnak csináltam, ők azért lelkesedtek érte, de semmiképpen sem nagyon (gondoltam, ha már a kolléganőm is bevállalt egy közös főzést, mellé állok egy desszerttel).

Érdekes módon főzésről itt sem volt szó, hacsak a frissen lefőzött kávé elkészítése nem számít annak. Ez a szakácsönyv eddig nem izzasztott meg nagyon ebben a forró nyárban.

Kicsit olyan, mintha a szerkesztő úgy érezte volna, egy tiramisu-receptre még szükség van, de végül csak ezt tudták volna kiszenvedni magukból. Nincs izgi háttértörténet, a recept maga elég jellegtelen — ha valaki megkérdezi tőlem, hogyan kell tiramisut csinálni, Jamie helyett alighanem a feleségemhez irányítom majd.

Ez az első recept, amit ténylegesen főzni kellett, de menyugatóan egyszerű volt ez is. Hogy kicsit kalandosabb legyen, friss rákot vettem és én pucoltam meg, sokkal könnyebben mint, mint gondoltam. Aztán ment magától. És a végeredmény olyan lett, amit csak Olaszországban ettem eddig: idehaza, vendéglőkben, kiszállítós kajákban pipettával adagolják a rákokat, pedig a rákos tésztában nem annyira az aroma, mint amennyire a hús a lényeg.

Imádtam, hogy végre egy olyan olasz recept, ahol a fű nem bazsalikom az ételben, hanem rukkolával készül — változatosabb is, én amúgy is imádom. Na nem, mintha a bazsalikomot nem szeretném, de tapasztalataim szerint kb. soha nem elég belőle, rukkolából meg néhány maréknyinál kevesebbet ritkán vesz az ember.

Ebben is van reszelt citromhéj, meg citromlé is — nem ez az első olasz recept, amiben így van; fogalmam sem volt, hogy ez egy ilyen gyakori húzás. Ráadásul a citromhéj egy igen rafinált állat: illatos is, finom is, becsempészi a kajába a citromszellemet, de mégsem savanyú.

A feleségem szerint pont annyira volt csípős, amennyire kell — ritka dicséret ez odahaza, pedig csak a receptet követtem. Jamie kivételesen megszánt valami határozott utasítással — s lám, máris javult a házaséletem.

Kár, hogy általában nem ezt tartja a szem előtt, amikor receptet lötyköl a papírra.