A városi Tenerife

Trychydts | | | 2019., június 10., 23:49 | | | Kategóriák: , ,

Mint minden rendes városi patkány, természetesen alig vártam a lehetőséget, hogy megmártózhassam kissé a tenerifei utcák hangulatában. Visszaadhatatlan érzés volt.

Mondhatnám a tipikus választ, hogy tipikusan mediterrán hangulata van a városoknak, de valójában nem ezt éreztem. Amerre megfordultunk — Porto de La Cruz, Orotava és a régi főváros, La Laguna — mind egészen más karaktert sugároztak, mint akármelyik olasz vagy spanyol város, ahol eddig megfordultam (és Szicíliában azért voltunk nagyon kis helyeken. Persze az is igaz, hogy mindig is tudatában voltam annak, hogy valójában milyen messze vagyok Európától, de folyton éreztem valamilyen enyhe melankóliát. És persze az is igaz, hogy nagyon sokszor lehet látni a gyarmati múlt nyomait, elsősorban mindenféle kisebb erődöket, és amúgy is rengeteg ház van, amiből sugárzik a történetelem. A Puerto de La Cruzi botanikuskertről is nagyon érződött, hogy hosszú idők munkája és gondos tervezés eredménye.

Minden település (a mostani főváros kivételével, amit szándékosan elkerültünk), nagyon kicsi, könnyen belátható és bejárható — ez is kicsit hozzájárult a „nyaralás a világ végén” hangulatomhoz.

Tenerife 2019 04.26-05.03_0055
Tenerife 2019 04.26-05.03_0062
Tenerife 2019 04.26-05.03_0057
Tenerife 2019 04.26-05.03_0025
Tenerife 2019 04.26-05.03_0041
Tenerife 2019 04.26-05.03_0052
Tenerife 2019 04.26-05.03_0033
Tenerife 2019 04.26-05.03_0018
Tenerife 2019 04.26-05.03_0166
Tenerife 2019 04.26-05.03_0204
Tenerife 2019 04.26-05.03_0212
Tenerife 2019 04.26-05.03_0216

Egy szardínia Tenerifén

Trychydts | | | 2019., május 19., 16:07 | | | Kategóriák: , , , , ,

Nicoline lelkesedett nagyon egy tenerifei nyaralásért. Amikor úgy döntöttünk, hogy akkor idén belevágunk, rögtön rám ragadt a kalandvágya, és elhatároztam, hogy ezt a nyaralást egy La Sardinával fotózom majd végig, a Dianát pedig, az utóbbi néhány alkalomhoz hasonlóan, instant képekhez használom majd.

Dublinban már volt alkalmam kipróbálni ezt a kis gépet; imádtam, hogy nagy látószögű és a képek stílusa is egy kicsit más, mint a Dianáé. Persze az egyszerű, műanyag lencse itt sem tud tökéletes, tűéles képeket hozni (Ki várna ilyet egy Lomography géptől?), de a hatás kevésbé impresszionista, a játékosság és a dokumentálás mérlege gyakrabban billen az utóbbi irányba.

Tenerife 2019 04.26-05.03_0041
Tenerife 2019 04.26-05.03_0076

Kipróbáltam azt is, milyen, ha egy ilyen toy camerába profi filmet fűzök — elég meggyőző az eredmény, mert ezek a negatívok sokkal megengedőbbek, és az emulzió finomsága valamelyest a lencse rajzát is korrigálja.

Tenerife 2019 04.26-05.03_0018
Tenerife 2019 04.26-05.03_0059

Ráadásul a Sardina nagylátószögű gép és az utóbbi időben ezt egyre jobban élvezem: a Dianához is vittem a halszemoptikát, és csináltam néhány instant fisheye képet az útinoteszunkba. Tenerifén meg nagyon jól jött, hogy el tudtam csípni a tereket és a távolságokat. Amin dolgoznom kéne még, azok a közeli képek, de azokhoz most nem volt elég ihletem.

Forli Instantban

Trychydts | | | 2018., április 25., 23:49 | | | Kategóriák: , ,

Nemrég vettem a egy instant hátlapot a Dianámhoz. Ha utazunk Nicoline-nal, mindig írunk — kézzel — kis útinaplókat. Mindig tervezek bele fotókat illeszteni, de mire az elkattintott képekből ragasztható kép lesz, hát az egy örökkévalóság. Az instant hátlappal meg ugye instant képeket tudok csinálni — olyan, mint a Polaroid, de elvben sokkal tartósabb.

Egy ideje már próbálgatom, de azért nem olyan magától értetődő, hogyan tud a legjobban érvényesülni. Egyrészt sokkal érzékenyebb az alul- és túlexponálásra, mint a negatív, de ez végül is nem olyan nagy meglepetés. Másrészt — és ebbe nem gondoltam bele, pedig elég magától értetődő — nem támogatja a vágást sem; az embernek kezében van egy kis papírkeret, abban egy kép — és hát az a jó, ha az egész keretet kitölti valami érdekes. Ha ez mondjuk Nicoline, Fiatalék vagy Zéta feje, akkor a probléma megoldódik magától. Utazás közben ennél sokkal óvatosabban kell témát választani.

Lassan-lassan azért kezdek ráérezni: a kis témákat szereti a legjobban, az apróságokat, amelyekhez közel kell menni. Jó volt ez a kis ujjgyakorlat Forliban, mert most indulunk Berlinbe — itt végre élesben is odatehetem magam, és remélhetőleg egészen fogyasztható fotókat fogok kattingatni a Karácsonyra kapott, Moleskine vázlatfüzetbe.

20180421_142949

Forli with Diana Instant_0004

Forli with Diana Instant_0006

Forli with Diana Instant_0002

Forli with Diana Instant_0003

Forli with Diana Instant_0001

Forli with Diana Instant_0005

2 nap, 25 km

Trychydts | | | 2018., április 22., 23:49 | | | Kategóriák: , ,

1 Trackback

Zuhogtak rám a tanácsok, hogy mit csináljak a hétvégén: menjek Bolognába bolognai spagettit enni, menjek Ravennába ravennai spagettit enni, de a lényeg, hogy katapultáljak ki Forliból. Na most először is, nem volt autóm. Hétköznap zéró szükségem volt rá, olyan nagyon nem rajongok az autókölcsönzéssel együtt járó adminisztrációs maratonért, de a parkolási vircsaftolásért sem. Másrészt meg, úgy voltam vele, hogy Bolognába még csak elmegyek majd nyaralni, de Forliba soha nem fogok. Szóval reggeli meg némi délelőtti pihenés után rendszerint a talpam alá vettem a várost. A hotelem ugye a város szélén van, a belváros közepe onnan kb. öt kilométer, szóval azt már szombat reggel tudtam, hogy a kilométeradagommal nem lesz gond.

Egy városban engem mindig a legjobban magának a városnak a szerkezete érdekel: hogyan épülnek egymás mellé a régi és az új részek, milyen a régi utcák hangulata, van-e a városnak valami jellegzetessége — szóval csámborogni az utcákon és nézni ki a fejemből nekem mindenhol az első számú szórakozás.

Forlinak van egy kis óvárosi része, de nem úgy, mint ahogy mondjuk Siracusában volt, elkerítve, gondosan megőrizve — teljesen sima az átmenet a régi és az új részek között. Csak azt lehet észrevenni, hogy a szépen kényelmesen terpeszkedő, különálló házakat és régi ipari épületekből készült irodanegyedeket egyszer csak szűkebb, kanyargósabb, sűrűbben beépült utcák váltják fel, az eddig kényelmesen terpeszkedő környékeket egy kicsit belvárosias jelleg váltja fel. Sokkal több kis üzlet, sokkal több kis kávézó, cukrászda, étterem. (Sokat gondolkoztam, aztán rájöttem, hol volt hasonló érzésem — McAllenben, a texasi kisvárosban, ahol még Larryvel voltam; a kb. két utcából álló Downtown ott olvadt így össze a város többi részével.) Ami még egészen véletlenszerűen tarkítja a várost, azok „modernebb” épületek — teljesen tudománytalan saccolgatásaim alapján talán a hetvenes-nyolcvanas évekből — ezek javarészt lakóházak vagy hivatali épületek.

Amúgy imádtam ezt a belvárosi részt; nem volt szélsőségesen, szemakasztóan gyönyörű, de tiszta volt, otthonos és nagyon kényelmes. Ritkán tudok ennyire lazán megmártózni a helyi hangulatban, Nicoline rendszerint ugye kilométeres to-do listákkal érkezik mindenhová, azt meg, hogy hol együnk, rendszerint háromszögeléssel döntjük el, a baráti ajánlások, a Facebook/Google és a Tripadvisor véleményeit súlyozgatva.

Ehhez képest én csak egy helyet lőttem be magamnak: a Qbio nevű pizzériát, ahol isteni pizzát ettem már legutóbb is. Most is jó volt, bár azt meg kell, hogy mondjam, nekem Olaszországban mindig a helyi életritmushoz alkalmazkodni a legnehezebb: fél négy körül legkésőbb bezár minden és hét-fél nyolc előtt nem is nyit ki. Ami persze nem baj, de ha egész nap mászkált az ember, és még jó egy órás séta áll előtte hazafelé, adott esetben egy korai vacsorával is ki tudja egyezni.

A Qbio persze szerintem még feleségem szigorú szűrőjén is átment volna, sőt, talán még a Petit Arquebuse-be is be tudtam volna rángatni, ahol isteni paradicsomos töltött tészát ettem, meg csokis rikottát sütit, kellemes, fiatalos környezetben, angolul egészen jól beszélő pincérek segítőkész irányítása mellett.

Viszont ha nem egyedül vagyok a legjobb vacsorázós sztorimból biztosan kimaradok.

A szállodától 5 percre volt egy vendéglő, konkrétan egy benzinkút mögött. Bementem, a pincér itt csak nagyon kevéssé beszélt angolul — egy kicsit magamra hagyott az étlappal, majd visszajött, és elmagyarázta, hogy ma Paella Nap van. Ami azt jelentette, hogy 22 euróért mindenki annyi paellát ehet és annyi Sangriát ihat, amennyit csak akar. Na most kiküldetésben én soha nem iszom, de a paellára rábólintottam. Ez úgy nézett ki, hogy tele volt az étterem; mindegyik asztaltársaságnak tálszám hozták ki a paellákat, még héjában levő kagylókkal, hatalmas rákokkal, tintahalkarikákkal — és mindenki annyit evett, amennyit csak akart. Ha elfoggyott, hoztak még. Elég kellemes, és életteli élmény volt, ülni egy rakás, nevetgélő és non-stop zabáló olasz között a külön kis asztalkámnál, a saját fejemet is tömve ugyanazzal a kajával.

20180425_082652

20180421_144130

20180421_154458

20180421_154737

20180422_160541

20180421_183909

20180421_184956

20180421_155110

20180421_184700

20180421_184825

20180421_193730

20180422_151230

20180421_200347

20180421_131255

20180421_133343

20180421_135428

20180421_132936

20180421_184340

20180421_144536

20180421_144658

20180421_140437

20180421_140606

20180421_183002

20180421_203434

Forli — gyalog munkába

Trychydts | | | 2018., április 20., 23:49 | | | Kategóriák: , ,

Ismét itt vagyok Forliban. Viszonylag hamar kaptam a parancsot az ideiglenes áthelyezésemről — szerencsére legalább a szobám jobb, mint legutóbb, és most lesz itt egy egész hétvégém.

Elterjedt rólam, hogy gyalog járok be, ez a gigantikus, kőkemény 6 km-es táv mindenkinek valami óriási hőstettnek tűnik. Aki először elegyedik velem szóba a cégtől, az biztosan megkérdezi, én vagyok-e az a csodamajom, aki minden nap gyalogol befelé. Igen, én vagyok, de ez azért még nem a világvége, noha a hotelben elköltött reggeliről így le is kell mondanom — hétkor kell indulnom, a reggeli meg pont ekkor kezdődne.

Hogy milyen az út befelé, azt már legutóbb lefotóztam — kábé most is ugyanilyen, csak persze minden még sokkal zöldebb meg élettelibb. Minden nap összefutotok egy kutyasétáltató bácsikával, udvariasan bólintunk egmyásnak. Az út meg úgy tűnik egyre rövidebbnek minden nap, ahogy egyre rutinosabban veszem a kanyarokat.

Egy szürreális élmény már első nap ért. A gyárak felé jártam, ahol a munkahelyem is van, amikor a szemem sarkából észre vettem hogy az egyik kerítés mögött megmozdul valami nagy és barna. Rezzentem egyet, hiszen ha kutya, akkor bődületes méretű — aztán odafordultam, és kiderült, hogy egy póniló. Egy fém alkatrészeket gyártó üzem kertjében. Baromi barátságos alkat amúgy, folyton a fejét dugta felém, kifejezetten nehéz dolog volt oldalról is lefotózni.

20180419_082046

20180423_082011

Ma viszont nem tudtam reggel bemenni, ezért a visszautat tettem meg gyalog — és ha már, akkor egy némileg hosszabb, alternatív utat választottam. Kicsit rázósan indult, itt sem volt túl sok járda, viszont elég rendesen volt forgalom, még forgalomban szemben sem volt valami hű de biztonságos érzésem az útpadkán — később aztán sokkal jobb lett a helyzet. Ez Forlinak az ipari részét mutatta meg inkább, ezt az oldalát még — a munkahelyem közvetlen környékét nem számítva — nem is ismertem.

Ez az útvonal aligha lesz a mindennapos rutinom része — nem is feltétlenül azért, mert nincs kedvem extra húsz percet rászámolni a bejutásra — valahogy a szőlőkarók és a barackfák mégiscsak barátságosabb és kedvesebb benyomást tesznek rá, mint ezek a talán talán túlságosan is letisztult esztétikájú épületek.

20180420_192754

20180420_193228

20180420_193604

20180420_193816

20180420_194506

20180420_194724

20180420_194930

20180420_195229

Lyukkamera által homályosan

Trychydts | | | 2018., április 16., 23:49 | | | Kategóriák: ,

Eredetileg kifejezetten a lyukkamera miatt kezdtem el analóg gépekkel fotózni: amikor a Lomography tulajdonosa eladta nekem életem első Dianáját a WAMP-on, akkor kifejezetten ezért választottam ezt a modellt. Azóta is meglehetősen odavagyok a dologért, újra meg újra megpróbálkozom valami emlékezetest kihozni ebből a technológiából, eddig ez a legemlékezetesebb képem:

Vitorlázás_201309_0005

Amikor megláttam, hogy a hazai Lomography ezúttal lyukkamera-készítő workshopot hirdet, természetesen boldogan ugrottam bele az újabb csapdába: rég tanultam már valami teljesen újat fotózásból, és ez pont egy olyan játékos, érdekes dolognak tűnt, amivel szívesen szórakozgatnék mostanában, amikor amúgy is elég sok a kreatív kísérletezgetés az életemben.

Voltam már sokféle workshopon, nem mindegyik sikerült egyformán, néha nagyobbak a remények vagy pláne az ígéretek, mint ami meg is valósul belőle, de ettől a lyukkamerás mókától konkrétan eldurrant az agyam. Volt eméleti bevezető, megnéztünk jó sok lyukkamerás művészt, ez inspirációnak mindenképen tökéletes, aztán nekikezdtünk lyukkamerát csinálni. Ezúttal a lyukat is a saját kezemmel készítettem, a végeredmény pedig így nézett ki:

Elég fura dolog egy ilyen kézzel kilyuggatott-visszafoltozott szigetelőszalaggal leragasztott, belsejében egy darab fotópapírral betöltött „géptől” azt várni, hogy normál képet készítsen. Még ha az ember tudja is, hogy az elmélet a helyén van, még ha bízik is azokban, akik segítettek neki, azért van valami szürreális abban, amikor leteszi a Mikszáth téren ezt a fémdobozt a földre, és vár 18 percet, hogy rákerüljön egy fénykép. Aztán bemegy a laborba, és ahogy az a nagykönyvben meg van írva, vörös fénynél lötyögteti a fotópapírt. És van rajta kép.

Félreértések elkerülése végett: a „füst” a képen valójában a mellettem álló fa lombja, ahogy tizennyolc percen keresztül ide-oda fújja a szél; ilyen expozíciós idő mellett ennyi marad belőle. A kép torzít, mert a fotópapír hajlítva van a dobozban, és torzít, mert a kamera egy inkább felfelé lát, mint lefelé… viszont igencsak egyedi módon „lát”.

Volt a hívásnál egy kis baleset (túl meleg volt a hívó, baromi gyorsan megjelent rajta a kép, úgyhogy a délután maradékát a kalibrálás jegyében a következő képem újra- és újraexponálásával töltöttem, egyre hosszabb expozíciós idővel. A végére aztán kiderült, hogy a saját becslésem volt a tökéletes (azért van már tapasztalatom lyukkamerás expozícióval), de a végeredmény így is lenyűgöző: ilyen látszögről, normál kamerával aligha álmodhatnék.

Két kép egy hosszú délután alatt persze nem tűnik valami nagy eredménynek — ennél sokkal értékesebb számomra, ami a fejembe került bele. Teljesen megváltozott, amit a fényképezésről gondoltam — amióta Lomography-zom, jobban hiszek a spontaneitásban és a lendületben, mint a drága felszerelésekben és a túlzott precizitásban (hacsak nem vagyok stúdióban); ez a workshop viszont megtanított arra, hogy ez a spontaneitásnak leginkább csak a kezdete. Bármennyire is hihetetlenül hangzik, abszolút lehetséges, hogy saját magam építsek kamerát saját magamnak, nyugodtan tudok kísérletezni olyan méretű nyersanyagokkal amikkel eddig még sohasem, és még azt is én tudom kitalálni, hogy a gépem hogyan lásson.

Persze erősen kísérleti és nagyon személyes fotózás ez, de, mint említettem, mostanában pont ilyesmire van szükségem.

Na hol egy üres teásdoboz.

Védett: Rainy Sunday morning

Trychydts | | | 2014., február 12., 16:17 | | | Kategóriák:

A hozzászólások megtekintéséhez meg kell adni a jelszót.

Ez a tartalom jelszóval védett. Megtekintéséhez meg kell adni a jelszót:

Védett: Street photography with Diana Mini

Trychydts | | | 2014., február 12., 12:09 | | | Kategóriák:

A hozzászólások megtekintéséhez meg kell adni a jelszót.

Ez a tartalom jelszóval védett. Megtekintéséhez meg kell adni a jelszót:

Védett: Utcai fotózás télen (+Picasa teszt vagy amit akartok)

Trychydts | | | 2014., január 20., 3:43 | | | Kategóriák:

A hozzászólások megtekintéséhez meg kell adni a jelszót.

Ez a tartalom jelszóval védett. Megtekintéséhez meg kell adni a jelszót:

Védett: Péntek délután

Trychydts | | | 2013., október 20., 14:57 | | | Kategóriák: ,

A hozzászólások megtekintéséhez meg kell adni a jelszót.

Ez a tartalom jelszóval védett. Megtekintéséhez meg kell adni a jelszót:

Idén Bristolban is voltam

Trychydts | | | 2013., szeptember 22., 23:26 | | | Kategóriák:

Most, hogy nézem, miről nem postolgattam az idén, hatalmas űrként tűnik fel a brisotli látogatásunk Nicoline-nal.  (Talán azért nem tűnt fel eddig, mert naplót azért vezettük.) Első alkalommal mentem el úgy, hogy nem éreztem különösebben égetőnek, hogy visszatérjek ide — na nem mintha nem költöznék szemrebbenés nélkül, ha lenne lehetőség, de most nem égetett belülről a sok kihagyott lehetőség.

Ennyire alaposan még sosem vettem a talpam alá a várost, felkészültem indultam neki a Floating Harbour túráinak, mi több, egy bristoli sétafesztiválnak köszönhetően még a lokális bristoliak is bővítették egy kicsit az ismereteinket. Az öreg hölgy, aki hatvan éve lakott a városban, pontosan tudta, hol volt régen dohánybolt, hová kávéüzlet, élvezetettel ecsetelte, hol milyen illatokat lehetett érezni. Bristol templomai is nagyon megérintettek, de a legtöbbet talán az a szervzett sétán kaptam, ami a második világháború és Bristol kapcsolatáról szólt. Utána már tényleg nem tudtam úgy mászkálni a városban, hogy ne vettem volna észre a bombák egykori foghíjait és az egyéb háborús emlékeket. A sportpálya alatt például, aminek a szélén Baluval halat ettünk, valamikor egy óriási, közösségi óvóhely volt. Bristolban ráadásul úgy kellett külön felépíteni ezeket az óvóhelyeket — tulajdonképpen a földbe süllyesztett, fémmel bélelt, nyirkos, egészségtelen levegőjű lyukak voltak. Az akkori kereskedelmi-ipari központot egy éjszaka alatt bombázták rommá — ezt nem is építették újjá, ma park van a helyén.

Volt némi hezitálás azon, hol szálljunk meg — nekem persze reflexből jött a válasz, hogy a Backpackersben, míg Nicoline fázott egy kicsit a 12 ágyas dormitory gondolatától. Végül, megnézve az árakat, kiütéssel győzött az én ajánlatom — na meg a BB persze a város legközepében van. A hely nem sokat változott, kevesebb a nyilvános számítógép, a közös filmnéző hely sima közösségi térré változott át, de továbbra is tiszta és nagyon jól szervezett minden. Főztünk is a konyhában, sőt, most először lett címkézett rekeszünk az egyik hűtőben. Pár másik párral voltunk egy teremben, remekül megfértünk együtt, bár az emberek felét gyakorlatilag nem is láttuk — este jöttek, hajnalban léptek.

Ami nagyon megváltozott a városban és engem nagyon fájóan érintett — a fish and chips kora leáldozott. Régen minden sarkon lehetett sült halat venni gravyvel, most kebabosok leptek el mindent. Kifejezett tortúra volt fish and chipsezőt találni. Összes angliai tartózkodásom alatt most volt a legrosszabb az idő: végig fújt a szél, többször is esett; összességében véve azonban mindenki jól érezte magát, akinél volt elég pulóver vagy akinél volt kitől kölcsönkérnie. A másik, ami rögtön feltűnt, hogy (gondolom, a recesszió miatt) rengeteg szórakozóhely volt bezárva/ledeszkázva/kiadónak hirdetve. És több a magyar, mint amikor legutóbb voltam.

Többször is kísérleteztünk kávéivással, de asszem, aligha véletlen, hogy az angol birodalom nemzeti és ikonikus itala végül inkább a tea lett. Még a kifejezetten márkás kávézókban is inkább csak elviselhető volt a helyzet, a nem márkás helyeken pedig pontosan ugyanazt az infernális, sárgás löttyöt adják, ami már a Pendragon-legenda idejében is elivselhetetlen volt.

Nicoline angyali türelemmel bírta a folyamatos kattintgatásaimat — igaz, a Feeder road-os túrámon ő már inkább shoppingolgatott. Én pedig ismét elvetődtem Easton felé — most valahogy sokkal nyilvánvalóbb volt, mennyire szegényebb és elhagyatottabb ez a környék, mont amikor Baluval sétáltunk el erre. Vagy a helyzet romlott itt is, vagy akkor számítottunk valami nagyon brutálisra Baluval Calair rémtörténetei alapján. A Floating Harbour környéke viszont továbbra is csodálatos — Nicoline, mint egy túlpörgetett ingatlanügynök, egymás után mutogatta nekem a jobbnál jobb házakat.

Most voltam Bristolban először koncerten. (Valahol persze jellemző, hogy amikor megemlítettem Nicoline-nek, hogy idén tényleg Bristolba megyünk, neki az első szava az volt: „Koncertek!”, míg nekem haloványlila segédfogalmam sem volt róla, hogy Bristolnak komoly könnyűzenei háttere is van.) A hely hangulata egész jó volt, barátságosan lúzer zenéket hallgattam — az émelyítően édes, blackcurrentes cidert már nem annyira értékeltem — ellentétben a tetovált, zavaros hátterű, ex-alkoholista kidobóemberrel, aki igen kedvesen és előzékenyen fogadott minket és minden tolakodás nélkül az élettörténetét is összefoglalta nekünk.

Utolsó este felmásztunk a kilátótoronyba is — a nap utolsó sugarainál megpróbáltam még néhány gyors tájépet kattintani. Egy 12 kockás tekercs ráment, de egy képpel sem voltam elégedett. Szerencsére a többi kép között, amiket fekete-fehérben lőttem, több is van, amit még ma is szívesen nézek vissza. Akárhogy is, Bristol alighanem az egyik kedvenc helyem marad most már ameddig élek.

Bristol (41)

Bristol (26)

Bristol (20)

Bristol (17)

Bristol (43)

Bristol (53)

Bristol (58)

Bristol (86)

Bristol (14)

Bristol (12)

Bristol (08)

Bristol (61)

Bristol (96)

Bristol (90)

Bristol (91)

Bristol (85)

Bristol (74)

Bristol (65)

Bristol (66)

Bristol (70)

Bristol (80)

Az utolsó nyári hétvége: szeptember 6-7, Balaton

Trychydts | | | 2013., szeptember 22., 23:03 | | | Kategóriák:

Nagyon régóta tervezgettünk már egy közös vitorlázást Baluékkal, de valahogy sosem jött össze. Ezen a héten tulajdonképpen Bécsbe készültünk kiugrani egy hosszú hétről, amit Nicoline szüleinél terveztünk eltölteni, de aztán az utolsó pillanatban mégiscsak megkaptuk a behívót a haditengerészethez. Úgy gondoltuk, először a kötelesség, utána a szórakozás, ráadásul Bécsbe Pestről is el tudunk majd ugrani, ha úgy adódik, úgyhogy péntek este hazamentünk, szombat hajnalban felcuccoltunk, vettünk egy kis reggelirevalót a pályaudvari pékségben, és egy gyorsvonattal nekiindultunk Balatonboglárnak, ahol Balu várt bennünket az állomáson.

Egy kellemes kis reggeli tengés-lengés után, ahol két cappuchinoval végül sikerült felébresztenem magam, hajóra is pattantunk, aztán irány Badacsony. Viszonylag hamar sikerült belefutnunk egy szenzációs attrakcióba: egy jócskán átlagon felüli méretű döglött halba, konkrétan egy busába, amit a sirályok ehető bólyának használtak . Üldögéltek rajta és tízóraizgattak nagy békésen, amíg Mazsi és Balu ravasz manőverek sorozatával meg nem közelítették — csak amikor elhaladtunk mellette, hittük el valamennyien, hogy ez valóban egy állat volt valamikor, nem pedig mondjuk egy úszó fadarab.

Balaton_201309_0030

Balaton_201309_0012

A nap hátralevő része úgy telt, ahogy az kell (és teljesen döglötthal-mentesen): ugráltunk a vízbe, fürödtünk, húzattuk magunkat a hajóval. Aztán beállt a kvázi-szélcsend, úgyhogy csak igen lassacskán locsogtunk Badacsony felé, de végül csak beértünk a kikötőbe, és be sikeresen be is préseltük magunkat egy, a hajónál valamivel kisebb helyre. Sebaj, némi feszegetés árán végül másnap ki is tudtuk magunkat préselni a cölöpök között.

Felmásztunk a Kisfaludy-házhoz vacsizni — Mazsi már a vízen elkezdett vízionálgatni egy kacsasültről, Balut és Zsót is sikeresen bezsongítva. Végül némi kompromisszumra volt szükség, mivel egész kacsával már nem tudtak szolgálni, csak individuális combokkal és mellekkel. Én büszkén őriztem a függetlenségemet és túrós csuszát ettem húslevessel. Szuper volt a kilátás, finom is volt minden a kötelezően honorálandó kiszolgálás részletes bírálatától pedig nagyvonalúan eltekintettünk. Aztán megindultunk lefelé, ittunk bort a még nyitva levő helyeken illetve a szüreti fesztiválon is, aztán eltettük magunkat másnapra.

Másnap szokás szerint (vízen nem nagyon tudok sokáig fetrengeni) hajnalban keltem, Baluval elmentünk zuhanyozni (ezúttal valódi luxuskörülmények között vitorláztunk), aztán felavattuk a Facebookon nemrég nyert, pókhálóból szőtt függőágyát. Elég kényelmes volt, úgy kellett emlékeztetnem magam, hogy a Ferencvárosban hiába is lenne állati kényelmes függőágyam, a praktikus haszna nagyon csekély vagy éppenséggel semekkora sem lenne. Aztán visszamentünk a hajóhoz, felvertük a csajokat, reggeliztünk, majd elmentünk kávét szippantani, én pedig elkészítettem életem első pinhole csoportképét.

Vitorlázás_201309_0005

Nem lett rossz, bár szegény Mazsi csak félbevágva lett megörökítve — leginkább fogalmam sincs a pinhole átfogásáról, pláne 35 mm-en nincs. A képen amúgy remekül látszik, hogy még nem vagyok igazán nagyágyú a születésnapomra kapott, 150 m, ISO50-es film befűzésében; például egy kis szöszt is sikerült juttatnom a negatívra. Végig erre a filmre fotóztam, ami igényelt néha némi kompromisszumokat meg találgatást (főleg a Dianával), de összességében véve tetszett a végeredmény, még ha néhány évtizeddel a múltba is csúsztatja az emlékeimet.

A visszafelé út egy váratlan kihívással gazdagodott: a hajót moshattam le kívülről. Mazsi belökött a vízbe, utánam dobott pár kefét meg szivacsot, aztán addig lökött vissza az evezővel, amíg elégedett nem volt az eredménnyel. Utána viszont én heverészhettem, amíg a legénység maradéka a fedélzetet súrolta. Viszont legalább alaposan kifürödtem magam; ez volt az a pont, ahol leesett nekem, hogy az idén most először vagyok a Balatonnál.

Összefutottunk Karáékkal is: ők előző nap egy versenyen vettek részt. Jóindulatunk jeléül keksszel dobáltuk őket, az viszont inkább az ügyességünket jellemezte, hogy a nejlonba burkolt kis csomagok mindig a vízben kötöttek ki. Így a találkozás is csak két mentőakcióval később jöhetett létre — a Jó Reggelt keksz csomagolásáról viszont elég jó reklám, hogy a kekszek mindkét esetben megúszták szárazon.

Balaton_201309_0034

Balaton_201309_0033

Balaton_201309_0035

Szépen lassan ismét visszafelé vettük az irányt — volt némi tanakodás azon, hogy végül melyiket válasszuk, de végül egy olyan gyorsvonat mellett döntöttünk, ami azt igényelte, hogy a hajóról rögtön laza sprintbe vágjuk magunkat és kocogjunk az államoásra. Balu még gyorsan utánunk hajította a maradék élelmet, így a saját, privát kis fülkénkben amolyan vidékiesen remekül elfalatozgattunk. Valódi, életmentő gesztus volt, amit ezúton is köszönünk! A vonat szép lassan kúszott hazafelé — végül mégis egészen jól jártunk, hiszen ez a Déli helyett a Keletibe futott be, így a jó részét visszaspóroltuk annak az időnek, ami a gyors- és a sebesvonat között van.

Másnap szakadt az eső és őszre fordult az idő. Sikerült a legeslegutolsó pillanatot kifognunk a nyárból.

Balaton_201309_0015

Balaton_201309_0011

Balaton_201309_0018

Balaton_201309_0020

Balaton_201309_0032

Balaton_201309_0036

Balaton_201309_0041

Balaton_201309_0044

Vitorlázás_201309_0003

Balaton_201309_0007

Védett: Fotózás az utcán

Trychydts | | | 2013., szeptember 17., 11:31 | | | Kategóriák:

A hozzászólások megtekintéséhez meg kell adni a jelszót.

Ez a tartalom jelszóval védett. Megtekintéséhez meg kell adni a jelszót:

| | | Korábbi bejegyzések »