Elkerített Város

Szembe jött egy tangótábor

Trychydts ||| 2014., június 30., 23:46 |||
Kategóriák: ,

A Nagy Nyári Tangóélménynek a hét elejei tábort szántuk, aztán egyszer csak kaptam egy üzenetet tangós őrangyalunktól, hogy ugyancsak Siófokon lesz még egy tábor a hét végén. Lecsekkoltuk a programot, írtunk a szervezőknek, aztán úgy döntöttünk belevágunk — pláne, hogy akkor még simán elképzelhető volt, hogy nem lesz strandidő a hétvégén. Aztán végül lett, de addigra már nagyon beleéltük magunkat az extra tangóba.

A helyszín ezúttal is elbűvölt: a panelház-technológiával felépített hotel akár konkrétan az a hely is lehetett, ahol teleltünk régebben; ha nem ez volt az, akkor egy nagyon hasonló beosztású hely. Amint beléptünk, rögtön éreztem, hogy minden nagyon ismerős és simán el is tudtam tájékozódni az épületben. Meg tudtam volna mutatni, hol rexeztünk a többi gyerekkel, hol kellett felmenni a szobánkba és ha besurrantunk volna egy szobába, ott is kiismertem volna magam csukott szemmel.

A retro feelinget erősítette az erősen oldschool légkondi is — sajnos most melegebb is volt, mint az előző héten, így izzadni biztos, hogy többet izzadtam az órákon. Ennyit a negatívumokról.

Tanulni, fejlődni viszont szerintem rengeteget fejlődtem ez alatt a nagyon szűk három nap alatt: egy sor technikai apróság volt, ahol éreztem, hogyan kattannak helyére a fogaskerekek a fejemben. Nagyon élveztem, hogy akármiről is legyen szó, mindig nagyon sokat foglalkozunk az alapokkal, és két óra is volt, ami teljes egészében a sétával foglalkozott. Nemrég beszélgettem valakivel a tangóról, nem akarta elhinni, hogy az tulajdonképpen séta, pedig abszolút így van — csak éppen nagyon sok részlet van, amire oda kell figyelni ahhoz, hogy végül aztán táncnak nézzen ki. Mivel egyelőre csak Nicoline-t tudom vezetni, gondolom, inkább arról van szó, hogy mi már hozzácsiszolódtunk egymás (bal)lépéseihez; így kifejezetten élveztem, hogy most ennyi időt töltünk az alapokkal.

Az alapszintű megközelítés másik nagy előnye az volt, hogy nem valami szemjojóztató figurával kezdtük az órát, ami kapásból felcsavarta a frusztrációs mutatómat, hogy aztán apránként szerencsétlenkedjünk előre valami megoldásközeli állapot felé, hanem nagyon egyszerű és jól befogadható bevezető gyakorlatokkal indítottunk, és onnan haladtunk, szépen logikusan az óra vége felé. Így, ha az utolsó negyedórában el is vesztettük a fonalat, azért mindig volt már egy kis batyunyi technikai apróság, amit hazavihettünk. Hab volt a tortán, hogy kezdettől fogva lehetett tudni, mi lesz az egyes workshopok tematikája — amely tematika ráadásul nagyon is megfelelt nekem. A három tangó stílus közül én leginkább a valsot (a tangó válasza a keringőre) élvezem a legjobban — amikor meg nem vals óra volt, akkor javarészt olyasmit tanultunk, amit ott is lehet hasznosítani. Tanultam pár egyszerű trükköt is, amihez nem kellett órákig gyakorolni, kicsit mégis izgalmasabbá, fűszeresebbé teszi a táncot.

Amin még elég sokat vigyorogtunk, azok a tanáraink voltak; Endre és Marcsi kedvesek voltak és viccesek. Mindig érdekes kérdés, hogyan szembesít minket a tanár a hibáinkkal; én azt szeretem a legjobban, ha legalább nevetni tudok azon, amit rosszul csinálok. A tábor alatt láttuk őket bemutatózni is egy párszor — többek között a szombat esti milongán is, hát dobtam egy pár hátast. Ami még nagyon érdekes volt, hogy valamiért teljesen máshogy táncoltak, mint az eddigi tanáraim. Nagyon fogok örülni, ha majd egyszer képes leszek elmagyarázni, mi volt a különbség.

Kár, hogy az esti milongára már nem maradt bennem elég szufla: jó nagy volt a tömeg a parketten, nekem meg túl sok új lépés volt a fejemben ahhoz, hogy rendesen tudjak koncentrálni a logisztikára. Azt hiszem, ránk fér már egy kiadós praktika Nicoline-nal.

Maleficent (Demóna), 2014.

Trychydts ||| 2014., június 25., 22:38 |||
Kategóriák: ,

Érdekes csavarjai, az eredetitől való elrugaszkodás képessége és feminista felhangjai miatt lehet kellemes élmény a Maleficent. Nincs kedvem panaszkodni, örülök,  hogy megint itt egy nézhető fantasy; azt azért jobban szeretem, ha egy film egyformán képes gyerekeket és felnőtteket megszólítani.

Nehéz nem észrevenni bizonyos hasonlóságokat a Hófehér és a vadásszal; a gonosz szereplő motivációi itt is hitelesek és érthetőek. Az erős,  hatalmas tündérnek egy nemi erőszakot idéző jelenetben levágják a szárnyát — az áruló ezzel megszerzi ugyan a trónt, de egy könyörtelen ellenfelet is teremt saját magának. A királylányt sújtó átok az eredeti meséhez képest jóval több csavart hoz még a történetbe és a befejezés is összetettebb.

Ami nem világos, hogy kinek is szól tulajdonképpen a történet. A film a korhatáros besorolás elvárásainak megfelelően teljesen mentes a vértől; ez nem jelenti azonban azt,  hogy ne lennének benne brutálisan erőszakos vagy felkavaró jelenetek. Az uralkodón lassan elhatalmasodó téboly például nem tudom,  mennyire befogadható gyerekszemmel; van egy-két szexuális célzás is, aminek megértéséhez biztosan kell egyfajta érettség. Ha viszont az érettebb fiatalokat és a felnőtteket célozza a film, akkor viszont egy kicsit sok az édeskés látványosságokból, amik érzékeltetik ugyan, merre halad a cselekmény, de elveszik az időt a karakterek további elmélyítésétől, a bonyolultabb konfliktusok felépítésétől.

Pont vizuálisan amúgy nem is túl erős a film; hogy számítógéppel mindent meg lehet csinálni,  ma már aligha újság, de nagyon kevés az igazán erős, egyedi pillanat. Az emberek várának monumentális tömbje például remekül működik, a hatalmas mágikus teremtmények is a helyükön vannak; ami sokszor hiányzik, azok az apró részletek, amelyek valóban élővé tennék a világot.

Érdekes, hogy a cselekményt szinte kizárólag a női szereplők mozgatják — a vásznon is sokkal többet vannak jelen és ők azok, akik aktívan felfedezik, alakítják,  belakják a világot,  ők rendelkeznek valódi hatalommal is. Önállóan, egyedül, szinte kizárólag nők képesek kimozdulni a négy fal közül. A férfiak a falak között várják,  hogy történjen valami — ha mégis átvennék a kezdeményezést, rendszerint hamar visszafordulnak. Ugyanez a dualizmus tükröződik vissza a világ földrajzi beosztásában. Az emberek férfias országa mechanikus,  halott,  statikus; a mágia nőies (és női uralom alatt álló) birodalma organikus, változékony,  élettel teli. Az előbbi alapelve a tekintély; a másiké a valós kompetencia és az akarat. A film végén bekövetkező politikai fordulat pedig végképp állást foglal ez utóbbi életszemlélet mellett.

Angelina Jolie szemlátomást lubickol a szerepében; a karakter koncepciójának kialakításában is komoly szerepe volt, ami ennek megfelelően kellően érdekes és összetett is. A többi színész alakítása már nem ennyire egyenletes vagy színvonalas. Lehet, hogy itt is csak a karakteres koncepció hiányzik a rendezés mögül. Nyilván másképp kéne játszani egy mesefilmben,  mint egy minden korosztály számára élvezhető fantasy filmben. Összességében véve talán egy kicsit sok a kompromisszum,  de a végeredmény azért így is tetszetős.

Regenerációképpen itt pihenünk Juciék nyaralójában. Fantasztikus élmény végre kvázi semmivel sem foglalkozni; az utóbbi időben valahogy mindig csináltunk valamit, most semmit nem kell,  de ez most nem probléma. A mai nap legnagyobb eseménye a Balaton parti futás volt – nem is ment rosszul,  főleg ahhoz képest nem,  hogy a fogam miatt ki kellett hagynom másfél hetet. (A futáshoz szorosan felzárkózva következik, hogy ma láttam egy harkályt a kertben,  miközben a teraszon reggeliztünk.)

Kicsit frusztrál, hogy gyakorlatilag semmit nem ismerek fel Siófokból. Oké,  hogy huszoniksz éve volt már,  hogy rendszeresen itt teleltünk,  de a part kockakövein kívül tényleg alig emlékszem bármire is — maga a város meg végképp teljesen ismeretlen nekem. Ma voltam a víztoronynál, János mondta,  hogy szuper ott a német-olasz pékség, pont zenélt is,  amikor fényképeztem a téren — teljesen ismeretlenül hatott nekem.

Állítólag ilyen kis nyaralógarzonban is voltunk már, amiben lakunk — édesanyám a telefonban látatlanul elmondta a beosztását,  de nekem ez sem rémlik. Szerintem öregszem.

Populaire, 2012

Trychydts ||| 2014., június 24., 19:23 |||
Kategóriák: ,

Maga a történet önmagában éppenséggel semmi extra nem lenne: laza és leplezetlen gátlástalansággal emeli át a My Fair Lady alapgondolatát és adaptálja azt játszi könnyedséggel egy ötvenes évekbeli francia kisvárosba. De hát kevesen lehetnek, akik azért ülnek be erre a habkönnyedségében is mesterien kitempózott, rafináltan pimasz limonádéra, mert komolyan izgulni szeretnének azon, hogyan alakul a naiv, vidéki őzikelány és a becsületes, jóképű biztosítási ügynök közös sorsa.

A történetet a gépírás forradalma, illetve az írógép, mint a modern kor szimbóluma bolondítja meg. Annak idején valóban rendeztek gépírásversenyeket; olyan pálya volt ez, ahol természetszerűleg a nők mozogtak otthonosabban. Kifjezetten ügyes, ahogy a film a sportfilmek sémáit — felfedezés, edzés, kezdeti kudarcok, gyors felemelkedés, a döntő pillanatban egy váratlan húzás — milyen ügyesen vegyíti a film a romantikus vígjátékok fordulataival. A modern, dinamikus, dolgozó nő imidzse is kifejezetten jól áll a történetnek — az ötvenes évekre pont jellemző is ez, és több helyzetben is egészen újszerű megoldásokra ad lehetőséget.

Az egész filmben a legjobb talán éppen az a kettősség, ami a My Fair Lady sztoriját is előre vitte: a két közös cél érdekében dolgozó ember viszonya és motivációi kezdetben nagyon világosak. Kapcsolatuk később egyre érzelemgazdagabbá válik, ráadásul azzal egyidőben, ahogy mi is egyre jobban megismerjük őket: így aztán nemcsak a kapcsolat, de a karakterek is árnaltabbak lesznek. Kiderül, hogy a naiv lány nagyon is önálló és karakán tud lenni még egészen idegen közegben is; a férfi alakjához pedig családi és baráti köre ad újabb kontúrokat. Így épül fel az a feszültség, ami miatt izgulni tudunk a hősökért: nem szeretnénk, ha lemaradnának egymásról.

A zene — ami sokszor a történeten belül is fontos szerepet kap — önmagában is élvezhető, de a filmmel együtt egyenesen parádés a párosítás. A szerkesztésen és az operatőrmunkán a francia filmek legszebb hagyományait ismerhetjük fel: az üde színek, a pergős vágások, a nem túl feszes, de azért nagyon tudatos tempó mind-mind egy iránya tolják az élményt.

Ha nem is egy korszakalkotó darab, azért a kisebb kedvencei közé bárki pirulás nélkül felveheti.

Most, hogy vége a tábornak, belinkelem az én videómat — Nicoline-nek ugye megvolt a maga előzetes koncepciója.

A kép tehát jóval pozitívabb, de azért ne feledjük el, Luke Skywalker sem teríti a royal flusht a Birodalom Visszavágban, hanem a barátját karbonitba fagyasztják, az ő kezét pedig Darth Vader (akiről mintegy mellesleg megtudja, hogy az apja) levágja egy fénykarddal és a Millenium Falconnak úgy kell őt összekanalaznia a felhőváros külső oldaláról.

Az analógia, hogy úgy mondjam, tökéletes. (Noha nekem most nem teszteli a műlábamat egy orvosrobot, egy hétig még regenerálódunk itt a Balaton-parton.)

Igyekeztek minket felkészíteni, hogy nem fogunk tudni lépést tartani az elvárásokkal; nekem ezzel semmi problémám nem volt, mindig volt más is, akinek hozzánk hasonló technikai problémái voltak, és senki nem kapott ránézésre agyérgörcsöt attól, ahogy kiléptünk a tánctérre.

A miliő amúgy abszolút kedvemre való volt. Egy, a neobrutál építészeti stílus legszebb hagyományait követő, álfuturisztikus hotelban laktunk. Ezer minden emlékeztetett ott gyerekkoromra: a kolosszális, márványborítású előcsarnok és az ebédlő; az össze nem illő étkészlet, az űrkapszulára emlékeztető erkély; az acélvázas, kagylófotelek a szobában, az egyszerű beosztású szoba és a fura felosztású erkély, a csocsó- és biliárd- és ping-pongasztalok a közösségi térben, a soha nyitva nem tartó ajándékpult. Valódi felüdülés volt nekünk a hely, és azt a néhány személyes kapcsolatot is nagyra értékeltük, amit sikerült kiépítenünk — Nicoline tündökölt, mint social manager, nem hiába fizetem. Klassz történeteket hallhattunk a közös kajálásoknál — megtudtuk, milyen szabadtéri milongák vannak Bécsben, de azt is, milyen negyven fokban több tíz kilométeres zarándoklatokat szervezni.

Amit én a legjobban élveztem, azok a technika órák voltak: itt nem közvetlenül táncolgattunk, hanem a tangó egyes elemeit tanultuk egy tornaóra-szerű konstrukció keretében. Ez nekem, akinek (kellő szintű testtudat hiányában) rendszerint pont a mozdulatok elsajátítása a legnagyobb kihívás. Összerakni, hová teszem a mellkasomat a csípőmet meg a jobb és a bal lábamat, honnan fordulok hová, nekem ez rendszerint olyan, mint egy tébolyító puzzle — így minden perc, ahol erre treníroznak, kész nyereség. Valódi zen életérzés volt minden óra, ha szeptembertől belefér a mostanában alakuló új életembe ez is, akkor remélhetőleg járok majd rendszeresen is. Megtanultam egy kicsit jobban megfordulni, jobban értem, mitől lesz jó a séta — Nicoline állítólag érzi is a változást.

Amit még nagyon értékeltem, azok az érdekes, apróságok voltak, amikről tudtam, hogy belátható időn belül hasznosítani fogok. Földhözragadt, kicsinyes gondolkodású ember vagyok, de én azért tanulok tangózni, hogy más emberekkel tudjak táncolni milongákon. Amitől színesebben vagy izgalmasabban fogok tudni táncolni, ott éreztem, hogy érdemes rajta dolgozni, láttam, hogy a fogok tudni rá építkezni; azok a mozdulatok, amiket még előre rögzített helyzetben is csak fogcsikorgatva, kemény izommunkával tudunk kirázni egymásból, inkább csak amolyan tangós csuklógyakorlatként voltak nekem értelmezhetők.

Sajnos nem csak kicsinyes és földhözragadt vagyok, de egy kicsit kockafejű is, így voltaképpen azt sem bántam volna, ha az órák szintje nem csak orosz rulett szerűen illeszkedik a kírásokhoz. Megbeszéltük, hogy haladókra nem megyünk be, a kezdő-középhaladón is először csak a lábujjunkat dugjuk be a medencébe. Ehhez képest tegnap a kezdő órán kaptunk egy olyan lépéssort, amibe pattanva tört bele a bicskám, és amitől úgy kezdett el kiömleni belőlem az életkedv, mintha valami Lovecraft-novellából előrántott kultikus szertartást végeztem volna el (rosszul). Mielőtt átmentem volna láncfűrészes pszichóba, inkább skippeltük a következő órát plusz életemben először idegi okok miatt az esti milongát is. Helyette terápiás jelleggel sétáltunk az éjszakai Balaton-parton, üldögéltünk az erkélyen és néztük a Balaton meg az autókat a távolban, megmasszíroztam Nicoline lábát, én kólát ittam Nicoline fröccsöt és beszélgettünk mindenféléről.

Másnapra már nem éreztem elképzelhetetlennek, hogy még egyszer az életben (vagy pláne ma reggel) tangózni fogok. A “tangó minden szint” órán a fentiekhez képest már egészen higgadtan fogadtam, hogy olyasmit tanulunk (a milonga nevű stílust ami nekem mellesleg az első számú ambícióm), amit épp a tanár szerint harmadik szint előtt csak kóklerek fognak bele. Nem kérdeztem meg, mi hanyadikon vagyunk, gondolom, max a mínusz ötödiken.

Legközelebb két hét múlva tangózunk, ezt most nem is érzem olyan távolninak és kellemetlennek, mint általában. Addig is gyógyulnak a sebeim meg ülepszik bennem ez-az. Jövőre meg majd jelentkezés előtt felméretem valakivel a szintemet.

Születésnap

Trychydts ||| 2014., június 20., 0:18 |||
Kategóriák:

Előző nap nagyon megijedtem, mivel a bölcsességfogam ezúttal túllépett a szokásos enyhe és hamar elmúló fájdogáláson és már a fájdalomcsillapító sem tette könnyebbé az életemet. Péntek éjjel volt, másnap flashmob, szülinapi ebéd, buli — nyilván nem vághatok bele ebbe kínok kínja közepette. Úgyhogy Nicoline unszolására felhívtam a fogászatot, ahová járok. Milyen jó ugye, hogy éjjel-nappali fogászatnak köteleztem el magam, mindig tudnak fogadni. Gondoltam én. Ehhez képest a hölgy közölte, hogy másnap délután 3 óra a következő lehetőség, addig minden időpont fél- és negyedóránként foglalt. Ezt mondjuk nehéz volt elhinni, tehát hogy valakinek szombat 01:30-ra foglalása volt, és ha volt, akkor nem lehet neki megmondani, hogy bocs, van egy sürgős eset. Úgyhogy elmentem egy másik éjjel-nappali fogászatra, ahol sikerült is egy órán belül sorra kerülnöm.

Az orvos, egy nagyon enyhén külföldi kiejtésű, kedves, dinamikus, szívdöglesztően jóképű fiatalember ránézett a röntgenemre, megtapogatta az ínyemet, majd közölte, hogy húzni kell. 5% esélyt ad a sima antibiotikumos kezelésnek. Úgyhogy hetven perccel azután, hogy elindultam otthonról, már összeszorított gézzel a fogaim között, két recepttel plusz egy foghúzás utáni tájékoztatóval a kezemben szoronkolódtam a villamoson a sakálemberek között, útban az ügyeletes patika felé. Így a nagy napon végül fél négykor kerültem ágyba, egy nagy adag szorongással a meg nem főzött ünnepi kaja, és egy teljesen érzéketlen arccal a még mindig ható érzéstelenítés miatt.

Másnap fél nyolckor keltem, összedarabolgattam-előkészítettem a kakaós-fahéjas és a zöldséges chili összetevőit, majd két fazékban nekiláttam a párhuzamos főzésnek. Pont sikerült annyi időt spórolni, hogy időben el tudjunk indulni a flashmobra – amely amúgy a szülinapi bulim nyitóeseménye is volt. Klassz volt úgy táncolni, hogy tudtam-láttam, most barátok is néznek; utána meg jó volt fogadni a gratulációkat.

Hazamenet nekiestem a házi tortilláknak, főztem puliszkát, ami ugyan nem hagyományos chili-köret, viszont rágás nélkül is remekül lecsúszik. Nicoline hozott nachost meg sört és lassan elkezdtek szállingózni a vendégek is.

Már majdnem mindenki ott volt, mire igazán éhesek lettünk. Viszonylag régen kellett már ennyi emberre főznöm, és jól esett, hogy megint nagy sikerem van. Volt, akinek elsőre nem annyira paszolt össze fejben a kakaó, a fahéj és a chili gondolata. Ilyenkor mindig nagy elégtétel, amikor az első udvariassági, leginkább csak a tányér bepiszkítására szolgáló adag után az illető hamarosan elindul az újabb, immáron rendes porcióért. A trükk a dologban amúgy csak annyi volt, hogy a kakaót sokszor párosítják az instant és édes italokkal, a fahéjat pedig a mindenféle édes sütikkel, holott az egyik egy elég kesernyés, rafináltan aromás anyag, míg a másik egy egzotikusan csípős fűszer. Semmiféle “furcsa” párosításról nincs tehát szó; ha úgy vesszük, a kakaó természetesen passzol a chilibe.

Utána játszódtunk; mivel nekem most már két éve a Dixit a kedvenc játékom, ezért most is ezt vettem elő. A többség szerencsére elég jól ráharapott, mi több, Juci még sarokba is szorított rendesen; végül aztán mégis Szürkenyúl volt, aki mindkét alkalommal cafatokra szaggathatta a célszalagot.

Ezek után a Galaxis Roncsderbit vettük elő, de sajnos itt elég bénán magyaráztam a szabályokat, így Gabit nem igazán sikerült berántanom a piszkos-olajos-vadkapitalista feelingbe. Abba is hagytuk, mielőtt kitört volna a botrány, inkább martinizett, aki ihatott, meg jól kidumáltuk a főnökeinket.

Afterpartyra ezúttal Csabi és Algi maradtak, egy kancsó nádcukorral édesített English Breakfastet gurítottunk még le fékezhetetlen duhajsággal.

Amikor most vasárnap végre táncolhattam a La Cumparistára (a számra, amely először felkeltette az érdeklődésemet a tangó iránt, és amelyikről Márta árulta el, hogy mindig ez hangzik el a milonga végén), egy csodálatos, lélekmelengető és légies vals-tanda után, egy kicsit olyan volt, mintha hazaértem volna. Most éreztem először, hogy egy komolyabb szakasz lezárult a tangótanulásban.

Csütörtökön Sexteto Milonguero koncerten voltunk az A38-on; természetesen nem bírtam magammal és rábeszéltem Nicoline-t, hogy táncoljunk mi is. Szivárogtunk egyik cipőtalpnyi szabad helyről a másikra, egy huncut mosoly keretében meg is kaptam a tanáromtól, milyen bátrak vagyunk, hogy középen táncolunk — holott egyszerűen csak mentem, ahol hely volt. Nagy élmény lett volna a zene önmagában is — mostanában nagyon sok tangót hallgatok, hogy ismerkedjek a ritmusokkal meg úgy általában ezzel a zenei világgal, de ez a koncert önmagában is profi élmény lett volna. Nagy hatással volt rám már maga a zene is, amit játszottak, plusz volt egy kis rockkoncert jellege az előadásnak. Nekem sokat jelentett az is, hogy most láttam is a zenét, így jobban megértettem, milyen hangszerekből, hogyan adódik össze a tangós hangzás. (Ami amúgy nem árt, mivel a ritmust a tánchoz például majdnem akármelyik szólamban ki lehet használni.)

Szombaton pedig végre, végre megvolt a flashmob, amire már annyit készültünk; három tanítási alkalom és sok-sok-sok-sok otthoni gyakorlás után már egész jól értettük a koreográfiát. Kicsit a család, barátok között is megreklámoztuk a dolgot, úgyhogy eléggé izgultam, de végül sikerült egész tűrhetően abszolválni a feladatot. Utána pedig imprózgathattunk, ami, az egyelőre nem publikus videókat nézegetve, felülnézetből nem is volt annyira vészes. Már kétszer megkaptuk Nicoline-nal, hogy nagyon jól nézünk ki együtt, de így messziről, tömegben tényleg nem látszott a markáns különbség köztünk és a többség között. (Persze a világbajnok táncost még Hombre is kiszúrta a tömegben.) Számomra a legfontosabb persze mégis a részvétel volt; demonstrálni, hogy igen, tangózom, igen, ezekkel az emberekkel valóban összeköt valami és hogy együtt próbáljuk megmutatni valamiről, hogy mennyire jó és hogy mennyire meg tudja változtatni az ember életét.

Vasárnap volt az utolsó alkalom a tanfolyamon — csak ketten voltunk, így tulajdonképpen egy magánórán vehettünk részt. Megvolt az első igazi facepalm-élményem is: van egy mozdulat, amit négy hónap után most értettem meg először, hogyan kell csinálni. (Viszont az esti milongán javarészt már így csináltam és minden alkalommal olyan volt, mintha egy kád forró vízbe csusszantam volna bele.) Annyira jól éreztem magam az órán, hogy Nicoline javaslatára végül ott maradtam még a másik órán is, amire csak két hölgy érkezett: így legalább mindenkinek volt partnere. Eredetileg úgy ajánlkoztam, hogy ott maradok “segíteni”, de végül én is ugyanannyit tanulhattam, mint mindenki, és a végén még kaptam egy “hát ez egész jó volt”-ot az utolsó partneremtől, szóval tényleg jól éreztem magam. Vacsiztunk Nicoline-nal és siettünk, hogy odaérjünk a következő tangó órára a vasárnapi, urániás milonga előtt.

Maga a milonga talán az egyik legjobb volt, amin valaha részt vettem; a tandák olyan jól voltak összerakva, hogy alig tudtam ülve maradni. Nicoline már emlegette, hogy fura, hogy soha nem táncolnak Lacival, a tanárunkkal — most erre is adódott alkalom.

Most két hét szünet a budapesti tangózásban, csütörtökön pedig kezdődik a tábor. Kicsit eltérő a víziónk, hogy mi lesz, Nicoline szerintem inkább a Jarhead nyitójelenetében lát leginkább, én ennél azért valamivel békésebb éléményre készülök.

(Cortina a koncert utáni milongán az A38-on.)

— Tudod, honnan van ez a zene?

— Nem.

— A Star Warsból.

— Ne már!

Pedig de.

Outta my way, outta my day
Outta your mind and into mine
Into no one, into no one
Into your step but outta time

— Metallica

Szombat-vasárnap-hétfő tangó — egyre javuló eredményekkel.

Struggle for life

Mielőtt belekezdenék, hangulati felvezetésként hallgassunk egy kis könnyűzenét (a fenti idézet is ebből a számból van):

A szombati praktika+milonga a Hölgyválaszban nekem soha nem a nagy sikerekről szól. Sokkal inkább arról, hogy szembesüljek a hibáimmal, a korlátaimmal és helyemmel abban a gyilkos táplálékláncban, ami kíméletlenül érvényesül minden milongán. Jelenleg valahol a pionír baktériumok és a kéregzuzmók között helyezkedem el: ha eljutok odáig valahogyan, meg tudok kapaszkodni azokon a helyeken, amik senki másnak nem kellenek. Aztán haladunk tovább a következő alkalmas foltig a tánctéren, mert azért mégsem piszmoghatunk egész este egy sarokban. Mindenki iszonyú profi itt (vagy legalábbis annak tűnik) — amikor éppen verejtékben úszva, adrenalintól csikorgó erekkel leülünk, miközben a fülemben hangosan dörömböl a vér, olykor-olykor el is tudunk lesni egy-egy fogást. Ami persze nem jelenti azt, hogy rögtön a valóságba is tudjuk azt interpretálni. Innen általában akkor szoktunk továbbállni, amikor úgy érezzük, nem bírjuk tovább elviselni a saját bénaságunkat vagy amikor aznap este végképp feladjuk az élethalálharcot.

Vasárnapi hajrá

Vasárnap óra is volt, itt a kedvenc koreográfiánkat gyakoroltuk, a végén már majdnem értettem, hogy hogyan lehetne ezt tangóként táncolni. Már csak némi gyakorlás hiányzik. Gyakorlatilag minden nap eltáncoljuk egyszer-kétszer, úgyhogy amennyire kell, annyira menni fogok.

Utána elsurrantunk moziba, vacsizni, majd vidáman és feltöltődve nekivágtunk a milongának az Urániában. Imádom ezt a rendezvényt. Először is: több hely van. A tánctér nagyjából kör alakú, tehát nehezebb sarokba szorítani. A zenék is nagyon bejönnek, profin vannak összerakva a tandák, folyton arra inspirálnak, hogy bevállaljak olyasmit, amit eddig még sose; leülni is sokkal nehezebb. A DJ rendszerint Kárász Eszter: most sokkal elégedettebb vagyok a teljesítményével, mint amikor huszonhét évvel ezelőtt az iskolában ellopta a táskámat és odaadta a nagymamámnak, aki az eset után évtizedekig ezen kuncogott. A hangulat is mintha lazább és felszabadultabb lenne, mint máshol. Itt is leskelődünk, leutánozható minták után kutatva, aztán újra meg újra belevetjük magunkat a csatába.

Nicoline-t megszólították az új tangócipője miatt — amúgy a tangóciő-mizéria egy külön történet, aminek az elmesélésre majd más alkalommal kerül sor.

Innen szép nyerni

Hétfőn este hatkor már végképp a padlón voltam. Szerencsére csak szó szerint — a délelőttöt a húgomnál töltöttük, és mini tánctermünk viszonylag hűvös padlóján nyomott el a buzgóság. Feltápászkodtunk, szippantottunk egy kávét, majd irány a Fonó. Jó, hogy végül Nicoline enyhe húzódozása ellenére is rászántuk magunkat, mert toronymagasan ez volt a legjobb este a hétvégén.

Először is, Nicoline elégedett volt a teljesítményemmel. Ez nem mindennapi eset; úgy általában igyekszem inkább arra gondolni, hogy hosszú távon biztosan kifizetődik majd, ha az ember partnere folyamatosan ennyire magasra teszi a lécet. Nicoline, amióta olvasott pár cikket arról, hogy az az igazi táncos, aki megtanulja a nőt követni és ennek megfelelően vezet, azóta még explicitebb formában érzékelteti, ha valamit szeretne. Aki hallgatta annak idején a hangosbemondót a Műjégpályán, az sejti, miről van szó. Ehhez képest ma többször és ismételten meg lettem dicsérve, ami piszkosul jól esett és el is könyveltem a “nagy áttörések” felzetű rubrikába. Elkaptam a ritmust, szórakoztató dolgok jutottak az eszembe és még a navigáció sem volt olyan übergáz, mint szombaton. Mivel egyelőre még abszolút egymásra vagyunk utalva, mint partnerek, ezek a pozitív elismerések fontosabbak és jelentőségteljesebbek nekem, mintha két Oscar díjat vágnának a fejemhez.

Másodszor: egy teljes (ráadásul milonga) tandát végigtáncolhattam Mártával. Őt az órán ismertük meg, segített a tanárunknak, ha a tanárnőnk éppen távol volt; a szenvedélye meg az eleganciája nekem mindenképpen nagyon sok inspirációt jelentett és azóta is rengeteget segít nekünk mindenféle tangóval kapcsolatos dolgokban. Ez a tanda most a szülinapi ajándékom volt. Jelenleg elég szürreálisan hangzik a gondolat, hogy emberi ésszel felfogható időn belül én is fogok majd úgy vezetni, hogy ne vesszen kárba az a sok érzékenység, technikai tudás és finom átmenet, amit Márta tud(na) nyújtani a partnerének. Egyelőre szerintem inkább úgy érezte magát, mint akit egy mamut vonszolt végig a Szibériai tajgán, de legalább nem gázoltam rajta keresztül (ahogy ez egy másik párossal egészen konkrétan megtörtént ugyanezen tanda alatt).

Szülinaposként amúgy én is beállhattam volna a mások szülinaposnak fenntartott táncba, ahol totál fényárban, mindenki szeme láttára táncoltathattam volna meg mindenkit, aki kedves akar velem lenni — akik a fentieket olvasták, szerintem már tudják, miért nem éltem ezzel a lehetőséggel.

Még bő egy hét a táborig.

|||

© Trychydts & Kathy Zoei Torrance
A blogot Wordpress motor hajtja. A legördülő menük a CSS Menu Generator segítségével készültek.

Switch to our mobile site