Elkerített Város

A ma estére esedékes agysorvasztás mellett gyorsan írok egy kicsit a tegnapról, amíg felforr a kávévizem.

Először is: tegnap volt a tavaszi napéjegyenlőség utáni első holdtölte.

Én is csatlakoztam az elitklubhoz — egy kolléganővel ebédeltem meg kávéztam együtt, aki nem mellesleg éppen a minap mentette ki a petprojektemet, fáradságot nem kímélő, zseniális jogászmunkával a süllyesztőből. (Ha ő nincs, kínos telefonbeszélgetéseknek néztem volna elébe, talán a főnököm is kiborult volna és lehet, hogy én is kizökkentem volna zen-buddhista mosolyomból, amit pedig minden reggel magamhoz veszek, amikor elindulok a Céghez.) Elmesélte, hogy volt egy kortárs művészeti kiállításon, de úgy mesélte el, hogy rögtön első alkalommal bemutattam egy igazi, hamisítatlan, Trychydts-féle nevetést, de egy olyat, amiért a jobb bulijaimon pontokat osztogattak egymásnak kedves barátaim. Amúgy elég nagy pangás volt, lévén az én területem mindig akkor pang, amikor mindenki más behal a hivatalban — most is lapátolt mindenki ezerrel, én meg már elég mélyen kapirgáltam a prioritáslistámon valami feladatféle után.

Nem baj, így legalább 16:30-kor elstartoltam a fotózásra. Előtte találkoztam Baluval, ráadásul mire megjött, majdnem a végére is értem a Henry James féle szörnykönyvnek is. Ezt is jó jelnek tekintettem, mert ennyire már régen untam olvasnivaló könyvet, ehhez képest a Lost World egy Nebula-díjas remekmű volt. Elementünk, vettünk nekem kólát kis és nagy kiszerelésben, meg némi diétás zsömlét, hogy ne forduljak le a székről fotózás közben.

Ami egyébként elég fárasztó volt a végén már a fülemen folyt ki az agyvelőm, mindenki irdatlan magasra tette a lécet körülöttem, nem is biztos, hogy sikerült megugranom, de azért majd próbálkozom. Összesen olyan 200 kép lett a végeremény, ebből olyan 80-100 lehet az enyém, de Balu nagyon nézett, amikor mondtam, hogy én olyan 6-7 jó képet szeretnék kihozni belőle. Még csak belepislantani tudtam, amikor a többieknek kiexportáltam jpg-be, még jó, hogy holnap szabin leszek, így talán arra is tudok majd egy kis időt szánni.

Elindultunk hazafelé a balzsamos tavasz estében, fáradtan, ámde megelégedetten. Baluék úgy döntöttek, hogy olyan frissek és kipihentek, hogy majd csak az egy órával későbbi vonattal mennek haza. Így aztán feldobtuk szépen Nórát a HÉV-re, én meg indultam hazafelé, agysorvasztani, ők meg mentek aludni a vonatra. Remélem, elérték a csatlakozásukat.

Reader’s Log — Joe Haldemann: Örök háború

Trychydts ||| 2010., március 30., 21:54 |||
Kategóriák: ,

Amikor Balu anno kölcsönadta, jó sokszor elolvastam, aztán az áldott lélek megajándékozott egy példánnyal; azóta is előveszem, ha egy kis kikapcs kell az agyamnak, és mostanában, egy másik könyv elkészítése közben ez elég gyakran elő is fordult. Most is átmentem hát rajta.

Egy klasszikus űrháború történetéről van szó; a könyv két szempontból emelkedik ki az átlagból. Az egyik, hogy tisztességesen meg van csinálva: a fénysebesség közeli utazásoknál fellépő időanomáliák társadalmi hatásait rendesen végiggondolta a szerző, a háború borzalmai nincsenek romantikusan beállítva. A másik, hogy a főszereplő-narrátor nem egy hős katona, nem egy szuperember, hanem egy értelmiségi, akit kiragadtak környezetéből, karrierjéből, besorozták, hogy részt vegyen az idegen és ellenségesnek tekintett faj elleni, javarészt értelmetlen küzdelemben. William Mandella pedig nem tudja máshogy látni és láttatni a katonaság idiotisztikus világát, mint vitriolos iróniával és mégis megrázó erejű drámaisággal. Miközben az ember sokat röhög, néha szinte kínjában, újra meg újra szembesül azzal, milyen értelmetlen is mindenféle öldöklés.

Imádtam ezt a könyvet annak idején is és most is imádom, pedig a híresen rossz fordításairól és brutálisan gyenge szerzőiről ismert Valhalla Páholy jelentette meg magyarul. Lehet, hogy beszerzem eredetiben, mert ez tényleg egy klasszikus.

Reader’s Log — Henry James: The Turn of the Screw

Trychydts ||| 2010., március 30., 21:47 ||| 1 Trackback
Kategóriák: ,

(Elérhető a Project Gutenbergen.)

Papírformában jó régóta ott van már ez a könyv a polcomon, most mégis elektronikus formában rágtam át magam rajta, mint szú a vegykezelt bükkfagerendán. Elfog a fanyar mosoly, ha arra gondolok, hogy ez a változat a “The Joy of Reading” sorozatban jelent meg. Keserves szenvedés volt elolvasni, az első perctől az utolsóig.

Kísértettörténet, az elején bele van írva, hogy a plusz egy csavar (innen a cím is), hogy itt nem egy, de két gyerek szembesül a jelenésekkel; hanem hát egy kb. három oldalas novella van kisregénnyé dagasztva. A történet narrátora, egy nevelőnő visszaemlékezéseiben végeérhetetlen hosszúsággal nyújtja-dagasztja a teljesen érdektelen történetet. Van egy házvezetőnő is, aki első blikkre többet tud a kelleténél, de persze visszautasítja, hogy bármit is eláruljon; a “de igen” — “de nem” típusú viták a legunalmasabb részek közé tartoznak, pedig az itt nem semmi. Néha már rángatóztam a fájdalomtól. De rémes az egész, a végén, amikor a kezdéshez minimálisan szükséges informcáiók a kezünkben vannak, akkor már nem olyan kibírhatatlan, mint az eleje.

Erős a gyanúm, hogy ez a regény egyszerűen aktualitását vesztette. Akár rendes kísértetsztoriról, akár egy őrült elme torz valóságérzékelésének a lenyomatáról van szó, az egész, egy az egyben, úgy ahogy van, teljesen érdektelen, maximum az angol szakos hallgatók indokolatlan gyötrésére lehet alkalmas.

Magyarul A csavar fordul egyet címmel jelent meg, de csak az URL-t kopiztam, nincs az a pénz, hogy akár csak beleolvassak.

Reader’s Log — John Kobal: Movie-Star Portraits of the Forties

Trychydts ||| 2010., március 27., 10:46 ||| 1 Trackback
Kategóriák: ,

(Én az Amazonon vettem.)

Kicsit persze csalás beleírni ebbe a rovatba, hiszen bár könyvnek könyv, lényegében kizárólag csak glamour fotókat tartalmaz 40-es évekbeli sztárokról, javarészt persze nőkről. Ellentétben a Hollywood portraitsal, az egyik kedvenc fotós könyvemmel, ebben semennyi elmélet nincs a fotók reprodukálásáról, csak maguk a képek vannak benne.

Elég szép reprodukciók, hangulatukban is elég sokfélék, bár persze a 40-es évek hollywoodi portréi éppenhogy a nagyon jellegzetes stílusukról ismertek. Mindenesetre akit érdekel ez a műfaj, az rengeteg ötletet tud belőle meríteni. (Vagy legalábbis remélem — kedden úgyis kiderül.)

Reader’s Log — H. G. Wells: The Wheels of Chance: a Bicycling Idyll

Trychydts ||| 2010., március 27., 9:59 |||
Kategóriák: ,

(Elérhető a Project Gutenbergen.)

A Wikipedia rendszeresen kínálgatja az összehasonlítást Jerome K. Jerome regényeivel, de kevésbé aligha tudnék egyetérteni. Az egyetlen hasonlóság, hogy mindkettő a múlt század elején játszódik, amikor Angliában kezdett elterjedni a kerékpár — ez azért elég bágyadt összehasonlítási alap, még akkor is, ha mindkét regényben sok a humor.

A Három ember kerékpáron lényegében humoros történetek kedves gyűjteménye, gondotalan, jómódban élő főhősökkel, akik túrázgatnak egy kicsit Németországban. A The Wheels of Chance egy szegénynek is nevezhető (férfi) bolti asszisztens és egy naiv fiatal lány sorsának rövid összefonódásáról szól. Mindketten Dél-Angliában vannak és kerékpáron, az éves szabadságát töltő fiatal férfi pár napra pártfogásába veszi a naiv, fiatal lányt — hogy aztán mindketten kapjanak egy kis esélyt arra, hogy változtassanak az életükön.

Sok szempontból amúgy brilliáns regényről van szó. Wells zseniálisan és tudatosan változtatgatja írói énjét — néha mintha fizikailag is jelen lenne a történetben, néha kifejezetten íróként van jelen, aki még a regényírás bonyoldalmaiba is beavatja az olvasóit. A cselekményszálak remek ritmusban váltogatják egymást, a feszültség megfelelő szinten tartását pedig a cselekmény tempójának mindig a szükséges szinten tartása segíti. (Tulajdonképpen a regény dinamikája is olyan, mint egy bickliúté: a könnyebb részeken elkalandozik egy kicsit a figyelmünk, a nehezebb részeken felfokozódik az események koncentrációja.) Érdekes az is, hogy Wells kifejezett antihősöket választott főszereplőnek: nem túl okos, nem túl rátermett, a szürke tömegből tulajdonképpen sehogyan sem kiemelkedő egyéniségeket. Szeretni azért lehet őket, mert náluk — legalábbis Wells szemszögén keresztül — az angol társadalom nagyon sok reprezentánsa sokkal antipatikusabb.

Angolul amúgy elég nehéz olvasmány, mivel Wells elég sokféle akcentust mindenféle gátlás nélkül egy az egyben beleír a történetbe — ettől persze mindegyik szereplő hitelesebb lesz, de nem éppen egy gyakorlóolvasmány szintű szöveg a végeredmény. Magyarul a Szerencse kerekei címmel jelent meg, a Magyar Elektronikus Könyvtárban is megtalálható — így belepillantás alapján nem túl zseniális, de azért elfogadható fordításban.

Kislány lettem piros masnival a hajamban?

Trychydts ||| 2010., március 25., 21:36 |||
Kategóriák:

Volt egy kis lelkifurdalásom, amikor zsebre tettem a Zsótól ajándékba kapott digitális ugrálókötelet — gondoltam, nem lesz olyan kemény, mint a futás, ugrálókötelezem, mint egy kis leánka, de gondoltam, a változatosság is rámfér.

A Beheaded-ig  végig futottam, a Midlife Crisis alatt beállítgattam a kötél hosszát meg az adatokat a beépített kompjúter számára, aztán a Come out and Play és a Morning After közben köteleztem. Jelentem: kár volt lelkifurdalást érezni, azt hittem kiköpöm a tüdőmet, a belemet, de még a bokacsontomat is. Persze nehezítés, hogy sötétben járok edzeni, ugrókötelezni meg nem lehet szemüvegben, ezért a fekete gumikötelet nem látom, csak azt, hogy elsuhan valami a szemem előtt, vagy — ha a földre nézek — hogy nekicsapódik valami a salaknak. Persze a dolog nyilván a mozgáskoordinációról (is) szól, egyszerűen tudnom kéne a csuklóm mozgásából, hogy a kötél mikor ér a földre. Másrészt, részbe a zenének, részben a gyakorlatlanságomnak hála valami eszméletlen tempót diktáltam magamnak, és akkorákat szökkentem, mint egy bespeedezett szöcske. Csak a vége felé jöttem rá, hogy lehet azért ezt lazábban is, de még akkor is elég sokszor elakadtam.

A Of Wolf and Man alatt azért természetesen futni kell, ebben nem is volt hiba, futottam hazáig.

Ugrálókötelezni jó, ezúton is köszönet a szponzornak. Nem csak karban tart, de a gyengeségeimre is rávilágít és még meg is kínoz közben. Mindig ilyen játszópajtásra szántam, szerintem hetente kétszer-háromszor tuti beiktatom a programba.

Kedves Márk!

Köszönettel vettük a jelentkezésed a […] lehetőséget firtató hírre, amennyiben sikerül megegyeznünk, Te is a kiválasztottak közé fogsz tartozni.

Örömhír. Nem mondom, hogy nem fért rám.

Hát nem a megtestesült műfaji sokszínűség, de most nagyon bejön.

The Offspring (The Offspring) Jennifer Lost the War Ideológiailag is elég érdekes szövege van, meg pont az, ami az első adrenalinlöketet pont a jó dózisban adja meg
The Offspring (Ignition) Kick Him When He’s Down Ez az egyik leglendületesebb Offspring-szám, ami csak van, erre bármikor felpörgök
The Offspring (Ignition) L.A.P.D. Az egész szám szinte csak ritmus, szóval tartani a tempót pont jó
The Offspring (The Offspring) Beheaded Itt szoktam elkezdeni elfáradni, úgyhogy ez az abszolút elborult, 200 km/h-s szám elég jól segít
Faith no More (Angel Dust) Midlife Crisis Itt lehet egy kicsit lazítani; amúgy az egyik legnagyobb Faith no More slágerek közé tartozik, és abszolút nem véletlenül
The Offspring (Smash) Come Out and Play (Keep ‘EM Separated) Jó kis középtempó, és a szám is nagyon dögös, de ilyenkor már nagyon jól jön a plusz endorfin
Faith no More (The Real Thing) The Morning After Ez az egyik kedvenc számom az egész könnyűzenéből, ha ezt hallgatom, észre sem veszem, hogy futok
Metallica-San Franciscoi Szimfonikus Zenekar (S&M) Of Wolf and Man Abszolút ideális vége-szám, az utolsó csepp szuszt is kipréseli az emberből.

Kedves Márk!

Jelentkezésed köszönjük, a kiírás lejárta (március 25.) után néhány nappal értesítünk.
Szép napot!

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én az ilyen levelek után szoktam megérezni tarkómon a vadstressz jeges lehelletét. Kicsit az a Holló Színház jelenet jut róla eszembe, amikor a féllábú jelentkezőt a Tarzan-castingon azzal vigasztalják, hogy ha kizárólag láb nélküli emberek jelentkeznek, akkor az esélyei jelentősen megnőnek. Persze tudom, hogy ez jó eséllyel egy formalevél, most mégis elkedztem csuklóig rágni a körmeimet.

Vigasztalásul belepillantottam a SPAM-ládámba. Rögtön fel is derültem, levelet kaptam régi kedves barátomtól, Amorex Cinsel Gücü Arttırıcı Kahvétól. Sajnos még nem tudtam rávenni, hogy ne kirgizül írjon, így kissé egyoldalú a levelezésünk, de egy kicsit azért így is feldobta a napomat. Munka után meg megyek kesztyűt turkálni, köszönhetően egy minden képzeletet felülmúlóan informatív informátornak. Iszonyat férfias délutánnak nézek elibe.

Reader’s Log — Sir Arthur Conan Doyle: The Lost World

Trychydts ||| 2010., március 23., 6:55 ||| 1 Trackback
Kategóriák: ,

(Elérhető a Project Gutenbergen.)

Hát ez valami rémes volt, de tényleg. Dinoszauruszok grasszálnak egy izolált platón, egy professzor felfedezi őket de nem hisznek neki, szóval vissza kell menni ellenőrizni, aztán jól ottragadnak, hogy aztán egy kiadós imperialista népirtás után haztatérjenek. Utóbbi mozzanat azonban csak a mélypontja a velejükig antipatikus szereplők morálisan megkérdőjelezhető tetteik sokaságának, ha igazán mélyen a lelkünkbe nézünk, ócska, gerinctelen féreg valamennyi. Persze amikor hazaérnek, akkor megint nem hisz nekik senki. Doyle így végül elég röhejes képet fest a tudományról, mint olyanról és a befejezés is masszívan szánalmas.

A Roburban megjelent egy illusztrált változat anno, persze akkor még fiatalabb is voltam egy-két évtizeddel, de élveztem. A Magyar Elektornikus könyvtárban egy brutálisan megcsonkított változat érhető el, de gyengébb idegzetűeknek ez is megteszi, már ha valaki ragaszkodik ahhoz, hogy gyötörje önmagát.

Elég nehéz elhinni, hogy a Scherlock Holmes könyvek írója ilyesmit követhetett el, de hát ez van. Úgy látszik, mindenkinek vannak gyenge pontjai, és Doyle-nak jobban mennek a lélektanon alapuló és az általa is jól ismert Londonban játszódó történetek, mint a kalandregények.

Szent ég, csak most tűnik fel nekem, hogy az általam oly sokszor és oly szívesen hivatkozott és mutogatott Visszavágó (Payback) 1995-ben készült és ha minden igaz, akkor én ezt ’98 vagy ’99 nyarán láttam a Zánkai ex-útörőtábor, ma ifjúsági szálló mozijában, ami egy egyetem-szerű előadóterem (volt?) voltaképpen, padokkal és asztalokkal, még mindennek a kezdetén, Layával. Akárhogy is számoljuk, ennek a legjobb esetben is 11 éve, ami azt jelenti, hogy 20 éves voltam.

Még egyszer: egyik kedvenc akciófilmem 15 éve készült és én 11 éve láttam. Ez azért már durva, akárhogy is nézem.

A sötétség határán (Edge of Darkness)

Trychydts ||| 2010., március 20., 7:37 |||
Kategóriák: ,

Valami jó kis Payback-féle akciófilmet vártam, ehhez képest inkább egy politikai thrillerről van szó. Nem baj, ez talán jobban is áll a megöregedett Mel Gibsonnak. Erről a filmről a legjobban spoileresen lehet írni, úgyhogy most fogcsikorgatva engedek a blogger-konvencióknak és szólok, hogy spoilerezni fogok.

Thomas Bennett várja a lányát, aki látogatóba érkezik hozzá. Kezdettől fogva érezzük, hogy valami nem stimmel, a lánynak súlyos orvosi problémája van, először nem beszél róla, aztán éppen akarna, amikor rosszul lesz, és amikor a kórházba tartanának, lelövik. Kezdetben persze mindenki azt gondolja, hogy a nagy múltú rendőrnyomozó volt a leszámolás célpontja, aztán az apa nyomozni kezd, szeretné megtudni, mit csinált a lánya, és hamar kiderül, hogy valójában a vaskos állami megrendelésekkel és nukleáris technológiákkal dolgozó magáncégnél gyakornokként dolgozó, firssdiplomás mérnöklány volt a valódi célpont.

A film ideológiailag a paranoid összeesküvés-elméletekhez áll a legközelebb, amely szerint Amerikában a demokrácia csak egy látszat, valójában kevesek, rosszul megvilágított dolgozószobákban döntik el, hogy mi történjen az országgal. A fontos információk mind bizalmasak, titkosítottak, ehhez úgysem fér hozzá sem újságíró sem rendőr, csak ugyancsak beavatott és megkent tagú bizottságok. Ha mégis borulni kezdene a bili, a legfelháborítóbb szörnytetteket is le lehet tagadni rezzenéstelen arccal. Emma Craven történetesen az USA egy titkos nukleáris programjába látott bele valahogyan (hogy sima kis gyakornokként erre hogyan volt módja egy ilyen hipertitkos projekt esetében, az nem derül ki, tulajdonképpen a film leggyengébb pontja is ez). Az özvegy apának sok veszítenivalója már nincsen, hát szépen lassan, hol kínzásokkal, hol masszív rábeszéléssel fejti vissza a történet fonalát.

Szerencsére Mel Gibson nem Bruce Willis — utóbbi még egy vadászgéppel is elbánt egyszál maga a Die Hard 4-ben, Thomas Craven nyomozásának viszont nagyon is megvannak a maga határai. Az USA árnyékállama ellen senkin nem veheti fel egyedül a versenyt, a filmnek ez az egyik üzenete. Ez, bármennyire is banális, olyasmi, ami csak ritkán derül ki a filmekben: a boldog és megelégedett főhős rendszerint megelégedett vigyorral nézi, ahogy a CNN éppen lerántja a leplet az aktuálisan korrupt bandáról. Ez itt nem ennyire egyszerű és ez jó. Ami azonban a legjobb, az a befejezés, ahol a tulajdonképpeni főhősnek már nincs is szerepe. A már említett dolgozószobákban éppen eldöntik, hogyan fogják ezt az ügyet is elkenni, amikor egyesekben egy pillanatra fellángol a morális érzék, és Hamlet-szerűen véres leszámolás lesz a dolog vége. A legnagyobb meglepetés azonban mégis az, hogy ki húzza meg az utolsó ravaszt — tulajdonképpen ez a mozzanat jelenti az egyetlen valódi reménysugarat a gépben, itt látjuk azt, hogy a jól beolajozott, mindeddig leállíthatatlannak látszó államgépezet mégsem annyira sebezhetetlen, mint gondoltuk.

Klasszikus értelemben vett akció nagyon kevés van a filmben, az erőszak pedig teljesen váratlan pillanatokban tör elő a szereplőkből. A hangsúly tényleg a feszültségen, a szereplők tehetetlenségén és kiszolgáltatottságán van. Kemény, nyomasztó film, bár a már említett összeesküvés-elmélet által sugallt és felvállalt kép egy kicsit olcsó, ennél jobb lett volna egy kicsit rafináltabbat és kevésbé közhelyeset kitalálni.

Reader’s Log — P.G. Wodehouse: A damsel in distress

Trychydts ||| 2010., március 19., 12:45 |||
Kategóriák: ,

(Elérhető a Project Gutenbergen.)

Izgalmas, fordulatos, félreértésekkel, romantikával, szenzációs humorral végigvezetett kaland elejétől a végéig. A direkt nyúlás vádját félretéve, Wodehouse alighanem elég sokat beletett az angol irodalomnak azon tudatalattijából, amelyből Douglas Adams is merített a Viszlát és kösz a halakat megírásakor.

A történet középpontjában ugyanis itt is egy többé-kevésbé talpraesett, bár kissé félszeg fiatalember áll, aki egy kocsiban meglátja élete nagy szerelmét, hogy aztán reménytelenül szem elől veszítse, csak azért, hogy aztán a szerencse és a véletlen ismét az imádott lény közelébe sodorja. A kalandok persze itt csak itt kezdődnek. A háttér egy tipikus Wodehouse-díszlet, egy kissé hóbortos angol earl kastélya, a megszokott alakokkal és mellékszereplőkkel, ezúttal kellemesen egyedi kivitelezésben. Sokkal kevesebb a végletesen bágyadt vagy antipatikus szereplő, sokkal többen szimpatizálnak a főhőssel, sokkal több a mellékszereplők felől érkező önálló kezdeményezés és az egy főre jutó meglepetésszerű házasságok száma is sokkal nagyobb.

Így az egész könyv nagyon szerethető az elsőtől az utolsóig; brilliáns, elegáns humorral kerülgetik egymást az érdekesen kidolgozott karakterek, és még a befejezés is csak részben borítékolható.

Zsófi beauty fotózás

Trychydts ||| 2010., március 19., 10:35 |||
Kategóriák:

Zsófi beauty 0009

Elég későn hoztam nyilvánosságra, de végül csak itt van a sorozat a februári beauty fotózásról Zsófival. Elég érdekes volt az egész folyamat, nem nélkülözte az összeesküvés-szerű elemeket sem. Alagsorban találkoztunk, sminket csekkolni vibráló neonlámpák fényében, koncepciót egyeztetni, tisztára titkosügynöknek éreztem magam, aki Mata Harit készíti fel az Ecuadori küldetésére.

Világítás szempontból is elég érdekes a dolog, elég sokat kellett építkezni mindenféle terelőlapokból, hiszen direkt fény semennyi sincs a modellen, de ennek megfelelően árnyék sem. Elég sokat tanultam, noha feszülten igyekeztem minden létező szabályt betartani a pózolással kapcsolatban is, sajnos itt-ott egy kicsit megbicsaklott a figyelmem, így viszonyag kevés az olyan kép, ami a jelenlegi standardjaim szerint tökéletesnek számít.

Morrowind — még menet közben

Trychydts ||| 2010., március 18., 12:09 |||

Ritka az ennyire jó játék; elég nehezen szántam rá magam, hogy megvegyem, de mondjuk most pont jókor jut ki nekem ez az élmény.

Anno emlékszem, miközben bandukoltunk felfelé a havas úton, azt meséltem Balunak, hogy a Baldur’s Gate tényleg hihetetlenül közel áll az asztali szerepjátékhoz; az mindenesetre mindenképpen igaz, hogy sokkal rosszabb mesét, történetet is hallottam már, sokkal bágyadtabb nem játékoskarakteri interakcióval. Na, most a Morrowind hasonlóan forradalmi élmény; kevesebb az interakció, a személyes kapcsolat lehetősége más szereplőkkel, ugyanakkor azt csinálok, amikor akarok, akkor, amikor akarok, nincs lineáris történet, ami rám lenne erőltetve, és még a keretsztrori is egész hihető. Kilöknek egy szigetre egy kis pénzzel, nem vagyok teljesen amatőr, vannak mindenféle frakciók, akiknek zsoldosokra van szükségük — logikusan adódnak tehát a küldetések, miközben valódi választások előtt állunk, a képességeinkkel kit támogassunk.

Van egy fő cselekményszál, de ez nem túl feltűnő. Azt éppen most tesztelgetem, hogy ehhez vajon csak egy bizonyos belépési ponton lehet hozzáférni vagy ha tojok arra, hogy a legelején milyen utasítást kapok az engem az utcára kilökő kapitánytól, akkor is belesodródhatok-e a “valódi” sztoriba. Jó szokásomhoz híven három karakterrel játszom párhuzamosan, így tényleg elég jól megélem, mennyire más szemszögből lehet ugyanazt a helyszínt látni.

Az intefész az én fogalmaim szerint nagyon szép, és a világ is elég logikus. A Baldur’s Gate-ben pl. mindig zavart egy kicsit, hogy a boltosokat nem lehet kirabolni — ha nem vásárolunk, hanem erőszakoskodunk, akkor az árukészlet vaporizálódik az éterbe. Ugyanakkor az is ki van találva, viszonylag jól (bár azért nem teljesen hézagmentesen), hogy miért nem éri meg mégsem rablógyilkos karriert építeni.

Kisebb vicces dolgok azért vannak. Ha felvesznek egy frakcióba, rendszerint mindegyik kiköti, hogy tőlük tilos lopni. Amikor én lettem a Mágusok Céhének Főmágusa, próbaképpen elvettem egy 1 aranyat érő poharat az egyik asztalról. Rögtön kiközösítettek, és a helyiségben levő összes varázsló elkezdett támadóvarázslatokkal bombázni. Ez azért talán már egy kicsit túlzás, bár a szándék nyilván érthető.

A másik problémám, hogy a játék egy kicsit könnyű. Az ember viszonylag hamar eljut arra a szintre, amikor már nem nagyon lehet legyőzni — mágusom pl. fegyver és páncél nélkül szaladgál, de most már a legerősebb szörnyeket is simán megveri mágikus segítség nélkül, puszta kézzel. Pedig annyira nem járhatok még közel a dolgok végéhez. Mindenesetre a szabályrendszer nagyon jó; amúgy nem egy valós szerepjátékot szimulálnak, saját, csak számítógéppel követhető motorja van a játéknak.

Biztos nem ez volt az utolsó bejegyzés, de az átütő élményt mindenképpen szerettem volna megörökíteni.

Mr. Orange szódát iszik

Trychydts ||| 2010., március 18., 11:57 |||

Az egyik legnyersebb, legkeményebb Tartino-filmben, a Kutyaszorítóban hangzik el a Commode Story, egy drogügylet meséje az egyik főszereplő, a Tim Roth által játszott Mr. Orange előadásában. Mostanában elég sokat jut eszembe ez a jelenet, nem is vagy nem is elsősorban azért, mert egy mesterien megkomponált kis zárvány a filmben, henm mert új szódaautomatát kaptunk a folyosóra. A régihez le kellett hajolni, egyik kezemmel a céges bögrémet kellett fognom, a másikkal nyomnom a szódagombot; most meg rá tudom tenni a bögrét egy kis rácsos tálcára és a gomb pont olyan magasságban van, hogy ugyanazzal a laza mozdulattal tudom benyomni a szódakiadó gombot, mint Tim Roth a kézszárítóét.

Mindeközben persze Tim Rothnak és egy kicsit nagyon vagánynak érzem magam. Ugyanakkor persze görcsösen igyekszem nem gondolni arra, hogy Tim Roth a szerepének egy tetemes részét hasba lőve és vérben fetrengve játssza.

Fölényes könnyedséggel szereztem meg az utolsó előtti helyet — igaz, ehhez Balu szaktanácsa is kellett, hogy az utolsó másodpercben egy zseniális csellel átcsoportosítsam az embereimet Ghánából Vlagyivosztokba és leszámoljak Milán tompaagyú, de számban annál erőteljesebben képviselt verőlegény-seregeivel. Igaz, előtte nagyon benéztem egy több millió dolláros üzletet, amit épp a ravasz szakállas vitt el az orrom elől, de azért így is hihetetlen megelégedésemre szolgált, hogy egy térképés-tologatós stratégiai játékban nem én vittem el az utolsó helyet.

Utána raclette-eztünk, amit eléggé szeretek, igyekeztem magamnak diétás kompozíciókat összeállítani, ha már sikerült magamat olyan súlyra leküzdeni, ahol kvázi tíz éve nem voltam. Mondjuk a Balu-Zsó páros által összeállított nyersanyag egy ötször ekkora partyt is elbírt volna, mindenki szédelgett a jóllakottságtól én meg haza is, mert várt a Mazsi-féle lapátolnivaló. Úgyhogy Balu ferde pudingját már csak szemmel tudtam méltatni.

Hazafelé nagyszabású intellektuális szórakoztatást terveztem magamnak, ehelyett úgy bealudtam, mint a tej. Az ellenőr rázott még fel egy jegyvásárlás erejéig, de utána már a csodálatos fémkordonokon is túl voltam, mire végre felfogtam, hogy most már nem rivalizáló maffia-családokra, hanem a valódi munkámra kellene koncentrálni.

Viharsziget (Shutter Island)

Trychydts ||| 2010., március 14., 0:42 ||| 1 Trackback
Kategóriák: ,

Az ötvenes évek Amerikájában járunk, a hidegháború, a kommunizmus-ellenesség időszakában, egy szigeten elhelyezett őrültekházában, ahová beszámíthatatlan bűnözőket zárnak be. Ide érkezik a “rendőbíró” (a rémes fordítás a marshall, tehát a szökött bűnözők felkutatását végző, az igazságszolgáltatás intézményrendszerének keretében működő nyomozó szó jelentését próbálja visszaadni) Teddy Daniels, hogy felkutatassa, mi történt az egyik, felettébb rejtélyes körülmények között elhunyt ápolttal.

A nyomzó a háborúban Dachaut is megjárta, azóta maga is erős pszichózisokkal küzd — eleve nem védtelen tehát a nyomasztó hely hatásával szemben. Ráadásul fokozatosan kezdjük megérteni azt is, hogy nem minden az, aminek látszik; a Leonardo DiCaprio által zseniálisan alakított főszereplővel együtt lassan mi sem tudjuk, mi álca, mi képzelet, mi valóság, ki mikor hazudik és mikor mond igazat, kik a jók és kik a gonoszak.

Elsősorban tehát egy pszichológiai thrillerről van szó, zseniális operatőri munkával, kompakt, feszes történettel, remek színészi alakításokkal. A film hangulata abszolút megragadja a nézőt, maga is teljesen a Viharsziget nyomasztó légkörének hatása alá kerül. Talán a zene az, ami néha egy kicsit túlságosan is teátrális, egy kicsit visszafogottabb megoldás jobb lett volna.

Sok minden persze csak a végén derül ki, de azért érdemes figyelni, mert a film készítői elég tisztességesen játszanak: akiknek van érzékük a részletek iránt, sok mindenre rájöhetnek menet közben is. A legvége pedig nem is annyira csavar, mint inkább egy nagyon is zaklató etikai kérdésfelvetés: bőven lesz min tépelődnünk a film után is.

Reader’s Log — P.G. Wodehouse: The Gem Collector

Trychydts ||| 2010., március 12., 12:17 |||
Kategóriák: ,

(Elérhető a Project Gutenbergen)

A legjobb indulattal is csak annyit tudnék mondani, hogy ez csak egy kellemes kis limonádé. Wodehouse, de nem a javából. Azt hiszem, az igazán jó Wodehouse-regények kvintesszenciáját a “Gáz van, Jeeves” címe fejezi ki a legjobban: feszült, abszurd, humorral teli konfliktusok kellenek, érdekes szereplőkkel, valódi konfliktusokkal, nagy tétekkel, utolsó pillanatban esedékes megmenekülésekkel és persze brilliánsan kicsikart happy enddel.

Itt ez nincs. A főhős egy exbetörő, aki örök egy rakás pénzt és milliomos lesz; ezért nem kell többet betörnie. Mi több, még egy régi kollégának is a hóna alá nyúl. Leutazik védékre, ott vannak, akik kedvelik, vannak, akik nem. Hát ez nem valami nagy durranás. Soha semmi brutális abszurditás, semmi túlfeszített feszültség, semmi szellemi sziporka senkinek a részéről, az angol high life éli az életét az események meg csörgedeznek szépen a maguk medrében.

A viszonylag gyengébb minőséget talán magyarázhatja, hogy egy évvel később, kibővített cselekménnyel újra megjelent a könyv, — de nem hiszem, hogy izgatottan csapnék le rá, ha elém sodorná az élet.

Reader’s Log — Sir Arthur Conan Doyle: The Hound of the Baskervilles

Trychydts ||| 2010., március 09., 15:19 ||| 1 Trackback
Kategóriák: ,

(Elérhető a Project Gutenbergen, magyarul a Magyar Elektronikus Könyvtárban.)

Mindig is a kedvenc Holmes-regényem volt, és ha már megvettem az Amazon-összkiadást a Kindle-re, ezt is elolvastam.

Egy isten háta mögötti, angol lápvidéken meggyilkolnak egy idősödő, gazdag arisztokratát. A gyilkosság körülményei azt engedik sejtetni, hogy egy évszázados átok lépett ismét működésbe, egy hatalmas, Pokolból szalajtott kutya képében. A fiatal örökös Kanadából Angliába érkezik, hogy átvegye örökségét, és elég hamar kiderül, hogy az ő élete is súlyos veszélyben forog. Scherlock Holmes persze inkább az evilági bűnözőknek hisz.

A regény két tényező miatt letehetetlen. Az egyik a csodálatos irodalmiság: gyönyörű a nyelvezete, a történet messze túlnyúlik egy nyomozgatós ponyva határain, mind a leírások, mind a karakterek, mind a cselekményformálás technikai bravúrjai már inkább a szépirodalm magasságaiba emelik a regényt. A másik, hogy az egész könyv nagyon messze van a klasszikus detektívregénytől, még a többi Holmes-történettől is, hogy a huszadik századik, futószalagon készült, alapvetően az olvasó becsapására épülő krimiktől pedig pláne.

Határozottan sötét történetről van szó; mivel van idő bővebben kibontani a szálakat, ezért érdekes kis angol vidéki mikrovilág is feltárul előttünk a maga jellegzetességében.

||| Korábbi bejegyzések »

© Trychydts & Kathy Zoei Torrance
A blogot Wordpress motor hajtja. A legördülő menük a CSS Menu Generator segítségével készültek.

Switch to our mobile site