(Megtalálható a Project Gutenbergen.)

Az első Sherlock Holmes regényről van szó. A Félelem Völgyéhez hasonlóan itt is egy vadnyugati történet áll a londoni gyilkosságok hátterében, ugyanakkor Doyle itt még csak ismerkedik a figurával, így az ő történetszála is jóval kidolgozottabb. Itt még a nyomozás is abszolút érdemben zajlik, mi több, Sherlock Holmes-t egyszer még meg is lepi az események egy bizonyos fordulata.

Elég érdekes látni, kezdetben hogyan képzelte Holmes mindennapjait, mentalitását, életmódját a szerző — később azért kiforrottabb lett a figura, nem csak egy egyszerű konzultáns volt, aki leginkább karosszékből intézkedik. Az általa alkalmazott megoldások és módszerek sem annyira szofisztikáltak, mint a későbbi történetekben, és a viszonya is kevésbé kiegyensúlyozott a mellékszereplőkkel. Dr. Watson itt például elég kurtán-furcsán kerül bele az eseményekbe, később azért már jobban kidolgozódik ennek a protokollja is.

Azt nem mondanám, hogy a legjobb Holmes regény (az elég egyértelműen A Sátán kutyája), de sok olyan információ van benne a címszereplőről, amely a későbbi történetekben is sok mindent megvilágít.

(Magvető könyvkiadó.)

Édesanyám ajánlgatta nagyon ezt a könyvet, végül azért feküdtem rá ténylegesen, mert elmentünk egy kritikai vitaestre, amelyiknek éppen ez volt a témája — gondoltam, érdemesebb felkészülten ott lenni. Azt est szempontjából tényleg megérte, de maga a könyv nekem egyáltalán nem tetszik.

’56 utáni regényről van szó. A főhős aranyér-műtéttel kórházban van, illetve otthon lábadozik a kritikus időszakban; aztán egy újságcikk nyomán — teljesen ártatlanul — mégis bajba kerül, munkahelyén kiközösítik, lassanként barátai is elfordulnak tőle (maga a fő cselekmény amúgy néhány nap alatt játszódik le), míg végül aztán csodával határos módon mégis megmenekül, és ’57 május 1-én már ő is lelkesen ünnepli a tömegben a Kádár-féle szocializmust.

Nekem, aki nem tartozom az ötvenhatos események által érintett generációhoz, kifejezetten frusztráló, hogy a regény által nyújtott kép mennyire nem koherens azzal, amit egyéb olvasmányaimból (elsősorban Kenedi János állambiztonsági iratokat feldolgozó Kis állambiztonsági olvasókönyvéből) tudtam kialakítani magamnak. Bár a regény állítólag többé-kevésbé ténylegesen megtörtént eseményeken alapul, nekem nagyon is úgy tűnik, hogy a koncepciós eljárások akkoriban egyáltalán nem voltak tipikusak. (Talán érdemes leszögezni azt is: a regényből nem derül ki, hogy végül sor került-e ilyen koncepciós perre vagy csak a főhős és ügyvéd ismerőse értelmezte félre az állampárt reflexszerű, de csak múló, bár súlyos kellemetlenségekkel járó reakcióit.) ’56 után az én értelmezésem szerint nem elsősorban az volt a cél, hogy úgy általánosságban megfélemlítsék a társadalmat, hanem hogy (igazságtalanul) brutális büntetéssel sújtsák azokat, akik ténylegesen elkövettek valamit. Hogy mindenki érezze: a rendszer elleni legcsekélyebb súlyú tettek is kiderülnek, felgöngyölítik és megtorolják azokat. Ehhez képest a regény hőse teljesen ártatlanul keveredik bajba. Természetesen nem a Kádár-kor apológiáját vártam volna a regénytől, inkább csak azt, hogy irodalmi eszközökkel segítse számomra az ötvenhat utáni időszak megértését. Így, hogy egy teljesen atipikus (és végül is nem derül ki, mennyire valós vagy mennyire eltúlzott) esetet választ a szerző, ez abszolút nem történik meg.

Nem nagyon tetszett, hogy az elbeszélő nézőpontjának megválasztása nem nagyon illeszkedik semmiféle koncepcióba. Hol az egyik, hol a másik főszereplőhöz kerül közelebb a fókusz, néha pedig az író egyszerűen kiszól a sorok közül és a saját véleményét fogalmazza meg. Nehéz ezt megszokni, annál is inkább, mivel a kényelmi szempontokon kívül nem nagyon indokolja ezt semmi, a regény befogadását, koherenciáját pedig kifejezetten zavarja. Ráadásul ezek a részek nekem sokszor túlságosan is közhelyszerűek

Nyilván egy tudatos írói döntés, a kor abszurditását és elviselhetetlenségét érzékeltető eszköz, hogy többé-kevésbé minden szereplő antipatikus. A főszereplő kollégái sunyi görények, a Volksbundból átigazolt párttitkárra nyilván szavak sincsenek. A hős felesége önző és hisztérikus, gyereke egy szerethetetlennek ábrázol (nem is szeretik) kis lúzer, barátai törtetők, korlátoltak és őszintétlenek. Még a főhőst megmentő, gyári munkásból magas rangú funkcionáriussá vált Kalán elvtárs megmentő gesztusát is kissé érvényteleníti (nyilván csak a mi szemünkben) enyhén lekezelő, lenéző modora. A főhős jellemének ingadozásai viszont akkor is következetlennek és érthetetlennek tűnnek, ha figyelembe vesszük, hogy amúgy is hányattatott életének egy újabb egzisztenciális krízisét követjük nyomon.

Nem nagyon állt össze bennem a regény egy kerek egésszé; úgy éreztem, a szerző indulatoktól sem mentes vágya, hogy jól megmondja a véleményét a Kádár rendszerről és úgy általában a magyar társadalomtól némiképpen háttérbe szorította az igényességi szempontokat. Így amit tényleg élvezni tudtam benne, az a mindennapok plasztikus bemutatása: ebben tényleg nagyon erős a regény. Tele van apró részletekkel, amelyek segítenek kézzel foghatóvá tenni a hangulatot. Kifejezetten sajnálom, hogy más tekintetben nem tudom a könyvet ennyire jól sikerültnek tekinteni.

(Elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban.)

A legutóbb valahogy feltámadt bennem a nosztalgia a Piszkos Fred figura irányába, és úgy emlékeztem, ebben viszonylag jobban ki van dolgozva ez a figura. Elolvastam, talán most először koncentráltam kifejezetten erre a vonalra. Persze azért ezt nagyon komolyan venni nem kell, mégiscsak egy ponyváról van szó, még ha a nemesebb fajtából is. De valóban, ha a sok irracionális hőstettet szétválogatjuk, akkor tényleg Piszkos Fred keveri a kártyákat végig. Amúgy két, rejtélyesen eltűnt hajó ügyében nyomoznak az előző regényekből már részben megismert figurák, Fülig Jimmy leveleinek könnyed nyelvi humora pedig ismét nagyon ül.

Meg nem mondhatnám, hanyadszor láttam már ezt a filmet: most, amikor Nicoline-nek mutattam meg, sikerült ismét új értelmezési távlatokat felfedeznem. Spoiler-allergiások kedvéért elmondom, hogy ezt a 13 éves filmet most mindenféle skrupulusok nélkül fogom ízekre szedni.

Az első néhány megtekintés (jól emlékszem az enyhe frusztrációra és a rémálmokra), még arra ment el, hogy legalább egy normális koncepciót fel tudjak mutatni. A film eseményei ugyanis nyilvánvalóan nem rendezhetők időbeli sorrendbe, bizonyos részei, legyenek azok bármennyire is logikai képtelenségek, szimultán játszódnak. Egy idő után azonban sikerült valamiféle védhető értelmezést összehoznom, ami nem csak úgy-ahogy koherens volt, de bizonyos mondanivaló megvilágítására is alkalmasnak tűnt.

E szerint Fred Madison, a főszereplő irritáltan dohányzik otthonában, amikor egyszer csak kap egy rejtélyes üzenetet a kaputelefonon: Dick Laurent meghalt. Maga sem tudja a dolgot mire vélni, de alapvetően nem is érdekli: sokkal jobban nyomasztja a tény, hogy a jelek szerint felesége, a vörös hajú, femme fatale Renée a háta mögött még mindig prostituáltként éli az életét. Sok esélye nincs lelepezni, hiszen éjszaka klubokban szerepel, tenorszaxofonistaként — mire hazaér, felesége már az ágyban van. Az esti telefonhívásokra viszont nem reagál — ami persze megintcsak nem jelent bizonyosságot, hiszen a hálószoba hangszigetelt. Mindenestre nyilvánvaló hazugságokkal traktálja, szexuális életük is teljesen üres.

Elkezdenek érkezni a videókazetták — az elsőn még csak a házuk van rajta, a másodikon már őket fényképezi le alvás közben a mennyezeten lebegő titokzatos betolakodó. Fredre egyre jobban rátelepszik az elhagyottság érzése, míg egy partin aztán összefutnak egy rejtélyes kis törpével — sejthető, hogy ez a rosszindulatú, fehérre sminkelt figura áll az események hátterében. A harmadik kazettán aztán már csak Fred Madison látható, feleségének feldarabolt hullája mellett. Börtön, villamosszék, fejfájás a siralomházban, rosszullétek, víziók — aztán a cellában már Fred Madison ül, hanem Pete Dayton, a fiatal, zseniális autószerelő, szerető, fiukra üvegbúra alatt vigyázó szülőkkel, csinos, karcsú, „girl next door” típusú, hűséges és odaadó barátnővel. Egyszóval minden az ellentéte annak, ami Fred Madison volt.

Egészen addig (vagyis nem sokáig), amíg az őt patronáló helyi keresztapa, Dick Laurent oldalán fel nem tűnik Renée szőke mása, Alice. Egymásba szeretnek (vagyis inkább eluralkodik rajtuk a testi vágy), Pete egyre jobban eltávolodik eddigi életétől. Laurent tudomást szerez szeretője és a Pete közötti viszonyról, és a partin is látott titokzatos emberen keresztül megfenyegeti Pete-et. Közben megsejtjük azt is, hogy valami borzalmasnak kellett történnie Pete Dayton életének azon az éjszakáján, amikor aztán végül Fred Madison és az ő sorsa összekapcsolódtak. Pete Alice biztatására belemegy, hogy kirabolják Andy-t, a pornóproducert — a rablás végül rablógyilkosság lesz. (Először itt nyilvánvaló, hogy Fred Madison ekkor még nincs börtönben, hiszen Andy egyik partiján, a film elején látható módon ő is ott van.) Alice és Pete elmenekülnek a pénzzel, majd egy szenvedélyes szexjelenet után Alice közli: Pete soha nem kaphatja meg. Alice köddé válik, Pete visszaváltozik Fred Madisonná — az új személyiség nem vált be. Elmegy, megkeresi a Renée szolgáltatásait igénybe vevő Laurentet, majd megöli. Hazamegy, közli önmagával a kaputelefonban, hogy Laurent halott, majd felszívódik a semmiben. Élete innentől kezdve egy örök körforgás Pete és Fred élete között.

Ebben az értelmezésben a film arról szól: a végzetét senki sem kerülheti el, aki mégis megpróbálja, annak a sorsa is újra meg újra visszaterelődik ugyanarra az útra. Nem csoda, hiszen az embere lényege szerint nem más, mint egy, néhány alapvető ösztön által meghatározott és azoknak teljesen alárendelt lény: minden más, családi-baráti háttér, foglalkozás, kor, műveltség csak máz az emberen. Fred/Pete egy hormonok által vezérelt állat, aki mindenkivel megküzd a kiválasztott nőstényért: csak éppen Fred a már kiöregedett, vesztésre álló változat, Pete pedig még a fiatal, erős, mindig győztes (de a nő vonzerejének ugyanolyan végletesen kiszolgáltatott) példány.

A férfi-női kapcsolatok ennek a történetnek az értelmezésében semmi másról nem szólnak, mint a szexről: a Pete-et megfigyelés alatt tartó két detektív folyamatosan utal is erre. A nőt minden férfi csak birtokolni akarja; az Eddyhez és Laurenthez hasonló gazdag, de inkább csak vagyonuk és hatalmuk révén erős fickók háremet tartanak és perverz filmeket forgatnak, a Pete-hez hasonló életerős, fiatal de szegény példányok felszednek és megdugnak mindenkit, akit csak meglátnak: odaadásról, hűségről, szeretetről egyetlen percig sincsen szó. Az élet egyetlen célja az érzéki örömök kielégítése: „hagyományos” foglalkozása senkinek sincs. Fred Madison egy fülledt bárban játszik extrém szaxofonszámokat; Pete autószerelő, de elsődleges kliense az autókban (is) az esztétikai gyönyöröket hajszoló Mr. Eddy; Renée és Alice prostituáltak, a többi szereplő java része pedig rendőr vagy börtönőr. Alice-t egy jelenetben forgópisztollyal kényszerítik prostitúcióra, de ő még meglepődve sincs: ebben a világban egyszerűen ez így természetes. (Közben pedig — ezúttal abszolút nem csak zenei aláfestésként — szól az I put a spell on you, Marylin Manson szuggesszív előadásában.) Az ösztönök annyira átvették az irányítást a világunk felett, hogy meg is testesülnek: a filmben többször is felbukkanó, rejtélyes, fehér arcú alak éppen ezeket személyesíti meg.

A kép elég sokáig cizellálható tovább: érdemes például megemlékezni Pete szüleiről. Az amerikai középosztály e két ideáltipikus tagja süket és vak arra, mennyire elidegenedett, mennyire a primer ösztönök kielégítéséhez kanyarodott vissza a világ. Tekintettel arra, Pete milyen mértékben függ az általuk biztosított háttértől, Lynch ábrázolásában a világ leromlásában az is igen komoly szerepet játszott, hogy létrejött egy generáció, amely képtelen volt lépést tartani a következővel. Így a fiataloknak nincsenek gyökereik, amelybe kapaszkodhatnának, nincsenek hagyományaik, amelyek támaszt jelenthetnének: jó, hogy nem marad más, mint a visszatérés az ősközösségi értékekhez, az érzéki örömök kizárólagos hajszolásához. A film szürreális jelenetei pedig tulajdonképpen annak kifejeződései, hogy a világ — metafizikai értelemben — mintegy meghasadt a régi és az új értékek mentén.

Kellően érdekes alternatívák hiányában mostanáig ezt tartottam a legkoherensebb értelmezésnek. Ugyan a filmmel kapcsolatban gyakran emlegették az álom motívumot (a Wikpedián is olvasható egy utalás egy Ambrose Bierce novellára, amelyben egy kivégzés előtt álló férfi a halála előtti másodpercekben egy teljesen új életet vízionál magának), de ezt sose tartottam nagyon meggyőzőnekk. Ha Pete Dayton nem más, mint Fred Madison víziója, akkor egy csomó érdekes motívum és mondanivaló egyszerűen kiesik, és a filmből nem marad más, mint egy halál előtt álló ember zavaros lázálma életének egyes darabjairól. Ráadásul teljesen megmagyarázatlan marad a film eleji kaputelefon-üzenet, nem tudjuk meg, ki a rejtélyes, fehér arcú figura; nincs koherens magyarázat a rejtélyes videókazettákra sem.

Egészen más a helyzet azonban akkor, ha a film Fred Madisonról szóló részeit tekintjük álomnak, a Pete Daytont szerepeltető jeleneteket pedig valóságnak. Ebben az értelmezésben Pete egy zsákutcába jutott fiatal, aki túlságosan is sokat képzelt magáról, aki olyanokkal húzott ujjat, akikkel nagyon nem kellett volna. Rendszeresen tovább nyújtózkodik, mint ameddig a takarója ér: ilyenkor börtönbe kerül vagy menekülnie kell a keresztapa elől. Ebben az értelmezésben nem a társadalom, hanem a főszereplő a deviáns: igaz, személyiségzavara egyáltalán nem egyedülálló ebben a világban. A film (ebben az értelmezésben) éppen azt mutatja be, mennyire el lehet tévedni ebben a világban, mennyire könnyű túlbecsülni saját képességeinket és lehetőségeinket. Ha nem vigyázunk magunkra, ha nem vagyunk képesek egy integráns személyiséget felépíteni, akkor hiába a biztos család, a vonzó párkapcsolat: mindig lesz olyan kísértés, amely végzetes hibákhoz vezethet. Fred Madison „élete” így nem más, mint Pete Dayton víziója arról, mekkorát is tévedett: még ha sikerült is volna megszereznie a maffiafőnök nőjét, még ha sikerült is volna gyorsan biztos egzisztenciát teremtenie magának, még akkor sem lenne más, mint egy érzéki vágyainak kiszolgáltatott örök vesztes.

Ebben az értelmezésben tehát egy bizonyos embertípust, a való élet realitásaival számot vetni képtelen álmodozó figurájának lelkivilágát mutatja be Lynch. Láthatjuk, hogyan érzékeli ő a világot (a „valóságban”, és tudatalattijának abszolút intimitásában), saját világunkat pedig referenciának használhatjuk. A brutális, hihetetlen vagy groteszk jelentek nem általános társadalmi igazságokra mutatnak rá, hanem a főszereplő lelki sérüléseinek megértését szolgálják.

Így értelmezve az eseményeket, mintha egy egészen másik filmet néztem volna. De persze továbbra is megmarad az egyik kedvencemnek, egy az embert újra és újra felpiszkáló és provokáló, kegyetlenül precíz mestermunkának. És akkor a szenzációs zenéről még messze nem beszéltem eleget — nem csak Marilyn Manson, de a Rammstein számai is erősen hozzájárulnak a sűrű, fülledt atmoszféra megteremtéséhez.

„– Ork? Olyan, mint a Shrek?

— Nem, Shrek ogre.

— Ja tudom, ja tudom! Ez valamilyen robot!”

Hiába, a jelek szerint nincs mindenkinek vérében a fantasy világok szociográfiája. Kissé érzékenyen is érintett a dolog, mivel azzal hízelgek magamnak, hogy amikor tavaly nyáron nekiültem, hogy lelkiismeretes mesélőként végre én is átgondoljam ezt a kérdést, sikerült az általam megismertek közül a legbrutálisabb ork-koncepciót kidolgoznom. De végül nem jutottunk el odáig, hogy ezt el is meséljem hazafelé a kocsiban, Nicoline ugyanis elbóbiskolt közben.

Nyilván elfáradt a délelőtti squasholásban. Most már olyan rendszeresen járunk, hogy immáron ütőt is vettem. Eddig Vakiét parazitáztam el, de hát Vaki hol jön, hol nem, és ha nem, akkor nekem 500 pénzért kellett bérelnem. Úgyhogy kilenc kettesben lenyomott alkalom áráért vettem egy Nicoline-énál valmivel nehezebb ütőt, azóta azzal nyomom. Újabban futkározni is szoktam a labda után, jól haladok a nevetséges kanalazgatásokról, meg a pálya feléig sem visszapattanó szervákról való leszokásban is.

Amúgy az Allee-be járunk a Gilda Maxban, ami egy egészen jó kis kondis hely, leszámítva az öltözőt, mert az viszont vérlázítóan, taszítóan, undorítóan förtelmes. Szűk, nevetségesen kicsik a szekrények (legutóbb a bringás táskám egészen konkrétan nem fért be), max 25 centi szélesek a padok, és olyan hülyén osztják ki a helyeket, hogy rendszerint folyamatos a tülekedés is. Azt hittem, innen nincs lejjebb, de ezen a héten a női takarítószemélyzet vasárnap délben érezte úgy, hogy itt az ideje egy kiadós porszívózásnak — miközben két sporttárs éppen anyaszült mosta le magáról a délelőtt szennyét a zuhanyzóban.

Ebédre halat ettünk. Amióta kiderült, hogy mindketten halrajongók vagyunk, azóta gátlástalanul vásárolok is a piacon — most például egy fokhagymás-póréhagymás naphallal próbálkoztam be. Egészen jó lett, csak kissé elsóztam. Sózás szempontjából elgé sunyi dolog ez a hal, sokkal jobban kell vele vigyázni, mint más ételekkel.

A héten még gulyás leves van napirenden, remélem, a túrós csusza (házi tejfölből, házi túróból és házi tésztából) után ezt az ételt is sikerül megszerettetnem Nicoline-nel. Azon kevés klasszik magyar kaják egyike, amit nagyon szeretek, és amihez oly sok tévhit kapcsolódik az emberek (pl. Nicoline) fejében. Mindenből first-class minőséget vettem a piacon, úgyhogy remélem, sikerül ismét berúgnom egy gasztrokulturális gólt.

(Elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban.)

Talán az egyik legolvasottabb Rejtők egyike ez. Nem is csoda, itt valóban megszakítás nélkül csillog teljes pompájában a ponyvaíró Rejtő minden lelelménye és humora — és persze színtiszta ponyva az egész, a húszas-harmincas évek tipikus darabja.

Rejtő esetében a cselekményről semmiképpen sem érdemes beszélni, akit egy kicsit is érdekel és szeret nagyokat nevetni, olvassa el maga. Inkább azt említem meg, hogy most először értem el oda, hogy Fülig Jimmy kifacsart stílusú és helyesírású naplóbejegyzéseit jobban élveztem, mint magát az izgalmasnak szánt cselekményt.

„Mer sziftelen kutya ez. Ő talán meg is ölne az én helyembe engem, ha ő volna én, és én ő akkor, vagyis én ötet mint magamat megölném az én helyembe ő. Azért figyelmes olvasó megérti, csak gondolkozni kell rajta.”

Amikor még gyerekként olvastam, pont fordítva volt és nem értettem, mit eszik édesapám annyira.

Érdekes módon amúgy Piszkos Fred talán itt a legkevésbé érdekes figura; az Elveszett vagy a Megkerült cikrálóban sokkal jobban lehet érezni, hogy milyen zseniális, vén szélhámosról van szó. Ráadásul itt (az olvasó helyzetbe hozása érdekében) egy kicsit korán le is lepleződik. Azért így is remekül lehet szórakozni rajta.

(Elérhető a Magyar Elektronikus könyvtárban.)

Réges-régen, felvételire való készülés közben akadt a kezembe ez a könyv a Széchényi könyvtár szabadpolcos szekcióján. Amikor láttam, hogy ismét az Iskola a határon főszereplője az elbeszélő, nagy lelkesen belekedztem, aztán pár oldallal a vége előtt valamiért abbahagytam, úgyhogy csak most olvastam teljesen végig.

Bár a történet, a szereplők egyike-másika (immáron felnőttként) valóban visszaköszön, a két regény mégis alapvetően eltér egymástól. Cselekményét tekintve a Hajnali háztetők egy teljesen átlagos szerelmi sokszög története, züllött, csaló férfi főszereplővel, fiatal, naiv milliomoslánnyal, egy cinikus, mégis odaadó prostituálttal, egy kissé naiv, ám jóindulatú és őszinte elbeszélővel. Az egész mégis nagyon Ottlik, érdekes narrációval, ízés, élvezhető nyelvezettel és mélységes melankóliával. Néha — a teljesen más miliő és cselemény ellenére — mégis ugyanaz a sűrű atmoszféra köszön vissza, ami az Iskola a határont is letehetetlenné tette.

Lehet, hogy ismét megpróbálkozom a Budával (bár ahhoz már tényleg feketeöves Ottlik-rajongás kell).

(Megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtárban.)

Még gimnáziumban olvastam először, azóta is meghatározó olvasmányélményeim egyike, olyan könyv, amit időről időre újra kell olvasnom. És persze azon könyvek egyike, amiről nem tudom, mennyit illik írni. Én például már egy egész kötetnyi Iskola a határon elemzést olvastam, nem nagyon érzem az energiát arra, hogy akár csak megpróbálkozzam az ott szereplő esszékhez hasonlóan színvonalassal. Ugyanakkor a magyar Wikipedián produkált borzalmas színvonalat mégiscsak jó lenne meghaladni.

A könyv egy katonai alreál tanulóinak életét mutatja be 10-14 éves korukig — de hát ez a fél mondat csak a felszínt karcolgatja csupán. A katonai oktatás akkoriban a gyerekek módszeres, szisztematikus gyötrését, brutális testi-lelki átformálását jelentette; ehhez járult még hozzá a gyerekek közötti terror, amellyel kapcsolatban tilos volt például a tanárokhoz fordulni. A szülők pedig olyan mértékben kívül álltak ezen a világon, hogy nekik még panaszkodni is teljesen felesleges volt. Ez az elmesélhetetlenség amúgy is a regény egyik legfontosabb motívuma; az író folyamatosan ki-ki szól a regényből, jelzi, hogy mindaz, amit leír, persze csak meglehetősen gyenge lenyomata azoknak a mindent felülíróan élénk és nyomasztó élményeknek, amiket ténylegesen átéltek. Ezeken a problémákon keresztül a történetmesélés általános problémái is felszínre kerülnek: az Iskola a határon tehát nem csak egy lebilincselő fejlődésregény, hanem a magyar irodalom egyik legizgalmasabban önreflexív alkotása.

A regény idősíkjai igen ügyesen váltogatják egymást — az eseményeket nem megtörténtük sorrendjében ismerjük meg, sok a visszakanyarodás, az előrevetítés. Mindez a mű befogadását alapvetően meghatározza, a rafináltan felépített történet sokkal jobban leköti az ember figyelmét, mintha az egyes nehézségek, konfliktusok, megpróbáltatások logikus sorrendben bontakoznának ki. Ehhez járul hozzá a könyv végig egyenletesen igen magas színvonalú nyelvezete és irodalmi stílusa.

Rendkívül figyelemre méltó és jellemző az is, hogy bár a szerző a borzalmas érzelmi megpróbáltatásokat — komolyan nem tudom elképzelni, én hogyan lettem volna képes elviselni, ha tíz éves koromban ilyen brutális kegyetlenséggel bánnak velem — teljesen kendőzetlenül tárja elénk, a történet soha, egyetlen pillanatra sem csak át visszatetsző naturalizmusba.

Negyedszer vagy ötödször olvastam a könyvet és még mindig nem tudtam vele betelni. Persze egy-két év biztos lesz megint, mire kezembe merem venni.

Egy film a főzésről és a blogolásról. Annak ellenére, hogy a két, a filmben megismerhető nő gyakorlatilag végig főz, üdítően atipikus szerepekről van szó: számukra a főzés ugyanis valóban az önmegvalósítás eszköze. Ráadásul a férfiak itt csak támogató szerepekben tűnnek fel.

Julia Child az amerikai gasztronómia egy meghatározó egyénisége volt a múlt században. Egy amerikai diplomata feleségeként, a nyelvi nehézségeket leküzdve vált  mesterszakáccsá és írta meg meghatározó jelentőségű könyvét, amely a francia konyhába vezeti be az amerikai háziasszonyokat. Később televíziós műsora is lett, egy igazi egyéniséggé, fogalommá vált.

Julie Powell az ő szakácskönyvét (524 receptet) főzte végig 365 nap alatt és blogolt a folyamatról — 2002-ben, amikor a blog még Amerikában sem számított egy rutinszerű teljesítménynek. Noha sem jelentősége, sem hírneve nem mérhető Childéhoz, egy könyvet és egy írói karriert azért sikerül összehoznia.

Kettejük története fut párhuzamosan — Julia Childé 1947-ben kezdődik, Franciaországban; Julie Powellel 2002-ben ismerkedhetünk meg. Nora Ephron prezentálásában nyilvánvalónak látszanak az amúgy egyáltalán nem magától értetődő párhuzamok — hiszem sem a két nő teljesítményének volumene, sem jelentősége nem összemérhető. Ugyanakkor az alapüzenet akár hasonlónak is felfogható: ha szeretnél valamit, próbáld meg megvalósítani, és ne riadj vissza a nehézségektől. Nem éppen nagyon eredeti, de a film egyik bája éppen a klasszikus recpeptek némileg újszerű tálalása.

Üdítő élmény például a férfiakat abszolút mellékszerepben látni — noha erkölcsi kiállásuk, támogatásuk tényleg kulcsfontosságú mindkét nő életében, ez a film a nők világáról, a női lélekről, a nők teljesítményéről szól. Nem azért főznek, hogy jó háziasszonyok legyenek — azért főznek, hogy egyéniségek lehessenek. S mivel igaz történetekről van szó, semmi alapunk nincs rá, hogy megkérdőjelezzük törekvésük hitelességét.

A két szálon futó történet ügyes ritmusban váltogatja egymást — ugyanakkor kicsit talán mindkét szál hosszú. Egy idő után már tudjuk, miről lesz egy-egy jelenetben, megértettük az eseménynek törvényszerűségeit, kicsit fárasztó minden apró mozzanatot végignézni. Meryl Streep játéka fantasztikus — mellette mindenki más csak jó teljesítményt tud nyújtani, kiemelkedőt nem. Fantasztikus átéléssel és hitelességgel formálja meg Julia Childot (érdekes volt az Ördög Pradát viselbeli beosztottját most a férjeként viszontlátni).

Sokan kritizálják Julie Powell alakját, mondván, hogy ő csak elődjének vállára kapaszkodva tudott sikeres lenni, ráadásul még csak nem is egy elbájoló személyiség. Meglehet — ugyanakkor a mindenképpen szimpatikus, hogy nem próbál többnek látszani, mint ami. Van egy ötlete, azt megvalósítja, ír róla — az internet jelentette szabadság pontosan erről szól. Az olvasók döntése volt, hogy híres lehetett — ezt semmiképpen sem szabad tőle elvitatni.

Bár személy szerint nem rajongok a főzésért, ez a film még nekem is meghozta egy kicsit a kedvemet a francia konyhához.

„– Centrifugálás előtt nem folyik le a víz.

— Nincs eltömődve a szűrő?

— Nincs, leellenőriztem.

— Akkor a szivattyúval van a gond.”

A fenti beszélgetésben az egyetlen vicces, hogy nem a szerelővel, hanem a humánszakember édesanyámmal való beszélgetést idézi. Amúgy a mosógépszerelő is közel ugyanezt mondta. Már amelyik hajlandó volt telefonon egyáltalán valamiféle becslést tenni, nem pedig olyan szövegekkel jött, hogy „távolról ezt nem lehet megmondani” (kiszállási díj 3900 Ft) vagy hogy „az csak a helyszínen derül ki, hogy mennyibe kerül, milyen alkatrész kell hozzá” (munkadíj 4500 forint/óra). Ja, és a legtöbb szerelő csak munkaidőben dolgozik. Mivel legutóbb (6 éve) 12 ropit fizettem mosógép-szerelésért, végül elfogadtam a fenti távgyógyász ajánlatát a 14 ezer forintos szivattyúcserére.

A szerelő tolerálhatóan pontosan érkezett, rendberántotta a gépemet, kipróbáltuk, működik. Szóval ha valaki másnál van éppen gáz, éppen ezt a szerelőt is felhívhatja tájékozódásképpen — nekem bevált.

Újabb és újabb adag pizzák érkeznek, tökéletesre sütve, tűzforrón — nekünk csak meg kell őket kennünk fokhagymával és fel kell őket szeletelnünk. Sonka-gomba-kukoricás, húsos, halas, négysajtos, amilyet csak szeretnénk, minden jön rendelésre a profi pizzasütő házigazdától.

Egész jó kis házibuli ez — nem is tudom, mikor voltam utoljára szilveszteri házibuliban. (Ha jól emlékszem, akkor az szintén egy pidzaparty volt, csak éppen a város legdöglöttebb bulija is egyben; kábé mint az utcán zombulás csak éppen fedett tér alatt. És nekünk kellett volna pizzát sütni, ami akkoriban még nem ment nekem még úgy sem, mint most.) Cicakutyáék bulija viszont nagyon is okés, mondjuk ezeket az embereket jobban is ismerem, ha úgy tetszik, ismerkedésünk most lépett kreatív szakaszba, tehát amikor már én is egészen jól tudok velük beszélgetni, de kvázi még minden infó újnak számít.

További helyi jellegzetesség, hogy, mindenfélére lehet koccintani: készülőfélben levő gyerekekre, eljegyzésekre, sőt, az egyik későn befutó vendék még egy olyan esküvőhöz is gratulál, ami már nekem is old news. Hallgatunk mindenféle zenét, éjfélkor koccintunk, pár emelkedettebb hangulatú résztvevő bemutat egy rövid performanszot rövid ideig bekapcsolt tévével, aztán éjféli csoportkép-készítés után beszélgetünk tovább.

Éjfél után megismerem az elképzelhető legbonyolultabb féltestvér-hálózatot, központban a beszélgetőpartnerrel: ő mindenkinek a féltestvére, de azért mások is kereszthivatkozzák egymást ebben a minőségben, egy idő után pedig mintha unokatestvérek is bekapcsolódtak volna a buliba, de ekkor annyira nem voltam a topon, hogy a hallottakat most csinos kis gráfba rendezzem.

Az ír különítménnyel való megismerkedés után indulunk is haza: szerencsére hazavisznek bennünket, a későbbi túlélők beszámolóiból ugyanis az derül ki, hogy taxit fogni nem volt olyan egyszerű hadművelet.

1. Folytatom a videózást.
2. Még több könyvet fogok elolvasni.
3. Leteszem a német középfokú nyelvvizsgát.
4. Írok egy könyvet.
5. Echte városi bringás lesz belőlem.