Újabb és újabb adag pizzák érkeznek, tökéletesre sütve, tűzforrón — nekünk csak meg kell őket kennünk fokhagymával és fel kell őket szeletelnünk. Sonka-gomba-kukoricás, húsos, halas, négysajtos, amilyet csak szeretnénk, minden jön rendelésre a profi pizzasütő házigazdától.

Egész jó kis házibuli ez — nem is tudom, mikor voltam utoljára szilveszteri házibuliban. (Ha jól emlékszem, akkor az szintén egy pidzaparty volt, csak éppen a város legdöglöttebb bulija is egyben; kábé mint az utcán zombulás csak éppen fedett tér alatt. És nekünk kellett volna pizzát sütni, ami akkoriban még nem ment nekem még úgy sem, mint most.) Cicakutyáék bulija viszont nagyon is okés, mondjuk ezeket az embereket jobban is ismerem, ha úgy tetszik, ismerkedésünk most lépett kreatív szakaszba, tehát amikor már én is egészen jól tudok velük beszélgetni, de kvázi még minden infó újnak számít.

További helyi jellegzetesség, hogy, mindenfélére lehet koccintani: készülőfélben levő gyerekekre, eljegyzésekre, sőt, az egyik későn befutó vendék még egy olyan esküvőhöz is gratulál, ami már nekem is old news. Hallgatunk mindenféle zenét, éjfélkor koccintunk, pár emelkedettebb hangulatú résztvevő bemutat egy rövid performanszot rövid ideig bekapcsolt tévével, aztán éjféli csoportkép-készítés után beszélgetünk tovább.

Éjfél után megismerem az elképzelhető legbonyolultabb féltestvér-hálózatot, központban a beszélgetőpartnerrel: ő mindenkinek a féltestvére, de azért mások is kereszthivatkozzák egymást ebben a minőségben, egy idő után pedig mintha unokatestvérek is bekapcsolódtak volna a buliba, de ekkor annyira nem voltam a topon, hogy a hallottakat most csinos kis gráfba rendezzem.

Az ír különítménnyel való megismerkedés után indulunk is haza: szerencsére hazavisznek bennünket, a későbbi túlélők beszámolóiból ugyanis az derül ki, hogy taxit fogni nem volt olyan egyszerű hadművelet.