(Megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtárban.)

Még gimnáziumban olvastam először, azóta is meghatározó olvasmányélményeim egyike, olyan könyv, amit időről időre újra kell olvasnom. És persze azon könyvek egyike, amiről nem tudom, mennyit illik írni. Én például már egy egész kötetnyi Iskola a határon elemzést olvastam, nem nagyon érzem az energiát arra, hogy akár csak megpróbálkozzam az ott szereplő esszékhez hasonlóan színvonalassal. Ugyanakkor a magyar Wikipedián produkált borzalmas színvonalat mégiscsak jó lenne meghaladni.

A könyv egy katonai alreál tanulóinak életét mutatja be 10-14 éves korukig — de hát ez a fél mondat csak a felszínt karcolgatja csupán. A katonai oktatás akkoriban a gyerekek módszeres, szisztematikus gyötrését, brutális testi-lelki átformálását jelentette; ehhez járult még hozzá a gyerekek közötti terror, amellyel kapcsolatban tilos volt például a tanárokhoz fordulni. A szülők pedig olyan mértékben kívül álltak ezen a világon, hogy nekik még panaszkodni is teljesen felesleges volt. Ez az elmesélhetetlenség amúgy is a regény egyik legfontosabb motívuma; az író folyamatosan ki-ki szól a regényből, jelzi, hogy mindaz, amit leír, persze csak meglehetősen gyenge lenyomata azoknak a mindent felülíróan élénk és nyomasztó élményeknek, amiket ténylegesen átéltek. Ezeken a problémákon keresztül a történetmesélés általános problémái is felszínre kerülnek: az Iskola a határon tehát nem csak egy lebilincselő fejlődésregény, hanem a magyar irodalom egyik legizgalmasabban önreflexív alkotása.

A regény idősíkjai igen ügyesen váltogatják egymást — az eseményeket nem megtörténtük sorrendjében ismerjük meg, sok a visszakanyarodás, az előrevetítés. Mindez a mű befogadását alapvetően meghatározza, a rafináltan felépített történet sokkal jobban leköti az ember figyelmét, mintha az egyes nehézségek, konfliktusok, megpróbáltatások logikus sorrendben bontakoznának ki. Ehhez járul hozzá a könyv végig egyenletesen igen magas színvonalú nyelvezete és irodalmi stílusa.

Rendkívül figyelemre méltó és jellemző az is, hogy bár a szerző a borzalmas érzelmi megpróbáltatásokat — komolyan nem tudom elképzelni, én hogyan lettem volna képes elviselni, ha tíz éves koromban ilyen brutális kegyetlenséggel bánnak velem — teljesen kendőzetlenül tárja elénk, a történet soha, egyetlen pillanatra sem csak át visszatetsző naturalizmusba.

Negyedszer vagy ötödször olvastam a könyvet és még mindig nem tudtam vele betelni. Persze egy-két év biztos lesz megint, mire kezembe merem venni.