Amikor most vasárnap végre táncolhattam a La Cumparistára (a számra, amely először felkeltette az érdeklődésemet a tangó iránt, és amelyikről Márta árulta el, hogy mindig ez hangzik el a milonga végén), egy csodálatos, lélekmelengető és légies vals-tanda után, egy kicsit olyan volt, mintha hazaértem volna. Most éreztem először, hogy egy komolyabb szakasz lezárult a tangótanulásban.
Csütörtökön Sexteto Milonguero koncerten voltunk az A38-on; természetesen nem bírtam magammal és rábeszéltem Nicoline-t, hogy táncoljunk mi is. Szivárogtunk egyik cipőtalpnyi szabad helyről a másikra, egy huncut mosoly keretében meg is kaptam a tanáromtól, milyen bátrak vagyunk, hogy középen táncolunk — holott egyszerűen csak mentem, ahol hely volt. Nagy élmény lett volna a zene önmagában is — mostanában nagyon sok tangót hallgatok, hogy ismerkedjek a ritmusokkal meg úgy általában ezzel a zenei világgal, de ez a koncert önmagában is profi élmény lett volna. Nagy hatással volt rám már maga a zene is, amit játszottak, plusz volt egy kis rockkoncert jellege az előadásnak. Nekem sokat jelentett az is, hogy most láttam is a zenét, így jobban megértettem, milyen hangszerekből, hogyan adódik össze a tangós hangzás. (Ami amúgy nem árt, mivel a ritmust a tánchoz például majdnem akármelyik szólamban ki lehet használni.)
Szombaton pedig végre, végre megvolt a flashmob, amire már annyit készültünk; három tanítási alkalom és sok-sok-sok-sok otthoni gyakorlás után már egész jól értettük a koreográfiát. Kicsit a család, barátok között is megreklámoztuk a dolgot, úgyhogy eléggé izgultam, de végül sikerült egész tűrhetően abszolválni a feladatot. Utána pedig imprózgathattunk, ami, az egyelőre nem publikus videókat nézegetve, felülnézetből nem is volt annyira vészes. Már kétszer megkaptuk Nicoline-nal, hogy nagyon jól nézünk ki együtt, de így messziről, tömegben tényleg nem látszott a markáns különbség köztünk és a többség között. (Persze a világbajnok táncost még Hombre is kiszúrta a tömegben.) Számomra a legfontosabb persze mégis a részvétel volt; demonstrálni, hogy igen, tangózom, igen, ezekkel az emberekkel valóban összeköt valami és hogy együtt próbáljuk megmutatni valamiről, hogy mennyire jó és hogy mennyire meg tudja változtatni az ember életét.
Vasárnap volt az utolsó alkalom a tanfolyamon — csak ketten voltunk, így tulajdonképpen egy magánórán vehettünk részt. Megvolt az első igazi facepalm-élményem is: van egy mozdulat, amit négy hónap után most értettem meg először, hogyan kell csinálni. (Viszont az esti milongán javarészt már így csináltam és minden alkalommal olyan volt, mintha egy kád forró vízbe csusszantam volna bele.) Annyira jól éreztem magam az órán, hogy Nicoline javaslatára végül ott maradtam még a másik órán is, amire csak két hölgy érkezett: így legalább mindenkinek volt partnere. Eredetileg úgy ajánlkoztam, hogy ott maradok „segíteni”, de végül én is ugyanannyit tanulhattam, mint mindenki, és a végén még kaptam egy „hát ez egész jó volt”-ot az utolsó partneremtől, szóval tényleg jól éreztem magam. Vacsiztunk Nicoline-nal és siettünk, hogy odaérjünk a következő tangó órára a vasárnapi, urániás milonga előtt.
Maga a milonga talán az egyik legjobb volt, amin valaha részt vettem; a tandák olyan jól voltak összerakva, hogy alig tudtam ülve maradni. Nicoline már emlegette, hogy fura, hogy soha nem táncolnak Lacival, a tanárunkkal — most erre is adódott alkalom.
Most két hét szünet a budapesti tangózásban, csütörtökön pedig kezdődik a tábor. Kicsit eltérő a víziónk, hogy mi lesz, Nicoline szerintem inkább a Jarhead nyitójelenetében lát leginkább, én ennél azért valamivel békésebb éléményre készülök.
(Cortina a koncert utáni milongán az A38-on.)
— Tudod, honnan van ez a zene?
— Nem.
— A Star Warsból.
— Ne már!
— Pedig de.