Hétvége tangóval

Trychydts | | | 2016., november 28., 2:18 | | | Kategóriák: ,

Tangózene szól a fülemben, tangózenére lépkedek az utcán is, tangóval álmodom, ha nem alszom, vasalok, eszem Nicoline kifejezetten a hétvégére tervezett csodamenüjét vagy Lemet olvasok szellemi regenerációképpen, akkor táncolok. Harmadik tangómaraton.

Az első semmi másról nem szólt, mint arról, hogy próbáltam folyamatosan felszínen maradni és non-stop a szinten fölött teljesítve összekaparni magamnak annyi zsetont, amennyivel benne maradhatok a játékban. Idén áprilisban azt vettem észre, hogy a legeslegjobb formám arra már elég, hogy nagyjából biztos lábakon álljak a mezőny utolsó harmadában. Ezen a hétvége viszont nem csak formailag volt olyan, mint egy hosszúra nyúlt milonga. Odamentem, élveztem a táncot és bár nyilván nem táncolt velem mindenki, de azért mindig simán találtam magamnak valakit — és ez alól a csúcsforgalomnak számító szombat este sem volt kivétel. Ismét remek volt nemzetközi közegben próbára tenni magam, nagyon élveztem, hogy a partnereim milyen csodálatos táncosok — igazából a maraton az, ahogy gyakorlatilag mindent be tudok vetni, amit év közben tanultam.

Idén már nem is az volt számomra a próbatétel, hogy hány óra telik el úgy, hogy visszautasítások miatt nem kell leülnöm — sokkal inkább az, hogy képes vagyok-e végig jól érezni magam. Így, bár nettó órákban valószínűleg elég jelentősen elmaradtam az első két maratonos teljesítményemtől, minőségileg szerintem sokkal jobban alakítottam. Többször éreztem már, hogy ezek a nemzetközi rendezvények jelentik a teljesítményemnek a valódi tükröt: és megint úgy érzem, sikerült rengeteget fejlődnöm.

Nem gondoltam volna például, hogy a Kati-féle magánóra-projektnek ekkora nyoma van bennem. Kb. tíz órát dolgoztunk együtt összesen a nyári szünetben; számomra akkor az tűnt az elsődleges előnynek, hogy végre belelátok egy nemzetközi tapasztalatokkal is rendelkező táncosnő agyába (az ő súlycsoportjában játszók ugyanis élesben még nyilván nem táncolnak velem és így legalább lett fogalmam arról, mi ennek az technikai oka). Most viszont, amikor tényleg minden tudásomra szükségem volt, hirtelen elkezdtek nagyon is jól jönni azok a technikai apróságok, amiket átvettünk: pontosabban és stabilabban tudtam táncolni, jobban rá tudtam illeszteni a lépéseket a zenére — csupa olyasmi, ami egy ilyen mezőnyben már sokkal többet számít. De persze legalább ennyire hálás voltam Andrásnak, Andinak, akiktől minden héten felcsipegetek valamilyen szuper kombinációt vagy egyéb apróságot és persze Gabinak, akivel be tudom ki tudom elemezni és be tudom gyakorolni, amit mindenki mástól tanultam. Viszonylag sokáig tartott, amíg kialakítottam a rendszert, amiben a leggyorsabban tudom felszívni a tánctudást, de az a rendszer most már kb. másfél éve működik egészen megbízhatóan.

Általában csak egy maratonon vagy egy nemzetközi fesztiválon tudom megélni azt, hogy a tangó lényegileg tényleg milyen kevéssé szól a figurákról. Sok követő olyan szoros kontaktot alakít ki már az első lépés előtt, amit egyszerűen nincs kedvem megszakítani egy figuráért — a táncélményt pont az adja, hogy milyen harmonikusan és pontosan vagyunk képesek (viszonylag egyszerű lépésekkel) értelmezni a zenét.

Most is simogatják a lelkemet az ölelések a cortina alatt, a bátorító szorítások a karomon, az örömteli mosolyok, a thank you-k, a vielen Dank-ok és a grazie-k. S.-sel viszont, akivel háromszor vagy négyszer akadtam össze, egyenesen olyan a tánc, mint egy endorfininjekció: tökéletesen simulnak egymásba a lépéseink, minden végpózunk sikerül és olyan kombinációkat rakok össze a helyszínen, amiket eddig még csak nem is láttam. Amikor elválunk, könnyű vagyok és elszánt, úgy érzem, el tudnék táncolni a Holdig. Ő az egyetlen amúgy, akitől személyesen is búcsút vettem: lehet, hogy tavasszal megint jönnek a férjével a Primavera maratonra — talán akkor összefutunk.

Külföldi DJ-kre is nagyon szeretek táncolni — persze a Magyarországon tevékenykedők között is megvannak a kedvenceim, de soha nem győzök ámulni azon, mennyire más tandákat rak össze valaki ugyanazokból a több évtizedes klasszikusokból, aki Szerbiában, Ausztriában vagy Luxemburgban tevékenykedik.

Maratonokra külön ütemtervet dolgoztam ki magamnak. Egy budapesti milongán ezzel nem kell túl sokat szöszölnöm: megérkezem, átveszem a tangócipőmet, aztán két/három/öt óra múlva leülök és visszaveszem az utcai cipőmet, majd hazamegyek. A rekordom hét óra egyfolytában — ezzel csak az a baj, hogy egy maratonon másnap is van nap, amikor ugyanúgy villantani kell. Úgyhogy az a szabály, hogy ha két milonga tanda között nem ültem le (laikusoknak: kb. óránként egyszer), akkor a milonga tandát kell végigülnöm. Persze mennyiségileg így is többet táncolok, mint az átlag, de legalább van remény arra, hogy félúton nem omlok össze teljesen. Vasárnap délután négykor így is bedobtam a törölközőt, azt pedig már jó előre elhatároztam, hogy az este nyolckor kezdődő afterparty-n nem fogok részt venni.

Enyhén berúgva vonszolom be magam a villamosmegállóba, ahol, nyilván még az automatizmusok hatása alatt egy vadidegen lány tekintetét keresem, hogy felkérjem táncolni. Szerencsére sikerül kapcsolnom, mielőtt hülyét csinálnék magamból.

A győzelem édes íze

Trychydts | | | 2016., április 20., 0:29 | | | Kategóriák: ,

Nem is tudom, hanyadszorra ölelnek már meg a cortina első hangjaira, miután véget ért a tánc — rendszerint egy thank you is jár vele. Orosz, spanyol, francia, brit, szerb akcentussal vagy az osztrákok és a németek számomra tankönyvinek ható angolságával köszönik meg nekem a táncot, mondják, hogy jó vezető vagyok. Nagyon örülök a sok pozitív visszajelzésnek, leginkább azért, mert így egyszer csak értelmet nyer az a rengeteg munka, ami idáig elhozott. Bizonyos értelemben semmi máson nem dolgoztam az elmúlt két évben, mint jól szerepeljek ezen a nyolcvan-kilencven tandán.

Kontrolláltabb (és remélem, kényelmesebb) lett a sétám, stabilabbak a fordulásaim, simábbak a giroim, könnyebben el tudom kapni a követők lábát egy barridához; jobban érzem a zenét, képes vagyok tempót, lépéshosszt váltani egy szám közben; ki tudom használni a helyet, ha van, és szinte egy helyben is el tudom szórakoztatni a partneremet, ha nincs. Ezen felül is kihasználom persze az összes trükköt, cselt és manővert, amit valaha is összeszedtem, magamban néha név szerint is hálát rebegve egy-egy tanáromnak.

Az első tizenkét óra (péntek este és a szombat délután) tökéletes flow-élmény; nincsenek még itt azok a veterán táncosok, akik majd lejjebb szorítanak a tangós táplálékláncban. Azok kivételével, akik elhatározták, hogy eleve csak a legjobbakkal fognak táncolni, mindenki szívesen eljön velem. Többször is, ami talán a legfontosabb visszajelzés a tangóban: ha valaki úgy mond neked igent, hogy már tudja, mire számíthat.

Olyan egy ilyen maraton, mint egy kaszinó: bemész, váltasz pár zsetont, ha jól játszol és szerencséd van, nyersz és van mivel játszanod; ha rosszul játszol, feleslegesen rizikózol, mehetsz haza vagy üldögélhetsz és nézheted a többieket. Tavaly csak lassan-lassan tudtam magam felküzdeni oda, hogy mindig legyen kivel táncolnom; most mintha csupa ászt osztanának nekem, még főműsoridőben is mindig simán van valaki, aki első pillantásra mosolyog és bólint nekem.

A végére persze elfáradtam, még ha nem is érzem azt a totális szellemi lepusztultságot, mint mint legutóbb. Elhasználtam az összes trükköt, fortélyt, cseles húzást és rafinériát, amit az elmúlt hónapokban felszedtem; eddig még soha nem örültem annyira, hogy becsatlakoztam a Bem rakparti őrületbe, mint eddig; de hálás lehetek mindenkinek, aki tanított. Most is tudom, merre van az előre, hová kell a prioritásaimat raknom, hogy a következő kihívás még jobb legyen.

Kedden a modern milongán azért nagyon jó végre Terivel is táncolni egyet.

Villantottam

Trychydts | | | 2016., április 18., 7:57 | | | Kategóriák: ,

Az első flasmobomon még elég zsenge voltam tangósnak, a felkészülés pedig az egyik legbrutálisabb erőfeszítés volt, amit tangó-ügyben valaha is kellett volna tennem. Talán nem is véletlen, hogy sokan így sem tudták betanulni — mellesleg akkor tettem fogadalmat, hogy koreográfiát még egyszer az életben nem tanulok be. Viszont amit már akkor is élveztem, hogy részese lehetek annak, hogy megmutatjuk, mi is az a tangó, azon belül én pedig azt mutathatom be, hogy mit is jelent nekem.

Ezúttal a Tango Factory volt a szervező — mintaszerű munkát végeztek, tökéletes volt a flashmob-feeling, kiválóan volt koordinálva minden. Négy állomást táncoltunk végig: az Erzsébet-téri gödör tökéletes kezdés volt, az Egyetem tér pedig nekem már csak szentimentális okok miatt is közel állt a szívemhez. Ráadásul a véletlen is a kezünkre játszott — félhomályban kezdtünk el táncolni, aztán egyszer csak felgyulladtak az utcai lámpák — mintha kifejezetten a mi kedvünkért történt volna.

A partnerem Teri volt — szerintem nem olyan régen akadtunk össze az egyik Pozőr Praktikán, azóta is elég gyakran keresem a tekintetét, ha ott van a milongákon. Utcán táncoláshoz olyan partner kell, akiben száz százalékban megbízik az ember — biztos, hogy fogsz rontani, biztos, hogy a talaj is megtréfál legalább egyszer, szép esély van arra, hogy pont a kritikus pillanatban fogod elfelejteni a legjobb figuráidat. Ilyenkor nem árt valaki, aki minden nehézség dacára is képes rád mosolyogni, nem utolsósorban pedig figyel rád — amikor ennyire nyilvánosan, nappali világosságban tolod a tangót, nem igazán hiányzik, hogy valaki megpróbálja kitalálni, mit is akarok vezetni.

(A természetes partnerem persze Nicoline lenne — az az eset forog most fenn, hogy az időjárás miatt eltolt eredeti időpont semmiképpen, a mai pedig nagy valószínűséggel nem lett volna jó neki. Kár, pedig vele is szívesen parádéztam volna.)

A legjobb persze az egy flashmobon, amikor olyan szám szólal meg, amit az ember imád, és mindig is hozzátartozott nem is annyira titkos vágyai közé, hogy egyszer nyilvánosan is megmutathassa, mit gondol róla. Most mind nuevo, mind a klasszikus vals oldalon volt egy-egy ilyen lehetőség, ami ráadásul úgy is sikerült, ahogy azt elvártam magamtól. De több olyan szám is volt, amit nagyon élveztem, pedig most hallottam életemben először — a tangó életérzéshez nyilván az is hozzátartozik, hogy az ember ezekre is megmutatja, mit tud.

Az Egyetem téren a második számra, mintegy varázsütésre gyullad fel a közvilágítás. Mintha a kedvünkért kattintotta volna fel egy filmbeli zord karbantartó az egyetem épületében, hogy aztán furcsa félmosollyal, magában morogva nézzen minket egy felső emeleti ablakból.

Vissza a parkettre

Trychydts | | | 2016., március 09., 20:41 | | | Kategóriák:

Öt hetet hagytam ki.

Ezt még decemberben is elképzelhetetlennek tartottam volna, bár a tanáromnak azért megmondtam, hogy a hétköznapi óráinkat egy pár hétig szüneteltetni fogjuk. Gondoltam, hét közben minden energiámra szükségem lesz, de azért milongára még el fogok tudni járni, vagy ha nagyon jól mennek a dolgok, akkor majd egy-egy szerdai csoportos órára is elmegyek majd a Bem rakpartra, azt nem kell előre megbeszélni.

Január elején, amikor leginkább csak a kulturális sokk éreztette hatását, még meg is jelentem a kedvenc milongáimon. Aztán ahogy egyre beljebb sodródtam a mély vízbe, úgy éreztem azt, hogy egyre fáradtabb vagyok, egyre kevésbé van energiám bármire. Hétköznap, ha hazaértem, rendszerint már éjfél előtt ájultam az ágyba; hétvégén meg örültem, hogy élek, legszívesebben ágyban heverészve kortyolgattam a cukrozott fekete teát vagy nyomtam a Skyrimet, amihez végre lett megfelelő laptopom.

Amikor elkezdtek körülöttem tisztulni a dolgok, akkor már tudtam volna menni táncolni, legalább hétvégén, de akkor meg már úgy voltam vele, én bizony nem mutatkozom nyilvánosság előtt, amíg át nem esek egy nagygenerálon. Többé-kevésbé emlékszem arra, milyen volt tavaly, a hosszú tüdőgyulladásom után; elég jól be voltam rozsdásodva. Most meg már túl sok energiát fektettem abba, hogy legalább a bejáratott milongáimon végig tudjak táncolni egy-egy estét; nem volt kedvem megkockáztatni, hogy fél évig feketelistára kerüljek egy-egy rossz tanda miatt. Márpedig ez a közösség nem épp a nagy hibatűréséről híres; még a viszonylag kis hibáknak is elég hosszú árnyéka lesz.

Végül összesen négy órányi gyakorlás után kezdtem bele az első éles tandámba. Pont olyasvalakivel, akit legutóbb is jól elszalasztottam, ezért most nagyon örültem, hogy végre sikerült vele összeakadni. Szerencsére nem löttyintette az italált az arcomba.

Szombaton 13 óra munka után sikerült elmennem — de lehet, hogy a fejlesztői munka jót tesz az embernek, mert régen sikerült ennyire elmélyülten koncentrálnom, mint most. Az egyik tanda alatt annyira belemélyedtem a táncba, hogy egyszer csak azt vettem észre, hogy már alig tudatosul bennem, hogy hol vagyok — olyan volt körülnézni, mint felébredni.

Vasárnap felkértem valakit, akit csak nagyon ritkán szoktam. Nagyon régen táncol, szerepelni is elég rutinosan szokott, szóval rendszerint csak olyankor kérem fel, ha nagyon jó formában érzem magam és látom, hogy nem akarják mások felkérni és úgy érzem, hogy táncolni is szeretne aznap és a múlt héten nem kértem fel… pont egy elég változatos vals szólalt meg. Az elején még tudtam magam türtőztetni és finomra venni a figurát, az utolsó számnál viszont úgy meghajtottam magunkat, mint Singer a a varrógépet.

Csak félúton jutott eszembe, hogy talán nem öt hét kihagyás után kéne nyomni a gázt, csak éppen egy dinamikai váltást sem olyan egyszerű levezényelni ebben a stílusban. Úgyhogy örültem, amikor a végén mégis megölelt.

Jack and Jill tangóverseny, 2015

Trychydts | | | 2015., december 30., 0:35 | | | Kategóriák: ,

A harmadik szám után valami mérhetetlen megkönnyebbüléssel, zennel és boldogsággal eltelve néztem körül. Úgy érzetem magam, mint egymillió dollár. Azzal az elhatározással jöttem el a 2015-ös Jack and Jill tangóversenyre, hogy tévesztés, rángatás, zavaróan sok ismétlés nélkül fogom végigtáncolni mind a három számot, úgy, hogy közben a partnereimnek is megadom a lehetőséget az érvényesülésre. Gabival hónapok óta készültünk erre a napra, ismeretlen számokra táncoltam, kifejezetten fókuszáltunk a változatosságra és a vezetési technikákra — nem gondoltam, hogy döntős leszek, nem is lettem, de azt sem éreztem, hogy nem lennék odavaló. Így kevesebb, mint két évvel lábamban azt gondolom, ennyi volt a maximum.

Minden benne volt ebben a versenyben, amit imádok a tangóban. A szavak nélküli párbeszéd varázslata, a zene közös, csak a szám idejéig létező műalkotással formálása, a másikra való odafigyelés lehetősége, az alkalom, hogy megmutathassam magam valaki másnak, nagyon intim módon és egy másik szinten mégis biztonságos távolságot tartva. Három számot táncoltam összesen, mégis majdnem mindent bele tudtam tenni, amit az elmúlt egy évben tanultam: Fausto zseniális vezetési technikáját az El Sabor fesztiválról, a Tango y Almában tanult egyszerű de mégis nagyon elegáns mozdulatokat és persze azt a rengeteg technikai apróságot, amit Gabitól szedtem össze. Tudtam valsot táncolni nagyon közeli tartásban, tudtam érdemben is interpretálni a gyors, pattogós éneket közben, tudtam díszítéseket vezetni, stabil tudtam maradni gancho közben és nem engedtem el a giróimat: csupa olyasmi, ami tavasszal-nyáron még csak az elsajátítani való listáján szerepelt. (Ettől persze most hosszabb a listám, mint valaha.)

Amikor hazaértem, abszolút úgy éreztem magam, mint a maratonom után: nem is annyira az volt a fontos, hogy menjek valahová táncolni, inkább azt éreztem, hogy megint megvan a cél, megvannak azok a dolgok, amikben fejlődni akarok, amin a következő kihívás előtt dolgoznom kell. Jó látni, hogy tényleg fejlődök, hogy nem csak azért örülhetek annak, hogy mellém sorsolnak egy olyan követőt, aki milongán minden egyes alkalommal visszautasított eddig, mert így végre táncolhatok egy kicsit vele is, hanem mert így megmutathatom, hogy nem az vagyok, akinek gondol és tudok neki is kellemes perceket okozni. (Amúgy a verseny mellett folyó milongán egy lány meg is jegyezte: sokkal jobb vagyok, mint ahogy emlékszik rám.)

A milongába amúgy, két hónap kihagyás után Nicoline is beszállt; úgy látszik, imponált neki, hogy egy győztessel táncolhat (mert annak ellenére annak éreztem magam, hogy nem kerültem be az első négybe), mert a fenomenális formáját hozta ő is.

Kicsit persze sajnálom, hogy a januárt új munkahelyen kezdem, így a tangótanulás az év első heteiben, a biztonság kedvéért kicsit háttérbe szorul majd. Ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy ez az élmény még a márciusi maratonomig is simán kitart majd, így motivációból biztos nem lesz hiány a folytatáshoz, ha már tudni fogom, hol áll a fejem.

Kilométerek szűk cipőben

Trychydts | | | 2015., július 05., 15:38 | | | Kategóriák: ,

Nicoline már az elején hangoztatta, hogy tangó maratonra jelentkezni messze korai a részemről; legszigorúbb tanárom arra figyelmeztetett, ne számítsak arra, hogy majd végigtáncolom a hétvégét. Én meg persze belevágtam, ahogy ilyenkor szoktam; ha már egyszer elszántam magam, nehéz megállítani.

18 órán ott voltam az elméletileg lehetséges 33-ból; az after- és a beforeparty-t kihagytam. Összesen 3 tanda volt, ahol azért kellett ülnöm, mert nem jött el velem senki sem táncolni; ez az arány sokkal-sokkal jobb, mint ami egyes budapesti milongákon megadatik velem. Nem tekintem hát kudarcnak a dolgot; nagyon jól éreztem magam, nagyon sokat tanultam magamról; érdekes táncosokat ismerhettem meg és szuper DJ-k alatt táncolhattam. Ugyanakkor azoknak is igazuk volt, akik azt gondolták, ez még nem az én ligám.

Már többször írtam róla, hogy a tangós közösségeknek elég brutális hierarchiája van. Ahhoz, hogy valaki elmenjen az emberrel táncolni, nagyon sok feltételnek teljesülnie kell; számít az ismertség, a közösségbe való beágyazottság és persze (illetve különösen akkor, ha ezek hiányoznak), a tánctudás. Utóbbi ügyében én nem állok rosszul ahhoz a 15 hónaphoz képest, ami a hátam mögött van, de azért még nyilván nagyon sokan vannak előttem. A maraton annyival volt szerencsésebb hely, mint a milongák, ahová rendszeresen járok, hogy (mint a külföldiek általában) többen voltak hajlandóak esélyt adni nekem; ugyanakkor viszont a táncosok színvonala és az elvárás is sokkal nagyobb volt. Persze voltak, akik azért jöttek, hogy a legjobbakkal táncoljanak és ebbe a körbe én még nyilván nem tartozom bele; voltak olyanok is, akik eljöttek velem — egyszer, de másodszor már nem. És persze voltak azok, akikkel kisebb-nagyobb időközönként táncolgattunk. Persze ezek többsége is jobb volt nálam; ugyanakkor olyan szinten már tudok táncolni, hogy az elég kellemes legyen, feltéve, hogy a partner is hajlandó alkalmazkodni.

Nyilván lesz, amikor majd a szép emlékek élnek bennem elsősorban, mert kaptam egy csomó pozitív visszajelzést, mosolyt, ölelést, ami mind nagyon jól esett. Kata pont most kérdezte meg tőlem, tulajdonképpen miért tangózom — ha a legfilozofikusabb választ nézzük, akkor azért, mert mérhetetlenül élvezem az érzést, hogy négyszer/háromszor három percre összefoghatok valakivel, ebben az időszakban létrehozunk valamilyen közöset és kreatívat, tulajdonképpen egy történetet adunk elő egy zenés performansz keretében, hogy aztán az egész elillanjon, ha vége van. Legközelebb persze kezdi az ember elölről és ahogy fejlődik az ember, úgy lesznek ezek a történetek egyre szebbek és kifinomultabbak. Egy ennyire nemzetközi közegben táncolni (táncoltam együtt grúz, litván, orosz, cseh, német, osztrák, norvég, angol, ausztrál, olasz és japán hölgyekkel is), mert ott ez a fajta együttműködés még színesebb és érdekesebb. Bár egészen jól tudok angolul, mégsem hiszem, hogy tudnék olyan finom és érzelemgazdag dolgot létrehozni papíron vagy egy beszélgetésben egy ismeretlen külföldivel, mint egy jól sikerült tanda. És most elég sok nagyon szép pillanatom volt.

Egyelőre azonban leginkább csak azt érzem, mennyire fáradt vagyok. Bár a legtöbb tánchoz sikerült partnert találnom, azért az egy elég stresszes, sok koncentrációt és kudarctűrő képességet igénylő dolog volt; és egy táncban sem tudtam igazán lelazulni, mert tudtam, hogy azon múlik, lesz-e következő, hogy ez a mostani hogyan sikerül. Itthon azért már vannak olyan emberek, akikkel már elég jól összecsiszolódtunk ahhoz, hogy pontosan tudjam: nem lesz és nem is lehet gond. És a sok-sok óra folyamatos koncentráció azért elég sokat kivett belőle.

A dolog másik jó oldala viszont az, hogy egy ilyen kihívás valóban megméri az embert. Pontosan tudom, miben és hogyan szeretnék fejlődni, és azt is látom, hová szeretnék eljutni a következő lépcsőben.

Lt. Aldo Raine: You know how you get to Carnegie Hall, don’t ya? Practice.

(Inglourious Basterds)

 

Zen. Zummm.

Trychydts | | | 2015., február 17., 21:15 | | | Kategóriák: ,

Keddenként tangó technikára járok Tiháékhoz. Utána merő zen vagyok, békében a világgal és egy fokkal jobb viszonyban a saját testemmel. Amióta ide járok, alig fárad a lábam tánc közben, oda terhelek, ahová kell és egyre inkább értem, mit csinálok. Imádom a technikaórákat. Ilyenkor elemeire szedjük szét a tangót; nem figurák után rohanunk, csak mozdulatokat tökéletesítünk. Mégis jobb lesz tőle minden.

Az egyik leggyakoribb vezényszó a zummm. Sok kulcsmozdulat van, amit nem megcsinálni kell, csak zummm, hagyni, hogy megtörténjen. Dolgozni nem ezen kell, hanem az előkészítésen; ha az megvan, már nem lehet elrontani.

Tiha és Kati pedig remek tanárok, akik mindenkire egyesével figyelnek, mindenkinek személyre szabott tanácsokat adnak, és még olyan részletekre is van szemük, hogy cserélgessék a sorokat, hogy mindenki szem elé kerüljön.

És olyan gyönyörűen csinálják a legegyszerűbb lépéseket is, hogy az már önmagában kedvet csinál minden gyakorlathoz.

Egy tökéletes milonga

Trychydts | | | 2015., február 12., 1:40 | | | Kategóriák: ,

Most már jó ideje, hogy nem úgy tekintek a milongákra, mint régebben. Az izgalom nem múlt el, most is, ha elkezdek egy táncot, van bennem egy adag stressz — még azokkal szemben is, akiket már jól ismerek. Ahogy a Pókembertől tudjuk, a nagy hatalom nagy felelősséggel jár, és hogy négy szám alatt el tudok mondani egy történetet szavak nélkül, egy olyan varázslat, amivel még mindig nem tudok betelni. De azt valahogy már nem esik nehezemre elhinni, hogy ha elmegyek egy milongára, akár egyedül is, akkor elég sokat fogok tudni táncolni — most már elég sokan hajlandóak eljönni velem. Most is vannak persze, akiknek éppen a feketelistáján tartózkodom egy-egy balul sikerült tanda következményeképpen, vannak, akik ránézésre látják, hogy nem vagyok nekik elég magas szinten, és van egy (most már viszonylag vékony) réteg, akiket csak nagyon ritkán vagy egyáltalán nem kérek fel — ők a tanáraim, a hivatásosok vagy akik csak olyan magas szinten táncolnak, hogy úgy érzem, egyelőre nem lennénk egy súlycsoportban. De vannak olyanok is, akik már ismerősként köszöntenek és szívesen beillesztenek az estéjükbe, ha épp arra járok.

Múlt héten a vasárnapi milonga egy alkalom erejéig visszatért az Urániába, kértem számot is és már az elején ott voltam. Akkor még nem tudtam, de ez az igazán tökéletes esték egyike volt. Leginkább azért, mert most éltem meg először, hogy képes vagyok egy teljes estét végigtáncolni csak ismerősökkel, úgy, hogy szinte csak akkor ülök, amikor szeretnék — és még az utolsó tandára is jut nekem valaki. Ez utóbbi különösen trükkös dolog; ilyenkor már nagyon kevesen vannak csak, párt találni is nehezebb tehát, de hát ilyenkor van a La Cumparsita, ami már csak szimbolikus ereje miatt is nagyon fontos nekem és valahogy nagyon jó érzés a milonga végén befejezni az estét, nem csak hazamenni, amikor mások táncolnak. (Az egyetlen kivétel, amikor olyan táncot kapok valakitől, aminek az utánérzését inkább megőrizném magamnak az est hátralevő részére.)

Szóval mindig volt, aki szívesen táncol velem, ráadásul még én is formában voltam — előfordul, hogy nagyon szeretnék valakivel összekerülni, aztán, amikor sikerül, persze jól elrontom a legdrámaibb pillanatokat. De most abszolút nem ez történt, kábé a maximumot nyújtottam, ami bennem van. Két különösen fontos tandám is volt pedig, de mind a kettő hibátlanul sikerült.

Ezzel a számmal még Csontos Kata ismertetett meg bennünket, amikor a tangó zeneiségével foglalkoztunk; sokkal később hallottam élőben is milongán. Most pedig ezt kértem — magamban pedig már azt is elképzeltem, kivel szeretném ezt eltáncolni.

Sikerült is elcsípnem az illetőt, utána pedig sikerült tök jól ráhangolódnom a zenére és visszaadnom, ami nekem ezzel kapcsolatban a fejemben van. Technikailag nem annyira egyszerű ez azért, elsősorban azért, mert tényleg van egy nagyon erős ritmikája, és a tánc akkor működik a legjobban, ha az embernek sikerül olyan lépéseket választania, amik illeszkednek ehhez a belső játékhoz.

A másik fontos tandám Eszter tangós-születésnapi ajándéka volt. Korábban már táncoltunk vals tandát, ezért most is itt váltottam be a kuponomat. Sajnos fogalmam sincs, mire táncoltunk, pedig ha a DJ-t kéri fel az ember, eléggé adottak a feltételek ahhoz, hogy az ember rákérdezzen — az elején azonban még a technikára koncentráltam, a végére pedig annyira felszabadultam, hogy ez nem is tűnt olyan lényegesnek. Imádom a valsot (ez tulajdonképpen a tangós keringő, rengeteg forgással, amit rendszerint szünetek nélkül, egy folyamatos flowban a legjobb táncolni), de most különösen lendületes táncok szóltak. Szerencsére nagyon jó táncossal a bonyolultabb dolgokat is könnyű megmondani, és miután minden időzítésem sikerült, egyszer csak vége lett a tandának és megöleltek a teljesítményemért.

Bár elsősorban ezekkel a táncokkal akartam bizonyítani magamnak, boldog voltam, hogy a többi is elég jól sikerült; ott volt szinte mindenki, akivel mostanában a legszívesebben alkotok párt és mindenkivel volt egy-két nagyon jó pillanatom. A La Cumparsita pedig ezúttal maga volt a színtiszta zen.

Cabaceo

Trychydts | | | 2015., február 10., 10:38 | | | Kategóriák:

Hosszan nézem, mire végre felém fordítja a fejét és észreveszi, hogy rá várok…

Épp őt keresem a tömegben, amikor egyszer csak ott van előttem, egymásra nézünk, lerakja a vizespalackját és tíz másodperc múlva már táncolunk…

Beszélget valakivel, de mosolyogva odabólint nekem és a cortina végén feláll…

Megszólal a szám, amit én kértem és vele szerettem volna eltáncolni, nem csak megtalálom, de szabad is és össze is akad a tekintetünk…

Már a cortina elején ott áll előttem és mosolyogva biccent nekem a forma kedvéért…

Régóta ül és mindig keres valakit — örül neki, hogy végre talált…

Soha nem ül egy másodpercnél tovább, de hatodszorra végre engem választ.

Egy éves vagyok

Trychydts | | | 2015., február 02., 16:07 | | | Kategóriák: ,

I have been dancing tango for a year. A lucky coincidence that the beginning of my very first tango lesson has been documented: Gaspar Laszlo and Katalin Csontos demonstrated what tango is like. Then we started to walk around in pairs with our palms touched together; myself with Zsófia Dániel.

It has been one huge adventure — it is hard to think into everything that happened and how much I could develop in this 365 days. I attended a lot of lessons and workshops, I was on 3 tango weekends, on one tango festival and on one tango flashmob, besides of many, many milongas.

It is impossible to enumerate everybody who helped along the way, so let me just thank to those who did the most for me.

Laszlo Gaspar and Katalin Csontos I have already mentioned: they were the ones starting me on that journey and this is something I will never forget. Rápolthy Gabriella is also a wonderful teacher who I could wholeheartedly recommend to everybody. She took a huge role in refining my leading skills, teaching simple yet effective moves and patiently advising me on every tango-related topic. Endre Szeghalmi and Mária Glotz also improved a lot on our technique with Zsófi, and they were there for me on a November weekend when I was just about to give up and gave me a fresh start on a wonderful set of milongas, lessons and tango cafes. Marta Bucsi inspired and lectured me on how to move forward all the time.

My favorite dj, Kárász Eszter put together countless wonderful tandas for us; Katalin Czidor also gave me one magical experience when I left many boundaries behind during a single Sunday night.

I have danced with many wonderful partners, but I definitely owe a special thank you to some of them. First and foremost to my love and regular partner Zsófia Dániel, who supported me all along. Borók Zsuzsa was one of the first followers who agreed to dance with me on a milonga in September and she never stops charming and inspiring me ever since. Since I met Kata Jezsó with her lively, fun-loving and fun-inspiring stlye, milongas she attends becomes a very special experience to me. The charmingly unpredictableMirela Pascaru never lets me forget the importance of paying close attention and to expect (and appreciate) surprises all the time. The balanced, punctually and attentively dancing Ramona Kyoko Wentworth always teaches me a bit more on how to stay focused and tuned to each other.

I hope to stay around for a very long time.

(Másolva a Facebookról.)

Mondatok egy ködös novemberi hétvégén

Trychydts | | | 2014., november 29., 12:04 | | | Kategóriák:

— Téged kicseréltek!

Nicoline mondja ezt nekem, kedvesen mosolygva, miután megteszem a harmadik lépést az Uránia parkettján. Tényleg elég sok minden van mögöttem, mindenekelőtt rengeteg tánc, nálam sokkal jobb partnerekkel.

A nyári tetthelyre értem vissza a most már hibernált álomban szundikáló Siófokra, ezúttal két tanguerát is fuvarozva. Az utastársak ötlete nem volt rossz, sokkal jobb hangulatban telt így az oda-vissza út, volt kivel nevetni azon is, hogyan viszem el az ÖMV kutat egy nem annyira sikeres tankolási kísérettel.

Nagyon kellett nekem ez a tábor; kábé most értem el arra szintre, hogy megfelelő mentalitással már sokat tudjak táncolni egy-egy este.

— Hadd mutatkozzam be: Márk vagyok.

— Hát te nagyon kezdő vagy!

Ha lett volna elég lélekjelenlétem, ott helyben faképnél hagyom a kedves partnert, de végül , ha iszonyú zavarban is, de végigtáncoltam a tandát. Még egyszer az életben nem követem el ezt a hibát. Amúgy, amióta minden héten két órát töltök el egy profi táncossal, rájöttem, egy-egy tanda teljesítménye egyben tükör is a másik felé. Ha én nem tudok valakit tökéletesen vezetni, az a követő képességeinek a korlátait is mutatja és vica versa: egy igazi profi egy kezdő követőt is el tud vezetni. Mivel a hivatásos Gabival minden héten tudok táncolni szépen is folyékonyan, alighanem Ms. Bunker sem Ginger Rogersszel játszott egy ligában. Na de hagyjuk is!

— Örülök, hogy itt vagy velünk.

Összességében véve amúgy nagyon kedves és támogató volt a hangulat — voltak persze, akik csak az abszolút ászokkal táncoltak, de ennél jóval többen voltak, akik szívesen áldoznak egy kicsit a tehetséggondozás oltárán. Kellemetlennek már nem kellemetlen velem táncolni, amúgy is rengeteg időnk van mindenre, senki nincs rágörcsölve arra, amire egy hétvégi milongán, hogy minden egyes tanda tökéletes és szórakoztató legyen.

Egy tábor arra is remek alkalom, hogy ha nem jönnek össze a dolgok elsőre, próbálkozhassunk újra — és adott esetben megint újra. Össze vagyunk zárva, a lehetőségek a táncra viszonylag limitáltak, úgyhogy nem nagyon van más lehetőség, mint még egy esélyt adni azoknak, akik nem tiportak minket ronggyá a legutóbbi fordulóban. Voltak, akikkel több akadozás után végül aztán az utolsó tangó cafén sikerült berúgnom a gólt: lassítottam, jobban odafigyeltem, óvatosabban építettem fel a tandát, és lám, minden rendben volt.

— Ezt tényleg én tanítottam? Állati jó!

Voltak persze órák is; kevesebb, mint tavaly, Endre és Marcsi úgy gondolták, jobb, ha inkább táncol az ember, mint ha órákra jár. Ezekből most jóval kevesebbet tudtam profitálni, mint nyáron. Egyszerűen túl magas volt a szint. Még ha a végére nagyjából le is tudtam lépegetni a lépéseket ugyanazzal a partnerrel, akivel elkezdtünk gyakorolni, ahhoz, hogy alkalmazni is tudjam milongán, elég messze voltam még.

Szerencsére mostanra már elég jó kis processzem van ilyen esetekre: amit csoportos órán nem tudok megtanulni, azt elviszem Gabihoz. Azt azért vicces volt látni, hogy amit nyáron tanultunk, azt én alkalmazom egyedül azok közül, akik mindkét táborban ott voltak.

Mi több, volt olyan figura, amire már Endre sem emlékezett.

Nem kell jó embernek lennünk, hogy kis helyen is elférjünk

Trychydts | | | 2014., október 13., 21:53 | | | Kategóriák: ,

„Amikor végre eljött a reggeli ideje, az soha nem volt elég. Ha kért még, felszólították, kérje ékes görög nyelven; majd azt válaszolták neki, ugyancsak ékes görög nyelven, hogy egészségesebb, ha keveset eszik az ember reggelire.”

— Mary Renault, Fire from Heaven (saját fordítás)

Táncoljunk 60×60 centin; legyen benne ocho, ocho milonguero, moulinette és oldallépés egymás körül. András és Zsóka helyes kis csíkokat is ragasztottak a padlóra, hogy minél egyértelműbb legyen a feladat, sőt, aztán székekkel is körbepakolnak bennünket.

A hajmeresztő, hogy a feladat nem lehetetlen. Amikor ránéztem a kijelölt területre, az első gondolatom persze az volt, hogy bocs, de én eleve nagyobb vagyok, mint 60×60 centi; aztán veszünk egy nagy levegőt és mégis megpróbáljuk. Kiderül, a workshop első másfél órájában tényleg erre a feladatra készített fel bennünket Zsóka és András, de akkor még valahogy azt gondoltam, hogy ez egy amolyan szürreális túlzás csupán, amit nem kell túlságosan komolyan venni. (És akkor még hátra volt az, amikor zsebkendővel a lábunk között kellett táncolni.)

Olyasmi ez, amit akár az orvos is felírhatott volna nekem: geometriailag tökéletes kockafejem van, jobban szeretem, ha egy rendezvényen mindenki szabályokhoz igazodik, mintha megy a saját erőszakos feje után és küzd minden talpalatnyi parkettért az utolsó csepp véréig. Arról már nem is beszélve, hogy mostanában nem is egy olyan milongán voltam, ahol már egy talpalatnyi saját hely is luxusnak számít. A partneremet is jobban szeretem biztonságban tudni, mint folyamatosan kockáztatni a testi épségét az állandó tülekedésben. Már régóta gondoltam, jó lenne megtanulni, mi is a teendő ilyen helyzetben — aztán teljesen véletlenül szembe jött ez a lehetőség. Még szerencse, hogy szombat kora reggel felkeltem egy kicsit fórumozgatni; gyors, határozott mozdulatokkal átszabjuk a napunkat, így egykor csatlakozni tudtunk az érdeklődő sokadalomhoz (rajtunk kívül még egy pár volt jelen). Talán egy kicsit kevésbé diszkrét marketing nem ártott volna.

Aki nem volt ott, sajnálhatja, mert rafináltan van felépítve a workshop nagyon. Bevezetésképpen egy aprócska (akkor még a 2.5×2.5 méter aprócskának tűnik) kis karámban kell táncolnia minden résztvevőnek egyszerre, közben Andrásék alakítják az önző, furakodó táncospárost. Utána kezdjük el csak megtanulni, hogyan intézzünk mindent szorosan magunk körül, hogyan adjak utat a határozott elfordulással magam mellett egy új irányhoz, hogyan irányítsak lépés helyett csak felsőtesttel. Ez egy hatalmas paradigmaváltás: amikor az ember megtanul tangózni, leginkább a hétmérföldes lépésekhez van hozzászokva, legszívesebben, folyamatosan, lendületesen haladna minden figura után. Na, erre nincs tér abszolút egy ilyen zsúfolt milongán, a folyamatos táncélményhez így mindenféle piszkos trükköket kell bevetni, amiket apránként meg is tanulgatunk: ha nem is tökéletesen, de azért később is használhatóan. A vége felé, a ragasztószalagos-zsebkendős gyakorlat után visszaterelnek minket a karámba, ahol először bénáztunk, és lám, van helyünk bőven, éppen csak pánikrohamot nem kapunk az agorafóbiától.

A workshopnak még a milonga etikett cizellálása képezi szerves részét: akkor már amúgy is elég volt a kihívásokból, jó ezeket átvenni olyasvalakiktől, akik rendszeresen boldogulnak mondjuk egy tangó maratonon is — nekem ez még évekre van, de jó látni, merre van az előre.

A slusszpoén persze mégis az, amikor este beszorulok az Urániában és faarccal, lépés nélkül levezetek egy ochot magam mellett.

Védett: „I have nothing to offer but blood, toil, tears, and sweat.”

Trychydts | | | 2014., október 13., 12:14 | | | Kategóriák: ,

A hozzászólások megtekintéséhez meg kell adni a jelszót.

Ez a tartalom jelszóval védett. Megtekintéséhez meg kell adni a jelszót:

Valaki csavarozza le a lábam, legyen szíves

Trychydts | | | 2014., október 09., 21:29 | | | Kategóriák: ,

„– Bármikor felkérhetsz, nem foglak visszautasítani.”

Számomra ezzel az ígérettel (amit nem Nicoline-tól kaptam) ért az abszolút csúcsára az Októberpest Tangofest, vasárnap este az Urániában. Csütörtök este, amikor lefelé ballagtam a Műcsarnok kávézójába szervezett milongára, még álmodni sem mertem volna ekkora elismerésről.

Huszonhárom tandát táncoltam végig Nicoline nélkül — összesen talán kétszer vagy háromszor éreztem, hogy kifejezetten próbára teszem a partnerem türelmét. Igyekeztem elég hamar, még az első tánc előtt definiálni magam, mint nyolc hónapja tanuló kezdőt, utána viszont már egyszerűen csak próbáltam a legjobbat adni magamból és nem mentegetőzni. Ez a taktika elég jól bevált: sokszor összejött a megfelelő összhang és engem sem nyomasztott, hogy a másik esetleg többet várna tőlem, mint amit nyújtani tudok.

Elképesztően jó érzés, amikor egy viszonylagos idegen követ engem, és azt lépi, amit én — anélkül, hogy (amivel nagyon kezdő koromban próbálkoztam) komolyabban rángatnám. Egyre inkább felsőtesttel irányítok; néhányan még azt is megjegyezték, hogy kellemes engem követni. Egy milonga tanda volt csak, amikor kifejezetten a másik tudására és tapasztalatára kellett támaszkodnom. Ennél még egy fokkal kínosabb volt, amikor egy másvalaki inkább csak levizsgáztatott majd beírt egy hármast. Egyszer pedig, hogy is fogalmazzam finoman, letáncoltak a sárga földig. Minden figurán volt három díszítés, egy idő után már felfogni sem nagyon tudtam, mit csinál a partnerem, mikor, miért és merre fordulunk, csak sétálgattam mellette és arra gondoltam, talán a Tündérkirálynő táncolhat így egy elefánttal. Ennek a szereposztásnak megfelelően minden szám után rám is mosolygott, miközben én az egyensúlyomat keresgéltem a lábaimon.

Összességében véve mégis az ismerkedést és a kapcsolatépítést élveztem a legjobban ezen a hétvégén. Volt aki másodszorra, harmadszorra vagy negyedszerre is eljött velem — pedig ilyenkor már nem voltam ismeretlen, tudatosan mondtak nekem igent. Az egyik partnerem a tánc után még tanított is egy apróságot — ez már egy informális és bizalomteli lépésnek számít egy milongán.

Három volt tanárom is felkért. Elég sok kellene ahhoz, hogy a saját tanáraimmal kezdeményezzek táncot; tisztában vagyok a kettőnk közötti különbséggel, ráadásul tudom, hogy az összes gyenge pontomat ismerik vagy ismerhetik.

Pirity Andinak a nyári táborban voltam a kezei alatt, most a Műcsarnokban szólított meg hátulról, amikor éppen a szemkontaktust keresgéltem valakivel a következő körre. Kedden, az élmény-leülepítő órámon Gabriella elmagyarázta nekem, amit persze magamtól is sejtettem: iszonyúan kell figyelnie egy haladó táncosnak egy kezdőre ahhoz, hogy azt tudja vele éreztetni, amit Andi velem. Úgy viselkedett, mintha élete táncát táncolná, minden simán ment, minden mozdulatomnak ott volt a tükörképe és ő mosolygott, nevetett és dicsért végig.

Kata az első tanárnőm volt, azóta is mind közül ő a leginkább tanárszerű; fegyelmezett, konkrét és a direkt kritika következetes híve. A Hölgyválaszban kért fel. Nagyon egyedi stílusa van, még a mostani tanárom, Gabriella táncol hozzá hasonlóan. Amikor megöleljük egymást, általában minden nőnél érezhető egy határozott, egyértelmű jelenlét előttem, amelyikkel jobb esetben együtt mozgok, rosszabb esetben belegázolok kissé. Kata ezzel szemben csak egy gondolatnyi érintés a karomon; ott van, de csak alig érezhetően. A tánc jutalma itt nem az, ha érzem, hogy a másik is ugyanazt mozdulja, amit én, hanem ha ez a nagyon finom kapcsolat marad fenn végig.

Bár tudtam, hogy most csak táncolunk, kicsit mégis olyan volt, mintha szigorlatoznék — nem volt még olyan messze az idő, amikor Kata sétált körbe-körbe a tánciskolában, miközben mi küszködtünk az éppen aktuális feladattal, és lélegzet-visszafojtva vártam, mond-e valamit, amikor hozzám ér a sorban. Ennek ellenére (vagy talán éppen ezért) majdnem mindent kihozott belőlem, amit megtanultam, még egy sacadát is csináltam, ami nekem az első alkalom volt Nicoline nélkül, nem kontrollált környezetben. „Köszönöm szépen, fogok máskor is”  — köszönt el. (Átmentem.)

Mártáról már írtam nem olyan régen — csütörtökön elvitt egy milonga tandára, illetve volt egy szerencsekártyám még korábbról, azt egy klasszikus tangóra használtam fel. Ő amúgy mindig és mindenütt ott volt, iszonyú sok munkája volt ebben is — hálásak lehetünk neki megint.

Érdekes élmény látni, hogyan változik az ember árfolyama egy-egy milongán az idő előrehaladtával. Az elején még csak elkeltem valahogy; éjfél után, amikor már sok kedvelt és gyakorlott táncos ott volt, már az sem jött el velem, aki ült, de az sem, akit már több tánc óta nem kért fel senki — a kivétel csak az volt, ha kifogtam valakit, akinél már bizonyítottam korábban. De ha elmentem egy tanárral táncolni, az olyan volt, mintha feltettek volna a térképre (vagy az én önbizalmam ugrott meg egy rövid időre), de lényegében csak körülnéztem utána és már kattant is össze a szemkontaktus és jött a megerősítő mosoly és bólintás.

„– Ez a nagy mackó pont jó lesz nekem.

— Sajnálom, én már lefoglaltam.”

Ennek a párbeszédnek is én voltam az alanya, de már egy workshopon hangzott el, amik a fesztivál másik részét jelentették a milongák mellett. Párcsere volt és hogy-hogy nem, rám ketten is „cseréltek volna”.

Mi öt workshopon vettünk részt (tulajdonképpen mindenre, ami a mi szintünknek meg volt hirdetve), három tanár-páros vezetésével.

A milonga stílusból Kati és Tiha tartottak egy bevezető kurzust. Nekem pont ennek az elsajátítása a jelenlegi legerősebb törekvésem, itthon is gyakorlom elég sokat, Gabriellával is sokat foglalkozunk vele. Így most pont jól jött az a kedves, közvetlen, az alapoktól logikusan felfelé építkező metodika, amibe már a Budai Tangó Klub nyitóhétvégéjén is belekóstolhattam.

Lucian Stan és Cristina Aky Romániából életem eddigi legkülönlegesebb óráját tanították: új figurákat sem tanultunk és a szint nem volt fontos — sokkal inkább arról volt szó, milyen mentalitással érdemes belekezdeni egy táncba úgy, hogy tényleg át tudjuk adni egy üzenetet. Nekem ez az óra különösen azért volt kedves, mert nekem a tánc leginkább a történetmeséléshez hasonlít; itt pont arról volt szó, hogyan lehet ehhez érdemben hozzálátni. Lucian és Cristina sokkal többet színészkedtek is, mint bármelyik tanárom eddig és talán azóta is ezen az órán gondolkodom a legtöbbet.

Három workshopra iratkoztunk fel egy görög pároshoz, Loukas Balokashoz & Georgia Priskouhoz. Az ő óráikon minden javarészt a lineáris és körkörös energiák körül forgott (haha), de elég sok szó volt a tánc szerkezetéről meg a zeneiségről is. Egy-két gyakorlat kivételével mindent meg tudtunk csinálni és rengeteg minden került más megvilágításba. A szombati milongán már a tőlük tanultak alapján kezdtem el felépíteni a táncokat. Ég és föld volt a különbség, pedig még biztos jó sok idő lesz, mire tényleg rutinná tudom tenni, amit tőlük tanultam.

A workshopok amúgy eszméletlen fárasztóak voltak. Pénteken, miután az összes, aznapra meghirdetett órát lelkiismeretesen végigtoltuk, nemhogy a milongára nem tudtam volna elmenni, de leginkább annak örültem volna, ha valaki lecsavarozza a lábaimat és megolajozza az ízületeimet, amíg én mozdulatlanul fekve nézem a plafont. Se agyilag, se testileg nem éreztem képesnek magam semmi értelmesre.

Hogy mit is tudnak úgy istenigazából a workshopos tanáraink, azt a szombati Hölgyválaszos fellépésen mutatták meg; itt táncolt mindhárom pár, aki oktatott is. Valami észbontóan. Visszafojtott lélegzettel figyeltem végig, a részleteket nem is nagyon tudtam megjegyezni. Tiha és Kati szép és tiszta mozdulataira és az időnként bedobott,  pimasz trükkjeire azért jól emlékszem, Lucianék színpadszerű játszadozásaira is, meg arra a nagyon dinamikus, forgásokkal teli technikára is, ami Loukas és Georgina stílusát dominálta. Az gondolom, egy következő lépcsőfok lesz, amikor majd érdemben is tudok ilyesmiről mesélni.

Vasárnap, az Uránia milonga (amúgy is egy többé-kevésbé fix pont az életünkben) volt az egyetlen, amire Nicoline is eljött velem. DJ Esztert, a családias hangulatot és a magát a helyet is nagyon szeretjük. Az erőfeszítéseim, úgy látom, Nicoline-nál is kezdenek beérni, most már elég sok dicséretet is kapok tőle, a jó szándékú, konstruktív, ámde a végtelenségig alapos és korábban zavarba ejtően gyakori kritikák mintha ritkulnak volna. Tánc közben különösen, ilyenkor ugyanis már igyekszik nem beszélni — így én is jobban tudok koncentrálni a többi kétszáz dologra, amire figyelnem kell.

Éjfélkor, nem sokkal a Chacarera-bemutató után pedig már éreztem, hogy kezd leolvadni az agyam, nem nagyon tudok koncentrálni arra, mit lépek és mikor, úgyhogy bedobtam a törölközőt. Elég sokat táncoltam a hétvégén, ez így elég is volt. Két dolgot vártam nagyon: hogy leülhessek odahaza csöndben egy teával, illetve hogy a keddi órán Gabriellával elkezdhessük szétszálazni, amit nem sikerült az elmúlt négy nap alatt.

Márta

Trychydts | | | 2014., szeptember 26., 1:06 | | | Kategóriák: ,

Talán a harmadik vagy a negyedik óránk volt, amikor megjelent Laci mellett. Mint megtudtuk, ő helyettesítette Katit, aki pár hétig egy külföldi workshopon vett részt. Másfél éve táncol, egy éve jár milongára és nagyon népszerű a vezetők között — még ezt lehetett megtudni róla, és nem hangzott ez rosszul. Biztató perspektívába helyezte azt a távolságot, ami a jelenlegi tudásunk és a tanáraink bemutatója között tátongott. Márta ráadásul pont úgy nézett ki, mintha egy film noir tangós jelenetéből lépett volna be az óránkra egy kicsit segíteni; vörös táncos ruhában, tangócipőben. Rögtön felcsigázta a kíváncsiságomat.

Aznap tanultuk először az ocho-t; amikor Laci vezetését követve elfordult felsőtestével, hogy aztán finoman utána csavarodjon a lábaival is, egy olyan mozzanat volt, amire biztosan emlékezni fogok. Valahogy felmelegedett a levegő; ez az egy mozdulat érdekessé és vonzóvá tette ezt az amúgy (visszatekintve) elég szimpla gyakorlatot. Elég nehezen tanulok lépéseket, rengeteget kell gyakorolnom és próbálkoznom, általában több kérdésem van, mint másoknak, többet kell javítgatni, mire a helyre kattan valami. Ilyenkor minden extra motiváció rengeteget számít, és az a plusz lelkesedés és szenvedély, amit Márta hozott az óráinkba, pontosan az volt, amire szükségem volt. Elég messze volt még az az idő, amikor először mertem bedugni az orromat a milongára; ezeknek az estéknek a varázslatos hangulatát egyelőre Márta jelentette nekem.

Amikor egy-egy párcserénél vagy egy problémásabb résznél tudtam vele táncolni pár lépést, meghatározó élmény volt megtapasztalni, hogy mennyire simán és finoman is lehet reagálni a mozdulatokra, milyen harmonikus dolog tud lenni ez a követés-vezetés kapcsolat, és hogy mennyi pozitív érzelmet lehet meríteni a táncból. Nekünk akkor még inkább csak sport volt a tangó, gyakorlatok sorozata — Márta volt az ígéret, hogy ez egyszer máshogy lesz. Azóta már jóval több tanárral van tapasztalatom és a legtöbbjüknek nagyon sokat köszönhetek. Tanár kell ahhoz, hogy valaki kitalálja, hogyan magyarázzon el valamit, milyen apró lépésekben tanítsa meg az egyre bonyolultabb figurákat, hogy tudja, hogyan kell lecsiszolni az egyenetlenségeket, kikúrálni a gyerekbetegségeket vagy hogy legyen ötlete egy B tervre ha a szokásos módszerek csődöt vallottak. Márta nem definiálja magát tanárnak, ő csak azért volt ott, hogy segítsen — én mégis azért a rengeteg pozitív érzelemért vagyok hálás, amivel megkönnyítette és élettel töltötte meg a tangótanulást. Tele van lelkesen, a rá jellemző nagy lendülettel előadott történetekkel, amivel megfoghatóbbá és színesebbé tudta tenni, ami órákon elhangzott és amelynek a révén ráláthattunk mások nehézségeire is.

Ráadásul ez a a kedves elköteleződés nem ér véget az órákkal. Nicoline-nek segített eligazodni, amikor tangócipőt akartunk venni, ha tudta, hogy épp ott van egy tábor, ahol mi nyaralunk, akkor rögtön szólt nekünk; rendszeresen felkért (azért ez egy jelentős gesztus egy milongán egy követőtől) táncolni, akkor is, ha tudta, én még nem leszek a topon. És mivel táncolni is szívből és rengeteg érzelemmel táncol, minden egyes alkalom, amikor elmegyek vele egy tandára, egy újabb lökés abba az irányba, hogy gyakoroljak még jobban, még többet, hogy még többet kaphassak a legközelebbi táncból. Egyszer csak úgy sebtében kellett beállnia, mert a partnere sietett és neki már nem volt ideje cipőt cserélnie — mezítláb táncolt végig, ugyanazzal a lágy költőiséggel, ahogy mindig is szokott. Már nézni is egy élmény volt.

Amióta a vonzáskörzetében vagyunk, sokkal könnyebben részt veszünk mindenféle tangóhoz kapcsolódó programon, rengeteget tesz azért, hogy színesebb legyen a tangósok élete.

Mártának amúgy már honlapja is van; édesanyám is erre a tanfolyamra jár. Az ő elmondása szerint itt azt kapják az emberek, amit szeretnének: kedvességet, kötetlen hangulatot, figyelmet. Biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az utolsó, akit Márta behúz majd a a tangó világába.

Kérjük a tizenhetes számú versenyzőt, álljon rajtvonalhoz

Trychydts | | | 2014., szeptember 15., 12:39 | | | Kategóriák: ,

A tizenhetes volt a jegyem száma a tegnapi milongán.

— Egyedül? — kérdezte kissé csodálkozva Eszter, és amikor igent mondtam, akkor esett le végleg, hogy igen, itt vagyok egy milongán tökegyedül és csak annyi tánc lesz, amennyit össze is tudok hozni magamnak. Persze már ahhoz is elég sok minden kellett, hogy ide eljussunk.

A tábor óta járunk magánórára Endréhez. Kifejezetten az kértük, hogy alapozzunk, amennyit csak lehet; most már egészen elfogadhatóan tudok sétálni, egyre kevesebb dolog feszül rugószerűen a lábamban. Kidolgoztunk pár figurát is, ami a nyári táborokból rejtélyes ködökbe burkolózva maradt csak meg a fejünkben. Endre óráiban azt is nagyon élvezem, hogy miközben tényleg nagyon sokat tanulunk, nem vesszük véresen komolyan a dolgokat, elég sokat nevetünk önmagunkon is (illetve Endre csak rajtunk). Sorra kattannak a fejemben a helyére a dolgok, egyik a másik után, egyre kézzelfoghatóbbá téve a fejlődést. És ezekre az apróságokra aztán a valóságban (mondjuk egy milongán) is remekül lehet építkezni.

Mivel úgy éreztem, ez  még pont hiányzik nekem, ezért hat hete én külön is járok vezetést gyakorolni Gabriellához. Az részemről az elmélet az volt, hogy ő majd kapásból kiszúrja és helyre teszi majd azokat a hibáimat, amiket már észrevétlenre csiszoltunk Nicoline-nel. Ez pontosan így is történt, de érdekes módon ez a legkevesebb, amit ezeken az órákon kapok. Rengeteg apróság előkerül, ami szintén színesebbé teszi nekem a tangót, vagy amik képessé tesznek arra, hogy udvariasabban, kényelmesebben és szebben táncoljak. Merő zen vagyok mindig, valahányszor eljövök tőle, tele harmóniával meg hittel, hogy egyszer tényleg meg fogok tanulni tangózni. Ami pont rám is fért, mert amikor elkezdtem járni hozzá, akkor már nagyon közel jártam hozzá, hogy padlót fogjak és félretegyem a tangót azon dolgok mellé, amivel nekem jobb nem kísérleteznem.

Amikor legutóbb sikerült Mártát elcsípnem egy tandára, a végén egy bátortalan vigyorral felvetettem, hogy talán ez már egészen hasonlított a tangóra. „Nyugi, ez már tangó”, veregette meg a karomat, én meg úgy éreztem magam, mint egymillió dollár.

Így érkeztünk el ehhez a hétvégéhez. Pénteken volt Endréék első Tango Libre órája, Endre- és Marcsi-féle technikával, aztán (fél)szabad táncolgatással, közben oktatói javítgatásokkal; az egyik legjobb csoportos óra volt, amin valaha voltam. Nem is csak azért, mert Endre sétajavítgató technikája nekem eddig mindig nagyon sokat segített, hanem mert most volt több párcsere is, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy egy kicsit jobban megismerjük egymást — és háromból kétszer sikerült is egészen jól alakítanom. Szombaton nyitott a Budai Tangó Club; Nicoline sajnos fájlalta a lábát, de én azért elmentem a technika órára, sőt, mivel sikerült egy szuperkedves és türelmes partnert is találnom, ezért a vezetés-követés órára is ott maradtam. Itt is volt párcsere, itt sem teljesítettem rosszul, ráadásul összekerültem Henivel is, akinek a tánctudását eleddig csak látásból meg leírásokból ismertem, de a valóságban még ennél is sokkal-sokkal jobban táncolt. Elég kötött volt a gyakorlat, amit táncolnunk kellett, de simán, finoman és gördülékenyen ment minden, én meg a végén úgy éreztem magam, mint akit teleinjekcióztak endorfinnal.

Már régebben megbeszéltük, hogy Nicoline nem jön a vasárnapi milongára: elvileg a budai borfesztiválra ment volna, de végül inkább egy privát, szárítkozással egybekötött fesztivált tartottak Szuzival, tekintettel arra, hogy már a Clark Ádám téren bőrig áztak. Én viszont annyira tele voltam a sok pozitív élménnyel, hogy sok-sok dilemmázás után úgy döntöttem, bepróbálkozom egy önálló szerepléssel — így lettem a tizenhetes számú jegy tulajdonosa. Amúgy, ha nem az Urániáról van szó, nyilván meg sem fordul a fejemben a dolog, de én valahogy azt a rendezvényt érzem „hazai” pályának — oda kezdtem el járni és a társaság is toronymagasan ott legbarátságosabb velem.

Nem is sikerült rosszul. Kár lenne tagadnom, egészen biztosan felkerültem egy-két hölgy feketelistájára; de egészen kedves visszajelzéseket is kaptam — ez utóbbi a tandák nem is voltak kínosak egyáltalán. Kértem fel hölgyeket szemkontaktussal és szóban is. Hogy az előbbi módszer mennyire finomabb és humánusabb, azt jól megtapasztaltam akkor, amikor az egyik lány (pont akit az egyik tanárom javaslatára gondoltam volna felkérni) egy lézersugár-erejű pillantással küldött jelezte, hogy kösz, de nem. Ilyenkor rendkívül kellemes, hogy az ember tehet úgy, mintha semmi sem történt volna. Valsot sajnos nem sikerült táncolnom, de Eszter megint fantasztikus formáját hozta és a tangók, amelyeknél kijutottam a parkettre, mind gyönyörűek voltak. A „simple is good” szellemében táncoltam, nem próbáltam meg minden lépést letáncolni, amit valaha is megcsináltam, de talán jobb is volt ez így elsőre.

Talán most már én is veszek egy tangócipőt.

Tangócipőkről

Trychydts | | | 2014., július 04., 10:00 | | | Kategóriák: ,

„Ne felejtsük el, hogy Ginger Rogers mindent megcsinált, amit Fred Astaire, csak éppen tűsarkúban és hátrafelé.”

Bob Thaves

Azt gondoltuk, nincs szükségünk tangócipőre. Én, saját magam vonatkozásában még mindig tartom magam, bár páran már mondták, biztosan jobban érezném magam egy bőrtalpúban. Egyelőre azonban úgy érzem, inkább a technikai tudás, mint a cipő hiánya akadályoz.

Nicoline-nal egy kicsit más a helyzet. Ő konkrétan kilépett a tangózásra is használt „ünneplő” cipőjéből, amikor elengedett a komplett felsőrész. Mivel mezítláb tangózni lehet ugyan, de nem igazán sikkes és higiénikus, ezért elhatároztuk, hogy beruházunk.

Órán persze mindenki mindenfélében táncol; milongákon aztán nem néztük csodálni, miben villognak a nők. A legtöbben valami ilyesmit hordanak, mindenféle színben és apróbb formai változtatásokkal; az alacsonyabb sarkú modellek valamivel ritkábbak, de még mindig markánsan különböznek egy utcai cipőktől.

Egy apróbb probléma van csak: tangócipőt a szó klasszikus értelmében nem lehet kapni Budapesten. Egyszerűen nem tangóznak elegen ahhoz, hogy az ember bemenjen egy tangócipőboltba és válogasson. Nicoline, egy cseles javaslat alapján próbált ugyan latin tánccipővel csalni (amiből már azért lehet kapni pár darabot itt-ott), de aztán kiderült, hogy neki ennél speciálisabb lába van. Végül aztán Kata javaslatára megkereste az Ace Shoes-t; voltak ugyan, akik riogattak bennünket azzal, hogy úgyse készül el időre, de mivel a táborba mindenképpen szeretett volna egy normális cipőt, elment hozzájuk. Ahol kedvesek voltak, előzékenyek és megértőek, lemérték a lábát 43000 ponton, majd megígérték, hogy sietni fognak. És a második táborunkra végül el is készült a cipő, olyan, mintha a lábára öntötték volna és viszonylag kényelmes is.

image

Mivel azonban addig is táncolni kell valamiben, Nicoline kicsit a használt piacon is körbenézett — szerencsére a hazai tangós közösség elég jól szervezett, így sikerült megvenni egy elég jó állapotban levő, 8 centis, full tűsarkú cipőt. Ami ugye eléggé a haladó kategória, de nem is annyira a kényelmesség csúcsa, de legalább van. Amúgy valódi argentin cipő — a márka neve „Comme il faut” ami annyit tesz franciául „ahogy illik”. Valóban szép és autentikus darab: már többen szólították le amiatt, honnan vette ezt a gyönyörűséget, szóval némi szociális haszna (is) volt ennek a gyöngyházfényű topánkának.

image

Így már kettő cipője van, ami talán egy kicsit soknak tűnik 4 hónap tangózás után, de így legalább nem fordulhat elő, hogy egy letört sarok vagy egy szakadt pánt miatt ugrik egy egész milonga. Hogy én is kivegyem a részemet a cipő-őrületből, én még egy Sansha gyakorlócipő finanszírozását vállaltam magamra (persze ez is Nicoline-é). Nem olyan látványos, mint egy valódi tánccipő, de gyakorolni — állítólag — sokkal kényelmesebb.  Ami nem egy utolsó szempont — ha már ilyen leplezetlenül szexista hobbit választottunk magunknak, legalább a lelkiismeretemet hadd nyugtassam meg valamivel.

Szembe jött egy tangótábor

Trychydts | | | 2014., június 30., 23:46 | | | Kategóriák: ,

A Nagy Nyári Tangóélménynek a hét elejei tábort szántuk, aztán egyszer csak kaptam egy üzenetet tangós őrangyalunktól, hogy ugyancsak Siófokon lesz még egy tábor a hét végén. Lecsekkoltuk a programot, írtunk a szervezőknek, aztán úgy döntöttünk belevágunk — pláne, hogy akkor még simán elképzelhető volt, hogy nem lesz strandidő a hétvégén. Aztán végül lett, de addigra már nagyon beleéltük magunkat az extra tangóba.

A helyszín ezúttal is elbűvölt: a panelház-technológiával felépített hotel akár konkrétan az a hely is lehetett, ahol teleltünk régebben; ha nem ez volt az, akkor egy nagyon hasonló beosztású hely. Amint beléptünk, rögtön éreztem, hogy minden nagyon ismerős és simán el is tudtam tájékozódni az épületben. Meg tudtam volna mutatni, hol rexeztünk a többi gyerekkel, hol kellett felmenni a szobánkba és ha besurrantunk volna egy szobába, ott is kiismertem volna magam csukott szemmel.

A retro feelinget erősítette az erősen oldschool légkondi is — sajnos most melegebb is volt, mint az előző héten, így izzadni biztos, hogy többet izzadtam az órákon. Ennyit a negatívumokról.

Tanulni, fejlődni viszont szerintem rengeteget fejlődtem ez alatt a nagyon szűk három nap alatt: egy sor technikai apróság volt, ahol éreztem, hogyan kattannak helyére a fogaskerekek a fejemben. Nagyon élveztem, hogy akármiről is legyen szó, mindig nagyon sokat foglalkozunk az alapokkal, és két óra is volt, ami teljes egészében a sétával foglalkozott. Nemrég beszélgettem valakivel a tangóról, nem akarta elhinni, hogy az tulajdonképpen séta, pedig abszolút így van — csak éppen nagyon sok részlet van, amire oda kell figyelni ahhoz, hogy végül aztán táncnak nézzen ki. Mivel egyelőre csak Nicoline-t tudom vezetni, gondolom, inkább arról van szó, hogy mi már hozzácsiszolódtunk egymás (bal)lépéseihez; így kifejezetten élveztem, hogy most ennyi időt töltünk az alapokkal.

Az alapszintű megközelítés másik nagy előnye az volt, hogy nem valami szemjojóztató figurával kezdtük az órát, ami kapásból felcsavarta a frusztrációs mutatómat, hogy aztán apránként szerencsétlenkedjünk előre valami megoldásközeli állapot felé, hanem nagyon egyszerű és jól befogadható bevezető gyakorlatokkal indítottunk, és onnan haladtunk, szépen logikusan az óra vége felé. Így, ha az utolsó negyedórában el is vesztettük a fonalat, azért mindig volt már egy kis batyunyi technikai apróság, amit hazavihettünk. Hab volt a tortán, hogy kezdettől fogva lehetett tudni, mi lesz az egyes workshopok tematikája — amely tematika ráadásul nagyon is megfelelt nekem. A három tangó stílus közül én leginkább a valsot (a tangó válasza a keringőre) élvezem a legjobban — amikor meg nem vals óra volt, akkor javarészt olyasmit tanultunk, amit ott is lehet hasznosítani. Tanultam pár egyszerű trükköt is, amihez nem kellett órákig gyakorolni, kicsit mégis izgalmasabbá, fűszeresebbé teszi a táncot.

Amin még elég sokat vigyorogtunk, azok a tanáraink voltak; Endre és Marcsi kedvesek voltak és viccesek. Mindig érdekes kérdés, hogyan szembesít minket a tanár a hibáinkkal; én azt szeretem a legjobban, ha legalább nevetni tudok azon, amit rosszul csinálok. A tábor alatt láttuk őket bemutatózni is egy párszor — többek között a szombat esti milongán is, hát dobtam egy pár hátast. Ami még nagyon érdekes volt, hogy valamiért teljesen máshogy táncoltak, mint az eddigi tanáraim. Nagyon fogok örülni, ha majd egyszer képes leszek elmagyarázni, mi volt a különbség.

Kár, hogy az esti milongára már nem maradt bennem elég szufla: jó nagy volt a tömeg a parketten, nekem meg túl sok új lépés volt a fejemben ahhoz, hogy rendesen tudjak koncentrálni a logisztikára. Azt hiszem, ránk fér már egy kiadós praktika Nicoline-nal.

Még élünk

Trychydts | | | 2014., június 22., 15:31 | | | Kategóriák: ,

1 Trackback

Most, hogy vége a tábornak, belinkelem az én videómat — Nicoline-nek ugye megvolt a maga előzetes koncepciója.

A kép tehát jóval pozitívabb, de azért ne feledjük el, Luke Skywalker sem teríti a royal flusht a Birodalom Visszavágban, hanem a barátját karbonitba fagyasztják, az ő kezét pedig Darth Vader (akiről mintegy mellesleg megtudja, hogy az apja) levágja egy fénykarddal és a Millenium Falconnak úgy kell őt összekanalaznia a felhőváros külső oldaláról.

Az analógia, hogy úgy mondjam, tökéletes. (Noha nekem most nem teszteli a műlábamat egy orvosrobot, egy hétig még regenerálódunk itt a Balaton-parton.)

Igyekeztek minket felkészíteni, hogy nem fogunk tudni lépést tartani az elvárásokkal; nekem ezzel semmi problémám nem volt, mindig volt más is, akinek hozzánk hasonló technikai problémái voltak, és senki nem kapott ránézésre agyérgörcsöt attól, ahogy kiléptünk a tánctérre.

A miliő amúgy abszolút kedvemre való volt. Egy, a neobrutál építészeti stílus legszebb hagyományait követő, álfuturisztikus hotelban laktunk. Ezer minden emlékeztetett ott gyerekkoromra: a kolosszális, márványborítású előcsarnok és az ebédlő; az össze nem illő étkészlet, az űrkapszulára emlékeztető erkély; az acélvázas, kagylófotelek a szobában, az egyszerű beosztású szoba és a fura felosztású erkély, a csocsó- és biliárd- és ping-pongasztalok a közösségi térben, a soha nyitva nem tartó ajándékpult. Valódi felüdülés volt nekünk a hely, és azt a néhány személyes kapcsolatot is nagyra értékeltük, amit sikerült kiépítenünk — Nicoline tündökölt, mint social manager, nem hiába fizetem. Klassz történeteket hallhattunk a közös kajálásoknál — megtudtuk, milyen szabadtéri milongák vannak Bécsben, de azt is, milyen negyven fokban több tíz kilométeres zarándoklatokat szervezni.

Amit én a legjobban élveztem, azok a technika órák voltak: itt nem közvetlenül táncolgattunk, hanem a tangó egyes elemeit tanultuk egy tornaóra-szerű konstrukció keretében. Ez nekem, akinek (kellő szintű testtudat hiányában) rendszerint pont a mozdulatok elsajátítása a legnagyobb kihívás. Összerakni, hová teszem a mellkasomat a csípőmet meg a jobb és a bal lábamat, honnan fordulok hová, nekem ez rendszerint olyan, mint egy tébolyító puzzle — így minden perc, ahol erre treníroznak, kész nyereség. Valódi zen életérzés volt minden óra, ha szeptembertől belefér a mostanában alakuló új életembe ez is, akkor remélhetőleg járok majd rendszeresen is. Megtanultam egy kicsit jobban megfordulni, jobban értem, mitől lesz jó a séta — Nicoline állítólag érzi is a változást.

Amit még nagyon értékeltem, azok az érdekes, apróságok voltak, amikről tudtam, hogy belátható időn belül hasznosítani fogok. Földhözragadt, kicsinyes gondolkodású ember vagyok, de én azért tanulok tangózni, hogy más emberekkel tudjak táncolni milongákon. Amitől színesebben vagy izgalmasabban fogok tudni táncolni, ott éreztem, hogy érdemes rajta dolgozni, láttam, hogy a fogok tudni rá építkezni; azok a mozdulatok, amiket még előre rögzített helyzetben is csak fogcsikorgatva, kemény izommunkával tudunk kirázni egymásból, inkább csak amolyan tangós csuklógyakorlatként voltak nekem értelmezhetők.

Sajnos nem csak kicsinyes és földhözragadt vagyok, de egy kicsit kockafejű is, így voltaképpen azt sem bántam volna, ha az órák szintje nem csak orosz rulett szerűen illeszkedik a kírásokhoz. Megbeszéltük, hogy haladókra nem megyünk be, a kezdő-középhaladón is először csak a lábujjunkat dugjuk be a medencébe. Ehhez képest tegnap a kezdő órán kaptunk egy olyan lépéssort, amibe pattanva tört bele a bicskám, és amitől úgy kezdett el kiömleni belőlem az életkedv, mintha valami Lovecraft-novellából előrántott kultikus szertartást végeztem volna el (rosszul). Mielőtt átmentem volna láncfűrészes pszichóba, inkább skippeltük a következő órát plusz életemben először idegi okok miatt az esti milongát is. Helyette terápiás jelleggel sétáltunk az éjszakai Balaton-parton, üldögéltünk az erkélyen és néztük a Balaton meg az autókat a távolban, megmasszíroztam Nicoline lábát, én kólát ittam Nicoline fröccsöt és beszélgettünk mindenféléről.

Másnapra már nem éreztem elképzelhetetlennek, hogy még egyszer az életben (vagy pláne ma reggel) tangózni fogok. A „tangó minden szint” órán a fentiekhez képest már egészen higgadtan fogadtam, hogy olyasmit tanulunk (a milonga nevű stílust ami nekem mellesleg az első számú ambícióm), amit épp a tanár szerint harmadik szint előtt csak kóklerek fognak bele. Nem kérdeztem meg, mi hanyadikon vagyunk, gondolom, max a mínusz ötödiken.

Legközelebb két hét múlva tangózunk, ezt most nem is érzem olyan távolninak és kellemetlennek, mint általában. Addig is gyógyulnak a sebeim meg ülepszik bennem ez-az. Jövőre meg majd jelentkezés előtt felméretem valakivel a szintemet.

Felvonás vége

Trychydts | | | 2014., június 17., 13:13 | | | Kategóriák: ,

1 Trackback

Amikor most vasárnap végre táncolhattam a La Cumparistára (a számra, amely először felkeltette az érdeklődésemet a tangó iránt, és amelyikről Márta árulta el, hogy mindig ez hangzik el a milonga végén), egy csodálatos, lélekmelengető és légies vals-tanda után, egy kicsit olyan volt, mintha hazaértem volna. Most éreztem először, hogy egy komolyabb szakasz lezárult a tangótanulásban.

Csütörtökön Sexteto Milonguero koncerten voltunk az A38-on; természetesen nem bírtam magammal és rábeszéltem Nicoline-t, hogy táncoljunk mi is. Szivárogtunk egyik cipőtalpnyi szabad helyről a másikra, egy huncut mosoly keretében meg is kaptam a tanáromtól, milyen bátrak vagyunk, hogy középen táncolunk — holott egyszerűen csak mentem, ahol hely volt. Nagy élmény lett volna a zene önmagában is — mostanában nagyon sok tangót hallgatok, hogy ismerkedjek a ritmusokkal meg úgy általában ezzel a zenei világgal, de ez a koncert önmagában is profi élmény lett volna. Nagy hatással volt rám már maga a zene is, amit játszottak, plusz volt egy kis rockkoncert jellege az előadásnak. Nekem sokat jelentett az is, hogy most láttam is a zenét, így jobban megértettem, milyen hangszerekből, hogyan adódik össze a tangós hangzás. (Ami amúgy nem árt, mivel a ritmust a tánchoz például majdnem akármelyik szólamban ki lehet használni.)

Szombaton pedig végre, végre megvolt a flashmob, amire már annyit készültünk; három tanítási alkalom és sok-sok-sok-sok otthoni gyakorlás után már egész jól értettük a koreográfiát. Kicsit a család, barátok között is megreklámoztuk a dolgot, úgyhogy eléggé izgultam, de végül sikerült egész tűrhetően abszolválni a feladatot. Utána pedig imprózgathattunk, ami, az egyelőre nem publikus videókat nézegetve, felülnézetből nem is volt annyira vészes. Már kétszer megkaptuk Nicoline-nal, hogy nagyon jól nézünk ki együtt, de így messziről, tömegben tényleg nem látszott a markáns különbség köztünk és a többség között. (Persze a világbajnok táncost még Hombre is kiszúrta a tömegben.) Számomra a legfontosabb persze mégis a részvétel volt; demonstrálni, hogy igen, tangózom, igen, ezekkel az emberekkel valóban összeköt valami és hogy együtt próbáljuk megmutatni valamiről, hogy mennyire jó és hogy mennyire meg tudja változtatni az ember életét.

Vasárnap volt az utolsó alkalom a tanfolyamon — csak ketten voltunk, így tulajdonképpen egy magánórán vehettünk részt. Megvolt az első igazi facepalm-élményem is: van egy mozdulat, amit négy hónap után most értettem meg először, hogyan kell csinálni. (Viszont az esti milongán javarészt már így csináltam és minden alkalommal olyan volt, mintha egy kád forró vízbe csusszantam volna bele.) Annyira jól éreztem magam az órán, hogy Nicoline javaslatára végül ott maradtam még a másik órán is, amire csak két hölgy érkezett: így legalább mindenkinek volt partnere. Eredetileg úgy ajánlkoztam, hogy ott maradok „segíteni”, de végül én is ugyanannyit tanulhattam, mint mindenki, és a végén még kaptam egy „hát ez egész jó volt”-ot az utolsó partneremtől, szóval tényleg jól éreztem magam. Vacsiztunk Nicoline-nal és siettünk, hogy odaérjünk a következő tangó órára a vasárnapi, urániás milonga előtt.

Maga a milonga talán az egyik legjobb volt, amin valaha részt vettem; a tandák olyan jól voltak összerakva, hogy alig tudtam ülve maradni. Nicoline már emlegette, hogy fura, hogy soha nem táncolnak Lacival, a tanárunkkal — most erre is adódott alkalom.

Most két hét szünet a budapesti tangózásban, csütörtökön pedig kezdődik a tábor. Kicsit eltérő a víziónk, hogy mi lesz, Nicoline szerintem inkább a Jarhead nyitójelenetében lát leginkább, én ennél azért valamivel békésebb éléményre készülök.

(Cortina a koncert utáni milongán az A38-on.)

— Tudod, honnan van ez a zene?

— Nem.

— A Star Warsból.

— Ne már!

Pedig de.

| | | Korábbi bejegyzések »