(Elérhető a Project Gutenbergen.)

Hát ez valami rémes volt, de tényleg. Dinoszauruszok grasszálnak egy izolált platón, egy professzor felfedezi őket de nem hisznek neki, szóval vissza kell menni ellenőrizni, aztán jól ottragadnak, hogy aztán egy kiadós imperialista népirtás után haztatérjenek. Utóbbi mozzanat azonban csak a mélypontja a velejükig antipatikus szereplők morálisan megkérdőjelezhető tetteik sokaságának, ha igazán mélyen a lelkünkbe nézünk, ócska, gerinctelen féreg valamennyi. Persze amikor hazaérnek, akkor megint nem hisz nekik senki. Doyle így végül elég röhejes képet fest a tudományról, mint olyanról és a befejezés is masszívan szánalmas.

A Roburban megjelent egy illusztrált változat anno, persze akkor még fiatalabb is voltam egy-két évtizeddel, de élveztem. A Magyar Elektornikus könyvtárban egy brutálisan megcsonkított változat érhető el, de gyengébb idegzetűeknek ez is megteszi, már ha valaki ragaszkodik ahhoz, hogy gyötörje önmagát.

Elég nehéz elhinni, hogy a Scherlock Holmes könyvek írója ilyesmit követhetett el, de hát ez van. Úgy látszik, mindenkinek vannak gyenge pontjai, és Doyle-nak jobban mennek a lélektanon alapuló és az általa is jól ismert Londonban játszódó történetek, mint a kalandregények.