Vajon ki az az idióta, aki képtelen koherens mondatokban asztalt foglalni magáénak a Noiret-ba? Természetesen én vagyok, aki a római vakációja alatt jól elfelejtette, hogy kezdetét veszi a késő tavasztól kora nyárig tartó Trychydtsiádia, amelynek beköszöntét a tradíciók kedvéért az egyre kopottasabb Noiret-ban kell megünnepelni. Kora este egy kis szolid billiárdozással, ami átmegy melegszendvicszabálással tarkított, henye dumálgatásba, hogy aztán egy apokaliptikus ereszdeleahajamat-jellegű, túlfűtött, csocsóbajnokságnak is tekinthető őrülettel fejeződjön be.

Szerencsére a Noiret személyzetéből nem Bunker állt a telefon mögött: a vendéglátás kevéssé bizalomgerjesztő külsejű és még kevésbé csiszolt modorú bajnokát aligha nem engedik a foglalóbizottság tagjai közé. (Igazából akkor lett volna teljes az örömöm, ha pincérként sem kellett volna megismerkednem vele: éppen csak hogy ki nem dobott minket, csak mert rendelni merészeltünk.) Alighanem egy szakképzett ápolóval beszélhettem, aki stresszes heherészésemből is kiszűrte, mi a stájsz, mi több, azt is teljesen nyugodtan fogadta, hogy tévedésből a létesítmény számos asztalát befoglaltam ugyanarra az időpontra. Minden további díjazás nélkül elsikálta a problémámat, így 18:00-kor zavartalan körülmények között kezdhettem egyszemélyes billiárdpartimba.

Nyilván nagy show lett volna az is, ha senki nem jön el, én pedig amolyan tragikus antihősként egyre több alkohollal a szervezetemben múlatom az időt ebben a lebujban, de végül elég hamar elkezdtek szivárogni a vendégek. Csabi és Marcsi voltak az első befutók, de végül olyan sokan gyűltünk össze, amennyien talán még fénykoromban sem. Mire elkövetkezett a csocsó ideje, addigra már eléggé be voltam zsongva, pedig nem is ittam annyit, mint ilyenkor szoktam (ezúton tájékoztatok mindenkit, hogy a Noiret személyzethiányra való hivatkozással szüneteltetheti a koktélok felszolgálását). Eléggé váltakozó volt a szerencsém — amikor évekkel ezelőtt először kezdtük el ezt a csocsósdit (a szülinapomon, amikor a Delphi-álló nyakkendőmet is kaptam), akkor tulajdonképpen semmi mást nem tudtam, csak gólt lőni — mostanra azért már nehezebb dolgom van. Most már nem csak Nicoline és Zalán rutinos profizmusa, de Teri váratlan pillanatokban fellángoló géniusza, és algi meditatív góllövővtechnikája is eléggé meg tud izzasztani.

Baluék kiskorú szereplőt is hoztak magukkal — engem valahogy lenyűgözött az a lazaság, amivel képesek voltak valakit egy billiárdasztal árnyékában bébiétellel tömni, vagy ahogy Zsófi szemrebbenés nélkül képes volt játszani egy gyerekbatyuval a hátán. Ehhez persze bulikompatibilis gyerek is kell — max egy kis nyöszögés jött ki belőle, nem volt szükség arra, hogy zavart pillantásokkal magyarázkodjunk a szomszéd teremben játszók előtt.

És amikor hajnal egykor kivonszoltuk magunkat a nyílt terepre, mintegy varázsütésre ott termettek Petráék, akik éppen a lánybúcsúval mentették ki magukat a bulin való részvétel alól. Úgyhogy végül egy reszketeg kézzel készült, elmosódott csoportkép is készült rólunk a budapesti éjszakában.

Ajándékon pedig már régen nem nevettem annyit, mint Zalán do-it-yourself konfettikészletén.

Most főztünk először húsvétra Nicoline-nal húsvétra, családi vendégséget is fogadtunk, de végül nem vallottunk szégyent. Végül az édesapja is az én kalácsomat vitte haza magának tízóraira, csináltunk sonkakrémet, Nicoline pedig mindenféle bárányos dologgal húzott el a kanyarban (pedig nekünk a bárány elég érzékeny témának számít).

A sonkát ezúttal Bőből szereztük be, Tibi segítségével, amivel egy rakás jó tanács is járt: nagyon alaposan a lelkünkre kötötte (hetente négyszer), hogy ezt a sonkát bizony elég alaposan be kell áztatni. Most már bevallom, én ezt felesleges óvatoskodásnak tartottam, de aztán beadtam a derekam: még a hideg víztől is olyan brutális füstölt sonakszag keletkezett, hogy jó eséllyel rá is fért a húsra ennyi szelidítés. Jó sokáig főztük, nagyon alacsony lángon: lehet, hogy egy kicsit túlságosan is sokáig, de tényleg éreztük, mekkora az elvárás irányunkban sonkafronton, szóval szépen ráhagytunk a főzési időre. A végeredmény elég jó lett, csak éppen nagyon omlós lett a sonka… de azért nem maradt belőle menedzselhetetlen mennyiség.

A vágás közben lepotyogott darabokból meg néhány tojásból (meg persze vajból is fűszerekből) Nicoline aprítója segítségévvel egészen finom sonkás krémet rittyentettem: az íze elég erős volt ahhoz, hogy különleges legyen és elég krémes ahhoz hogy ne csak kóstolónyi adagot lehessen enni belőle.

Nicoline báránycombot és -gerincet vett, amiből részben leves lett, részben mindenféle sültek, friss zöldfűszerekkel. Zsófi édesapja szoros felügyelet tartotta ugyan, amíg a sütés folyt — mind a mai napig téma az a gasztronómiai atomcsapás, amit Nicoline francia, citromos báránya jelentett, amikor a világjáró hazaért a bodeaux-i bébisittelésből. Ezúttal nem merülhetett fel semmilyen panasz, a sült omlós volt és egyszerűségében is nagy ízletes — a legjobban mégis a zöldséges raguleves ízlett, ami a csontokból meg kiegészítésképpen egy kis csirkeaprólékból készült.

Egy Bori féle pizzát azért még megettem volna!

Előző nap nagyon megijedtem, mivel a bölcsességfogam ezúttal túllépett a szokásos enyhe és hamar elmúló fájdogáláson és már a fájdalomcsillapító sem tette könnyebbé az életemet. Péntek éjjel volt, másnap flashmob, szülinapi ebéd, buli — nyilván nem vághatok bele ebbe kínok kínja közepette. Úgyhogy Nicoline unszolására felhívtam a fogászatot, ahová járok. Milyen jó ugye, hogy éjjel-nappali fogászatnak köteleztem el magam, mindig tudnak fogadni. Gondoltam én. Ehhez képest a hölgy közölte, hogy másnap délután 3 óra a következő lehetőség, addig minden időpont fél- és negyedóránként foglalt. Ezt mondjuk nehéz volt elhinni, tehát hogy valakinek szombat 01:30-ra foglalása volt, és ha volt, akkor nem lehet neki megmondani, hogy bocs, van egy sürgős eset. Úgyhogy elmentem egy másik éjjel-nappali fogászatra, ahol sikerült is egy órán belül sorra kerülnöm.

Az orvos, egy nagyon enyhén külföldi kiejtésű, kedves, dinamikus, szívdöglesztően jóképű fiatalember ránézett a röntgenemre, megtapogatta az ínyemet, majd közölte, hogy húzni kell. 5% esélyt ad a sima antibiotikumos kezelésnek. Úgyhogy hetven perccel azután, hogy elindultam otthonról, már összeszorított gézzel a fogaim között, két recepttel plusz egy foghúzás utáni tájékoztatóval a kezemben szoronkolódtam a villamoson a sakálemberek között, útban az ügyeletes patika felé. Így a nagy napon végül fél négykor kerültem ágyba, egy nagy adag szorongással a meg nem főzött ünnepi kaja, és egy teljesen érzéketlen arccal a még mindig ható érzéstelenítés miatt.

Másnap fél nyolckor keltem, összedarabolgattam-előkészítettem a kakaós-fahéjas és a zöldséges chili összetevőit, majd két fazékban nekiláttam a párhuzamos főzésnek. Pont sikerült annyi időt spórolni, hogy időben el tudjunk indulni a flashmobra – amely amúgy a szülinapi bulim nyitóeseménye is volt. Klassz volt úgy táncolni, hogy tudtam-láttam, most barátok is néznek; utána meg jó volt fogadni a gratulációkat.

Hazamenet nekiestem a házi tortilláknak, főztem puliszkát, ami ugyan nem hagyományos chili-köret, viszont rágás nélkül is remekül lecsúszik. Nicoline hozott nachost meg sört és lassan elkezdtek szállingózni a vendégek is.

Már majdnem mindenki ott volt, mire igazán éhesek lettünk. Viszonylag régen kellett már ennyi emberre főznöm, és jól esett, hogy megint nagy sikerem van. Volt, akinek elsőre nem annyira paszolt össze fejben a kakaó, a fahéj és a chili gondolata. Ilyenkor mindig nagy elégtétel, amikor az első udvariassági, leginkább csak a tányér bepiszkítására szolgáló adag után az illető hamarosan elindul az újabb, immáron rendes porcióért. A trükk a dologban amúgy csak annyi volt, hogy a kakaót sokszor párosítják az instant és édes italokkal, a fahéjat pedig a mindenféle édes sütikkel, holott az egyik egy elég kesernyés, rafináltan aromás anyag, míg a másik egy egzotikusan csípős fűszer. Semmiféle „furcsa” párosításról nincs tehát szó; ha úgy vesszük, a kakaó természetesen passzol a chilibe.

Utána játszódtunk; mivel nekem most már két éve a Dixit a kedvenc játékom, ezért most is ezt vettem elő. A többség szerencsére elég jól ráharapott, mi több, Juci még sarokba is szorított rendesen; végül aztán mégis Szürkenyúl volt, aki mindkét alkalommal cafatokra szaggathatta a célszalagot.

Ezek után a Galaxis Roncsderbit vettük elő, de sajnos itt elég bénán magyaráztam a szabályokat, így Gabit nem igazán sikerült berántanom a piszkos-olajos-vadkapitalista feelingbe. Abba is hagytuk, mielőtt kitört volna a botrány, inkább martinizett, aki ihatott, meg jól kidumáltuk a főnökeinket.

Afterpartyra ezúttal Csabi és Algi maradtak, egy kancsó nádcukorral édesített English Breakfastet gurítottunk még le fékezhetetlen duhajsággal.