Édesanyám ajánlgatta nagyon ezt a könyvet, végül azért feküdtem rá ténylegesen, mert elmentünk egy kritikai vitaestre, amelyiknek éppen ez volt a témája — gondoltam, érdemesebb felkészülten ott lenni. Azt est szempontjából tényleg megérte, de maga a könyv nekem egyáltalán nem tetszik.
’56 utáni regényről van szó. A főhős aranyér-műtéttel kórházban van, illetve otthon lábadozik a kritikus időszakban; aztán egy újságcikk nyomán — teljesen ártatlanul — mégis bajba kerül, munkahelyén kiközösítik, lassanként barátai is elfordulnak tőle (maga a fő cselekmény amúgy néhány nap alatt játszódik le), míg végül aztán csodával határos módon mégis megmenekül, és ’57 május 1-én már ő is lelkesen ünnepli a tömegben a Kádár-féle szocializmust.
Nekem, aki nem tartozom az ötvenhatos események által érintett generációhoz, kifejezetten frusztráló, hogy a regény által nyújtott kép mennyire nem koherens azzal, amit egyéb olvasmányaimból (elsősorban Kenedi János állambiztonsági iratokat feldolgozó Kis állambiztonsági olvasókönyvéből) tudtam kialakítani magamnak. Bár a regény állítólag többé-kevésbé ténylegesen megtörtént eseményeken alapul, nekem nagyon is úgy tűnik, hogy a koncepciós eljárások akkoriban egyáltalán nem voltak tipikusak. (Talán érdemes leszögezni azt is: a regényből nem derül ki, hogy végül sor került-e ilyen koncepciós perre vagy csak a főhős és ügyvéd ismerőse értelmezte félre az állampárt reflexszerű, de csak múló, bár súlyos kellemetlenségekkel járó reakcióit.) ’56 után az én értelmezésem szerint nem elsősorban az volt a cél, hogy úgy általánosságban megfélemlítsék a társadalmat, hanem hogy (igazságtalanul) brutális büntetéssel sújtsák azokat, akik ténylegesen elkövettek valamit. Hogy mindenki érezze: a rendszer elleni legcsekélyebb súlyú tettek is kiderülnek, felgöngyölítik és megtorolják azokat. Ehhez képest a regény hőse teljesen ártatlanul keveredik bajba. Természetesen nem a Kádár-kor apológiáját vártam volna a regénytől, inkább csak azt, hogy irodalmi eszközökkel segítse számomra az ötvenhat utáni időszak megértését. Így, hogy egy teljesen atipikus (és végül is nem derül ki, mennyire valós vagy mennyire eltúlzott) esetet választ a szerző, ez abszolút nem történik meg.
Nem nagyon tetszett, hogy az elbeszélő nézőpontjának megválasztása nem nagyon illeszkedik semmiféle koncepcióba. Hol az egyik, hol a másik főszereplőhöz kerül közelebb a fókusz, néha pedig az író egyszerűen kiszól a sorok közül és a saját véleményét fogalmazza meg. Nehéz ezt megszokni, annál is inkább, mivel a kényelmi szempontokon kívül nem nagyon indokolja ezt semmi, a regény befogadását, koherenciáját pedig kifejezetten zavarja. Ráadásul ezek a részek nekem sokszor túlságosan is közhelyszerűek
Nyilván egy tudatos írói döntés, a kor abszurditását és elviselhetetlenségét érzékeltető eszköz, hogy többé-kevésbé minden szereplő antipatikus. A főszereplő kollégái sunyi görények, a Volksbundból átigazolt párttitkárra nyilván szavak sincsenek. A hős felesége önző és hisztérikus, gyereke egy szerethetetlennek ábrázol (nem is szeretik) kis lúzer, barátai törtetők, korlátoltak és őszintétlenek. Még a főhőst megmentő, gyári munkásból magas rangú funkcionáriussá vált Kalán elvtárs megmentő gesztusát is kissé érvényteleníti (nyilván csak a mi szemünkben) enyhén lekezelő, lenéző modora. A főhős jellemének ingadozásai viszont akkor is következetlennek és érthetetlennek tűnnek, ha figyelembe vesszük, hogy amúgy is hányattatott életének egy újabb egzisztenciális krízisét követjük nyomon.
Nem nagyon állt össze bennem a regény egy kerek egésszé; úgy éreztem, a szerző indulatoktól sem mentes vágya, hogy jól megmondja a véleményét a Kádár rendszerről és úgy általában a magyar társadalomtól némiképpen háttérbe szorította az igényességi szempontokat. Így amit tényleg élvezni tudtam benne, az a mindennapok plasztikus bemutatása: ebben tényleg nagyon erős a regény. Tele van apró részletekkel, amelyek segítenek kézzel foghatóvá tenni a hangulatot. Kifejezetten sajnálom, hogy más tekintetben nem tudom a könyvet ennyire jól sikerültnek tekinteni.