Elkerített Város

Hát az még mindig a fejlődés egyik legalacsonyabb szintje, amikor egyes kerületek szupermaketjeiben úgy kell vásárolnom, hogy miközben egy eladót keresek azt mantrálom magamban bátorításként: az eladók vannak érted, nem pedig fordítva… az eladók vannak érted, nem pedig fordítva. Egy szabadversenyes kapitalizmusban ez nem fordulhatna elő. Itthon az embernek mégis olyan érzése van, amikor leóhajt szólítani egy eladót, hogy már a jelenléte sem kívánatos.

Nézzük csak múltkori esetet. Egy közismert szupermarket. Én vagyok a mandulát vásárolni kívánó vevő, és vannak az eladók. Eladó 1.: odamegyek hozzá, és udvariasan megkérdezem tőle, hogy a mandulát hol találom. “Nem tudom, azzal a Julcsa foglalkozik” – ki az a Julcsa? Ő ma nincs bent. Oké. Eladó 2.: udvariasan a mandula felől érdeklődöm. Eladó kettő nem tudja hol van a mandula, mert tegnap óta dolgozik itt. Eladó 3 azért nem tudja, mert nem az ő osztályán található a termék, eladó 4 tudja, csak épp rosszul, mert mandula a reform részlegben nincs, eladó 5 tudja, hogy mandula ma egyáltalán nincs a bolt területén… ezzel a lendülettel szambáztam át egy másik boltba, ahol röpke 2 perc alatt megtaláltam a mandulát.

Ma újabb mantrálás következett, amikor elvesztem a felmosó vödrök, lapátok, és nyelek rengetegében. Természetesen a lehető leglogikátlanabbul volt címkézve az áru, úgy hogy azt egy épelméjű ember számára totális káosz volt. Szóval negyed óra találgatás után úgy döntöttem, nem bízom a véletlenre a dolgot, hanem megkérdezem. Körülbelül 10 méter gyaloglás után találtam meg a legközelebbi eladót, aki épp kenyereket pakolászott. Már előre rettegtem a választól: az nem az én osztályom. Szerencsére mai választott eladónk ennél konstruktívabb volt. Egész egyszerűen bement a raktárba, és szólt az illetékesnek. Juhéj! Illetékes néni pedig jött velem, és lelkesen segített rámutatni, hogy a szürkéskék nyélhez teljesen illogikus módon a királykék vödör tartozik, a szürkéskék vödröt pedig megvásárolhatom önmagában, míg a szürkéskék nyél csak az ocsmány királykék ratyi vödörrel együtt vihető el. Nyél önmagában nem vásárolható. Remek. Most nincs nyél. Azért viszek egy üveg serkentőt, és két energiaszeletet a pincében tüsténkedő Try-nek. Ő is szorgoskodik ám a ház körül :).

Nem panaszkodom, hogy unalmas az élet. Persze ez már régen is így volt. Amikor éppen lenne dolgom dögivel, és nyakamba szakad egy halom minden, engem akkor száll meg a tevékenykedhetnék és nyúlok százfelé. (Így fordult elő az is, hogy már lassan két napja nem tudok Try-vel kockapókerezni egyet.) Eme jelenség előfordulási időpontja általában: vizsgaidőszak, határidős meló elkészítésének sprintidőszaka és hasonlók…

Ezen a héten a lakás a legújabb szenvedélyem és áldozatom is egyben. Megszállta az agyamat a kisördög, hogy kipofozzam a kérót. Hát nem is teketóriáztam sokat. Apa leszállított nekünk pár új bútordarabot, amit a lehető legkomfortosabban el is helyeztünk a lakásban. Állati pofás lett az összhatás. Lett nagyobb hűtő is, meg nagyobb asztal, és mindennek ellenére – és persze a tuti elrendezésnek köszönhetően – a lakás mégsem töpördött miniatűrré. Persze én elég pici vagyok ahhoz, hogy ez ne zavarjon, na de Try (!)…

Nem csak új bútordarabok érkeztek, úgy gondoltam méltó akkor lenne az egész, ha csillivilli lakásban üdvözölhetnénk az új “lakókat”. Így hát neki álltam suvickolni. Mindent! És amikor azt mondom ‘mindent’, akkor azt úgy kell érteni, hogy a sarokba menekülő utolsó mocsadék porszemet is kiirtottam. Vagyis inkább kiirtom, merthogy még hátra van egy-két dolog, és a meló méreteit tekintve nem egy pár órás fejezet.

Az arachnofóbia nem jó dolog. Meglátsz egy pókot, és érzed ahogy összehúzódik az arcodon a bőr, feláll a hátadon a szőr (no, persze ha lenne…), és valami megmagyarázhatatlan undorral vegyült belső kényszer szakaszos rángatózásra késztet. Szóval összefoglalva: az arachnofóbia nem jó dolog.

Pókot találhatunk szabadban, és lakásban egyaránt. A lakásban boldog szimbiózisban élünk velük (vagyis inkább csak majdnem szimbiózisban) mindaddig, amíg farkasszemet nem nézünk velük a tollseprűvel. A pókok kedvelt tulajdonsága, hogy általában az eldugott zugokat kedvelik… és amíg ők az eldugott zugokat kedvelik, addig én eme tulajdonságukat kedvelem. Mivel nem látom őket, nem tudok róluk. Amiről pedig nem tudok, az nem fáj.

Sajnos minden takarítás életében eljön az az óhatatlan pillanat, amikor meg kell küzdenünk nyolclábú ‘barátunkkal’ – mindebben pedig az a legviccesebb, hogy itthon csak “Kaszáspók” a becenevem… Hát a mostani takarítás alkalmával is elérkezett a pillanat, amikor egy gyönyörű, szarvas mintás cserepet akartam kipucolni. Arachnofóbiás lévén előrelátó kenguruhoz méltóan óvatosan nyúlok minden pókgyanús helyre. Ezúttal is óvatosan érintettem meg a kis infófecni sarkát – ami mellesleg pókhálóval bőven be volt szőve – hogy meggyőződjek félelmem megalapozott-e vagy sem. Mozdulatommal szinkronban egy randa fekete oltári nagy potrohú nyolclábú rándult két centire a kezemtől. AHHAHH!!! Egy frászt!!! Mint akit áram rázott meg, úgy kaptam el a kezem! Hmm…hmm… gondolkozzunk. Víz. Leöntöm vízzel. Végignézem, ahogy megfullad, aztán kiöntöm a wc-be, és ollé, le is győztem a vadállatot! Vígan locsolom rá a langyos vizet, de a tervem meghiúsult. A pók sajnos nem akart megfulladni. Egyszerűen a cserép széléhez kavart, és kimászott a vízből. Épp csak annyira, hogy lecsapni ne tudjam semmivel, ő meg még véletlenül se fulladjon meg.

Körülbelül három percig néztünk farkas szemet. Egyikünk sem mozdult. Én azért nem mert féltem, hogyha elmegyek kimászik, és isten tudja hova fészkelődik be ismét, ő pedig valószínűleg a melegfürdős sokk miatt cövekelt. Mélylevegőt vettem, és tizedmásodperc alatt ismét ott álltam felette, ezúttal egy liter domestszt szorongatva a kezemben. Ha a víz nem hat, majd hat a méreg. Egy pontosan kiszámított spricc a pókra, aki a spricc hatására ismét a vízben landol. Ezúttal egy adag méreg társaságában. Lábacskái lassan összegörnyednek. A halál beállt – konstatálom. Győztem!

Ne ítéljen el senki! Ha tehetem még a legyeket is megmentem, de a pókoktól egyszerűen iszonyodom…

Ja igen: van egy webdesign melóm, és ugye a grafikuskodás… takarítás rulez!

Nosztalgia, megbízások, baktériumok

Trychydts ||| 2007., június 27., 10:46 |||

Kicsit azért még mindig frucsa nem macskanyávogásra ébredni, az ablakon keresztül Barrytown végtelenbe vesző lapostető-rengetegét nézegetni, nem pedig fákat és hegyeket. Vacsorára a megszokott kaját eszegetni, nem pedig elkészíteni a teknősnek szánt apróhalat görögösen, és befalni némi ad hoc sültkrumplival. A boltok is egészen mások, nem csak 3-4 darab van mindenből, azokra gondolva, akiknek nincs kedvük terepjáróval bemenni a legközelebbi városba; a pult mögé sincs sehol sem sörétes puska támasztva. Van viszont légkondi. Az éjjeli vihart is elég nehezen verem ki a fejemből — az előző napi forróság, meg esti kertben pezsgőzés után egyszer csak arra ébredek, hogy szakad odakinn az eső, orkánszerű szél fúj, a távoli hegyoldal felett pedig (ahogy azt az ágy melletti ablakból remekül látom), folyamatosan csapkodnak a villámok.

Ha minden igaz, lassan publikálódik majd a szakdolgozatom, és egy folyóirat is számít arra, hogy majd írok egy potom 50.000 karakteres tanulmányt az eddig idehaza megjelent feminista filozófiai művekről. Hahaha, gondolom, a radikális feminista motorosbandák, akikkel az utóbbi időben kapcsolatba kerültem, már most elkezdik betárazni a géppisztolyaikat. Sebaj. Majd elköltözöm pár napra a városból.

Átugrom édesanyámhoz. Szuper ám az ilyesmit leírni, tekintettel arra, hogy ha úgy amúgy szeretnék átugrani édesanyámhoz, akkor beutazási engedélyt kell szereznem, repülőgépre kell jegyet váltanom, tizenkét órát kell repülnöm, majd át kell esnem egy DNS-vizsgálaton, egy testüreg-motozáson, valamint egy teljes orvosi vizsgálaton, majd nyilatkoznom kell, halálbüntetés terhe mellett, hogy nincsenek tiltott technológiás beültetéseim. Legalábbis elvben, a gyakorlatban még sose szántam rá magam. Momentán azonban édesanyám ismét itthon lakik, légkondicionált, Sprawl-beli apartmanjában. A Kölök az esetek igen nagy százalékában ott vigyorog a kanapén, Leslie-vel egyetemben, aki ugyan nem vigyorog, de szintén nagyon kedves. Amióta a múltkor a fürdőkádban egy félperces telefonnal sikerült húsz percre lesokkolnia, azóta Kölök vigyorát mindig felszínezi valami önelégült máz. Ugyanakkor határozottan normálisabb is lett, biztos már csak ez a sikerélmény hiányzott az egészséges önélrteléséhez. Kun-szun Lung ugyan szerint ugyan kizárt, hogy a klánunkban bárki is normális legyen, de én azért már ezt a változást is pozitívnak tekintem.

Megint elértünk abba a korszakba, amikor arra alszom el, hogy Kathy számítógéppel az ölében ül az ágyon, szemén VR-szemüveg, ujján VR-kesztyű, és mindenfélét rajzolgat a levegőbe. Tiszta electro-voodoo feelingem van tőle, pedig csak rajzol. Kalapácsokat baktériumokkal.

Hátunk mögött hagytuk a farmot. A napsütést. Az állatokat. Az élvezetes vidéki portát. Szóval szomorúan csomagoltunk. Szomorúan zártuk be az ajtókat, élesítettük a riasztót, és stoppoltunk buszt, hogy bevigyen minket a közeli kisvárosba. Nagyszerű négy napot töltöttünk el a farmon, és ezzel a lendülettel el is döntöttük, hogy előjegyeztetjük magunkat nagybátyámnál augusztusra két hétre, mint főállású nyaralók. Örült nekünk.

A vonat indulásáig még volt bő két óránk. Ettünk egy-egy óriási pisztácia-fagylalt kelyhet (életem egyik legjobb fagyija volt!), aztán csatangoltunk még egyet rövidet a városban is. Fura volt a metropoliszi nyüzsgés után vasárnap a kihalt utcákat róni. Mintha az embereket egyszerűen kiszippantották volna a városból. Azt hiszem sokat mondok, ha tíz-hússzal összefutottunk. Ugyan én 16 évig laktam kisvárosban, farmon, vidéki tóparton, folyóparti kisvárosban etc. mindenfelé az országban, mégis már annyira hozzászoktam a tömeghez, hogy szinte hiányzott a nyüzsgés. Ezt a fajta csöndet inkább bizarrnak és idegennek találtam most, mintsem kellemesnek. Try még fel is sóhajtott: – egyszer szívesen laknék egy ilyen vidéki kisvárosban. – Óva intettem tőle, majd gyorsan emlékeztettem, amikor reggel hmm… olyan 11 körül elcaplattunk a boltba hogy vegyünk valami harapnivalót. A bolt zárva volt. Zárva azért, mert már bezárt. Reggel hatkor kinyitott, és reggel kilenckor egyszerűen bezárt. Pedig mi épp hogy csak felébredtünk. Szóval ezek azok a dolgok, amik mondjuk Barrytownban nem fordulhatnak elő, mert ha én éjjel egykor kínai algacsipeszet kívánok, akkor csak elsétálunk a szomszéd utcáig, és már ehetem is. Persze sok más dolog kárpótol a boltért, és a bolt se megoldhatatlan – egy nyaralás erejéig legalábbis biztosan nem. Nagybátyám például első nap elvitt kocsival egy hipermarketbe, hogy semmiben se szenvedjek hiányt, de hát akkor még nem számoltam Tryvel, így csak egy főre vásároltam, és zömmel olyan ételeket, amiket akkor se enne meg Try, ha odakötözném egy székhez, és kolbásztöltővel nyomnám bele erőszakkal.

Hazafelé a vonaton csak dohányzóba jutott hely. Feleúton sikerült átszambáznunk egy non smoking fülkébe, hogy végre kifújhassuk magunkat, és kiszellőzzünk. Meleg volt, fülledt volt, és bűzlöttünk a cigi szagtól, na meg fáradtak is voltunk rendesen, szóval amikor a metropolisz határába értünk Try határozottan kijelentette, hogy hív egy légtaxit. Habár a gondolat rendkívül kecsegtetően hangzott, és legszívesebben én is hasonlóan cselekedtem volna, megszólal egy csengő a fejemben, és a józanész azt diktálta, hogy lebeszéljem Trychydts-t a légtaxiról. Elvégre háromnegyed óra alatt így is úgyis haza tudunk érni, a légtaxi meg szerintem botrányosan drága, ahhoz képest, hogy nem arról van szó ebben az esetben hogy mással nem jutunk haza. Try hallgatott rám, maradt a tömegközlekedésnél. A metrón összefutottunk Zsoval. Nem lehettünk valami jó társaság, merthogy alig éltünk, de legközelebb biztosan kárpótoljuk majd, és megbocsát nekünk ;).

Itthon. Kicsit lehangoló. Még ma is vágyakozva gondoltunk vissza erre a meglepetés-villámnyaralásra, aztán ki-ki ment a maga dolgára. Én rajzolom a rajzolnivalóm a cégnek, Try pedig a városban ügyintéz.

Pezsgő, szánsájn, vidéki luxus

Kathy Zoei Torrance ||| 2007., június 22., 15:04 ||| 1 Trackback

Szóval az úgy volt, hogy nagybátyám riasztott, hogy a hétre felhúz a nagyvárosba szocializálódni, viszont a farmot nem lehet felügyelet nélkül hagyni, és mivel én szívesen időzöm nála alkalomadtán, most is rögtön bólintottam a dologra. Arról nem is beszélve, hogy nem szocializálódásról van szó, hanem tuti valami nagy üzletet akar nyélbe ütni.

Tehát alig hat óra alatt lerobogtam a vonattal – nem éppen zökkenőmentesen, de ez hanyagolható tényező. Trychydts is szívesen jött volna, de ezeregy érthető okokra hivatkozva: munka, találkozók, miegyéb – sajnos visszautasítottam meghívásomat. Tehát egy hét tökegyedül egy bazi nagy farmon. Király! Van medence, több hektárnyi terület, gyümölcsös, zöldséges, tópart, összkomfortos ház, ez utóbbi minden kényelmet elősegítő kütyüvel felszerelve. Pezsgő behűtve, szamóca a frigóban. Szóval nem panaszkodom.

Persze… és miután a játéktól kapott agyvérzésből visszatérek a hétköznapi valóságba rádöbbenek, hogy ordít a csend, és a magány körülöttem, és így nem is olyan buli ez a fene nagy luxus.

Már a macskákat pátyolgatom magányomban. Minden házkörüli tevékenységet gondosan elvégzek, a medencében való hűsölés helyett, így gyorsabban repül az idő. Este még Try-vel telefonálunk egyet, elmesélem neki mi a helyzet, ő is sztorizik egy sort, aztán korán lefekszem aludni. Kicsit félek – rám nem jellemző módon. A pisztolyt az éjjeliszekrényre készítem. Lefekvés előtt természetesen nem álltam meg megnézni azokat az überérdekes bűnügyi reality közvetítéseket a műholdas adón, én marha. Gyilkosságok, rablások, kínzások, nyomozások… oh, oh. Mindennap megeshet velünk. Legyünk óvatosak! Óvatosak?! Már, amikor a lépcsőn mentem fel, akkor is úgy éreztem követ valaki. Szóval bombabiztossá varázsoltam a lakást, és élesítettem a riasztó rendszert. Az ajtókat már nem fogják baszkurálni. Hatvan százalékos biztonságban elaludtam végül.

Reggel hétkor ébredtem. Félig kinyitottam a szememet. Megint egy uncsi nap – gondoltam, és inkább visszafeküdtem. Pár óra múlva ablakzörgésre ébredtem. Félig kinyitom a szemem. Kicsit józanra pofozom magam, és meglepődve tapasztalom az újabb dörömbölést. Valaki kopogtat, körülbelül 1 méterre a fejemtől. Nyakig húzom a takarót, és igyekszem a lehető legmozdulatlanabbul feküdni. Az ablak nagyon magason van. Belátni biztos nem lát be a betörő, szatír, tolvaj – akárki, aki épp gondosan meggyőződni kíván arról, hogy a ház valóban üres. Majd ha az ajtón próbálkozik, a riasztó jól ki fog rajta, hehehe – gondolom. Ekkor viszont a kopogás abbamarad, és a telefonom lendül csörgésbe. És ekkor már sejtem. Try az.

– Beengedsz, vagy mi lesz? – kérdezi, én meg első megszeppenésemből felébredve rohanok le az ajtón, kapcsolok ki mindenféle biztonsági rendszert, és ugrok a nyakába örömömbe, és biztosítom róla, hogy szuperül fogja érezni magát. Nem is véletlenül. Hiszen kiderül, hogy a medencében lubickolást éppúgy társaságban jó csinálni, mint az esti nyárson sütést, és a délután tollasozást, vagy az ebédek, fagylaltkelyhek elköltését a teraszon, vagy a kártyázást, és pezsgőkortyolást…

Szép kis meglepetés volt, és Try előtte este egy mukkot nem szólt a kis tervéről. Egyszerűen csak fogta magát, és ideutazott. Egy kicsit úgy érzem magam, mint akin revansot vettek a meglepi szülinapi buliiért. Mindenesetre ez is egy rendkívül kellemes meglepetés volt.

Szóval társaságban már én is élvezem a luxust, és ez így tökéletes!

Most már én is vidékről

Trychydts ||| 2007., június 22., 8:29 |||

Immáron én is a farmra vigyázók népes gárdáját gyarapítom. Még szerencse, hogy net azért itt is van, még ha nem is a Barrytownban, pláne a Sprawl-beli irodámban megszokott sebesség, csak egy kis műholdas kapcsolat, de azért jó lesz ez is. Bloody Maryt kortyolgatni egy medencében ülni, tábortűznél vacsorázni, sört iszogatni, aztán sötétben és csöndben elaludni azért messze nem olyan rossz dolog, főleg így nyáron nem, és főleg, ha nem egyedül van az ember, ugye.

Szerdán egy elég jelentőségteljes társasági esemény házigazdájaként kaphattam lehetőséget, de úgy döntöttem, erről mégsem írok ide, előbb megvárom a kiadott hivatalos sajtóközelményt. (Ha nem lesz sajtóközlemény, nem lesz bejegyzés egyáltalán. Nincs kedvem nindzsák és mesterlövészek elől ugrálni az utcán.) Addig is, ami publikus a dologból: még mindig remekül tudok ananászos-fokhagymás szójafasírtot csinálni, illetve kiderült, hogy a sarki boltban árulnak palackozott shandyt, igaz, elég speciális, bodzás kivitelben. Fine with me.

Csajszibarack segítségért kiabál a hálón, jajj, hogy lehet szép háttérszínt választani. Gondoltam, segítek neki, de amikor ráklikkelek a blogjára, sokkolódva látom, hogy még éppen csak 14 éves. Ennek a korosztálynak csak nagyon erős fenntartásokkal és csak egészen különleges esetekben szoktam segíteni. Aki informatikával a feneke alatt nőtt fel, az nyugodtan veheti magának a fáradságot, hogy utánaolvasson rendesen. Mert ha édesanyám nem érti, mi az a szelektor és attribútum, az még oké. Ha egy 14 éves nem érti, az nem oké. Értse meg először, sipákoljon utána. Még előtte az élet.

Élvezetek halmozása – ehhez is tehetség kell

Kathy Zoei Torrance ||| 2007., június 20., 16:34 |||

Felforr az agyvizem. Alig látok. A tikkasztó hőséget – hiába – a VV-ben is érzem. Pedig elvileg épp egy hűvös helyen vagyok. Még az eső is esik. Meg kellene ölnöm néhány szörnyet, de valami trükkös taktikázás kellene ide, nekem pedig most ehhez van a legkevésbé kedvem. Pár küldetést már megoldottam, de ez a feladat most nem is igazán világos. A varázsmedencék színeit összezagyválom. Nem történik semmi. Az átok nem törik meg, a szörnyetegeket csak nagyon nehezen győzöm le. Illetve az utolsót már nem is sikerül… állati meleg van, és mikor már nem bírom tovább csak toporzékolok, elegem lesz.

Egyszerűen nem megy és kész. Szép elképzelés volt, hogy majd én – nagybátyám farmjára vigyázva – kiülök bikiniben a teraszra a hatalmas napernyő alá – hogy a Toshiba berendezés azért ne mondja be az unalmast a hőségtől – felcsatolom a VR-szemüveget, és neki vágok Neverwinter kalandjainak. Nem-nem… nem bírom! Összepakolom a cuccot, és fújtatva visszahúzok a légkondicionált belső helyiségbe. Levetem magam a kanapéra, majd vigasztalásul befalok egy sárgadinnyét. Jó hideg. Jól esik.

Szóval még egy hedonista elképzelést kihúzhatok a listámról, miután kiderült róla hogy inkább mazochista, mintsem hedonista. Mostantól kezdve játék bent a légkondis helyiségben, napozás kint. És mivel felforr az agyvizem attól, ha elakadok a játékban, most inkább napozok, ugyanis elakadtam. Hátha a napozástól is begőzölök – akkor jöhet a c-terv: ejtőzés a medencében. Ha azt sem élvezem, akkor akár meg is ölhetem magam…

Nos, nem mondom, hogy az elmúlt egy hét nem volt idegőrlő. Tegnapelőtt, ha jól emlékszem dühöngve ugráltam néhai konyhám padlóján, amikor a tojásfehérje az istennek sem akart felverődni a tésztához, így az első széria tortalap a legjobb szándékkal sem volt publikálható minőség. A cucc értelemszerűen a kukában végezte.

Nem is ez volt a legnehezebb. A tortasütés inkább izgi kihívásos-kikapcsolódás. Mennyire tudom szépre és finomra megcsinálni etc… Amikor a receptben leírják, olyan egyszerűnek tűnik. Az ember megsüti a tortatésztát, összedobja bele a krémet, összepakolja a dolgokat, csinin kidíszíti, és kész a cukrászati remekmű. Persze a kezdeti lelkesedéskor még nincs benne a pakliban, hogy a tojásfehérje sztrájkba kezd, a krém megmakacsolja magát, és inkább elfolyik mint sem hogy megmerevedne, a tejszín persze kevés. Ám egy találékony cake-maker mindenre talál megoldást, pl. újabb adag tészta elkészítése házityúktojásból. Ők ráadásul vérbeli biok, és Try már személyesen is találkozott velük… tényleg, valóban bájos teremtések, minden tollhiány, és kopasznyak ellenére. Végül pár csomag zselatin fixszel a krémet is rendre utasítom.

Na persze, nem erről akartam beszélni, hanem a stresszről, amivel egy ilyen vállalkozás jár. Szóval egy héttel a hivatalosan szombatra rendezett buli előtt elszántam magam, hogy igenis meglepetés bulit akarok Try-nek. Felhívtam Balut, és intézkedni kezdtünk. Az emberek rendkívül együttműködőek, és segítőkészek voltak. Az első sokk akkor ért, amikor az Aloé hétfőn közölte velem, hogy péntekre már nincs helyük. Hát felmentem a Hálóra, és szörföztem magamnak egy másikat. A fotók, és 3D bemutató videó meggyőzött. Estére úgyis volt egy üzleti megbeszélésem Req-vel, úgyhogy rögtön ki is próbáltam a helyet. A pincér körbevezetett, az árak egy szinten voltak a Washi Mama áraival. A pincehelyiségben billiárd asztal. A hely megfelelt. Rögtön kibéreltem péntekre a pincehelyiséget, és a buliig még háromszor riasztottam a helyet ilyen olyan hisztériámmal (pl. legyenek tányérok, kés, villa egyebek…). Ez persze semmi volt, ahhoz képest hogy szemmel kellett tartanom Try-t. Kihallgatni a beszélgetéseit, faggatni arról, hogy kivel miben, hogyan állapodott meg, van-e terve péntekre, és mindezt úgy, hogy a leghaloványabb mértékben se fogjon gyanút.

Akkor ugyan nyeltem egy nagyon, amikor Try bejelentette, hogy Csabival péntek estére már programot szervezett. Azonnal ráálltam az ügyre, körülbelül öt perccel a megbeszélésük után, Csabi már nem gondolta, hogy pénteken programja van Tryvel (vagyis gondolta, csak nem azt, amit eredetileg terveztek), így az ügy megint sínen volt. Sőt még jól is jött, mert amikor csütörtökön megkérdeztem tőle, hogy mit szólna egy péntek esti vacsihoz valami klassz helyen, és azt válaszolta, hogy már van programja, én nyugodt szívvel törődtem bele, és mondtam neki, hogy “oké akkor majd máskor” – mert tudtam, hogy öt perc múlva már nem lesz programja péntek estére. Így is lett, és kifejezetten jól jött ki, hogy ő ajánlotta fel, hogy mégis áll a vacsi péntekre. A többi pedig már történelem… a meglepetés szerintem a filmekben sem sikerül jobban. Sőt, bevallom: minden szervezés dacára még én is meglepődtem egy kicsit ;).

Kathy óránként rágja a fülemet, hogy mikor írok már blogot. Mondjuk ezúttal megértem, mert ismeretségünk eddigi legvadabb húzását lépte meg, és azt kell mondjam, méltán kíváncsi az eredményre.

Régi olvasók nyilván tisztában vannak azzal, hogy ma van a születésnapom, az igazán szemfülesek pedig azt is kiszúrhatták, hogy az utóbbi években elég rendszeresen szervezek magamnak bulit erre az alkalomra. Házit, billiárdozóst vagy beülős-beszélgetőst — utóbbi nagy előnye, hogy szabadabban játszhatom a szociális pillangót, és olyan emberekkel is össze tudok futni, akikkel máskülönben nem nagyon. Az idei bulit a Washi Mamába álmodtam meg.

Tegnap nyelvvizsga-ünneplő (írni és olvasni már tudok alapgermánul) vacsorára menet talán ezredszerre veszem át Kathyvel, agyonparázva kikre számítok ma este. Először a párok: Zso és Balu, Loreley és algi, Eve és Trükkös Joe, Ilo és Zed. Utána a nem-párok: BeeA és Satine a Tündérklánból; Geebee, Gerry, nalyo a cég régi részlegéből; Cal Bristolból végleg hazatelepülve, valamint Lilith, egy régi tanítványom, na és most először Csabi is. Nem, valószínűleg tényleg nem fogok beégni a Washi Mama személyzete előtt, tényleg leszünk annyian, ahányan mondtam.

Megérkezünk az ünneplős hely elé. Kathy nézte ki, ő foglalt asztalt, valamilyen rejtélyes oknál fogva nem az utcai asztalokhoz, hanem a pincehelységbe. Nem igazán értem, de végül, jobb-a-békesség alapon utána szivárgok egy sötét kis lyukba. Persze hogy sötét, esik le úgy egy másodperc után, hiszen le van kapcsolva a villany. Lehet, hogy nem is itt van az asztalunk, és ez valami használaton kívül helyiség — morfondírozok még pár tizedmásodpercig, amikor egyszer csak kattan a villany, nekem meg kis szikrácskák kezdenek el ugrálni a szemeim előtt. Az asztalnál ugyanis ott ül az összes felsorolt arc, a Tündérklános szekciót leszámítva.

“Meglepetés”–kiabálják, én meg elkezdek vigyorogni, lassan leesik, hogy most bizony itt van életem első meglepetésbulija. A jelen levők későbbi tanúságtétele szerint énekelnek is, én ezt nem igazán hallom, csak forog körülöttem a szoba, és próbálok megbarátkozni a sokkal.

Jó félóra még, mire rendesen felengedek, magamévá teszek némi gintonicot, felszívok egy kis hagymalevest, meg meghallgatom, hogy nalyo hogy van — végre ugyanis hajlandó volt tiszteletét tenni a bulimon. Persze torták is vannak, szám szerint kettő. Egy gyümölcstorta, egyfajta nosztalgikus utalásként arra, amikor az akkor még kvázi tök-ismeretlen Kathy gyári gyümölcstortát hozott be a hétvégi céges melóhoz (ez most nem gyári). A fő attrakció persze a még cukrászdában is gyönyörűnek számító oroszkrém varázslat, az abszolút kedvencem torta-fronton, szintén saját készítésű kivitelben.

A hely amúgy tényleg szuper, egyrészt gyakorlatilag mienk az egész terem, másrészt billiárdozni is lehet, ami szuper dolog, edzi az elmét, élesíti a szemet, erősíti a jellemet, és szabadon lehet gúnyos megjegyzéseket tenni a többiekre. Kicsit dumálgatok, kiderül, hogy Loreley abban a gimnáziumban gyakorlótanított, ahol én tanultam anno — nem gondoltam, hogy lesz valaki, aki ezeket az emlékeket is előkanalazza belőlem aznap este.

Némi duma után én is beszállok a játékba, aztán fecsegek tovább a psycho-szekcióval. Játék közben Zso a golyó helyett a poharamat csapja telibe, gintonicos üvegszilánkok repdesnek szerteszét. Kapok egy másikat a számlájára, bár ekkor már egy kicsit furán néz ránk a pincér. Amikor nalyo zúdít egy korsó sört a padlóra, akkor állítólag már azt is megjegyzi, miközben átnyújtotta neki a már bejáratott felmosórongyunkra, hogy mintha kezdenénk egy kicsit bevadulni.

Nem is csodálom, az én mércém szerint mindenképpen hatalmas buli ez. Persze, az eredeti hangulatom a Washi Mamára szólt, de ez a kvázi-különtermes-billiárdos megoldás sokkal lazábbá és könnyebben strukturálhatóbbá teszi a bulit. Most először érzem, hogy minden vendégnek megvan a helye, senki nem érzi magát rosszul vagy mellőzve, és én is majdnem mindenkivel tudok annyit beszélgetni, amennyit szeretnék. Hogy teljes legyen a szülinapi feeling, elárasztanak ajándékokkal is; rendesen ráfrissítenek a házikönytáramra, de ízesített szójakokcákat, füstölőt és bort is kapok, szóval jócskán van mit hazacipelnem.

Az utolsó partit már csak négyesben játsszuk le Kathyvel Callal és nalyoval. Kathy csodálatos ívben lövi be a fekete golyót egy kevéssé megfelelő lyukba, így Cal is elégtételt érezhet az én egyik hasonló balfogásomért. Akkor persze még vele voltam egy csapatban.

Try: Mi jut eszedbe erről a házfalról?

Kathy: A Star Wars.

Try: Milyen fantáziátlan vagy! Neked mindenről a Star Wars jut eszedbe!

Kathy: Akkor kérdezz még egyet!

Try: Jó. Mi jut eszedbe Luke Skywalkerről?

Kathy: Az euró bevezetése!

Nemrég esett itt szó Sammyről, a kis MI-s cicáról, akit egy hipermarket polcáról emeltem le teljesen gyanútlanul. Azóta egészen jól megszokott nálunk, a tanulási funkciói sokkal rugalmasabbak, mint amit eddig megszoktunk. Remekül lehet vele játszani, tényleg olyan, mint egy kiscica, ha egy kicsit sokat bosszantjuk, akkor fujkálni kezd stb.

Egyik este egy új sorozatot néztünk Kathyvel, Sammy ott “aludt” oldalára feküdve az ágyon. Két rész között Kathy kiment kaját összerakni, Sammy egyszer csak horkantott egy picit, felállt a két hátsó mancsára, és elindult előre, a mancsait maga előtt lengetve. Megböktem, erre visszaállt négy lábra, kicsit mászkált majd megint elaludt. Azóta is csinálja néha, állati vicces közben, Kathy még egy kis ASCII-artot is csinált róla.

Volt amúgy egy köröm az áramszolgáltatóval — kissé lazán kezeltem az kötelező adatszolgáltatást, erre ők beizzították a statisztikai programjaikat, és saccoltak nekünk egy imaginárius áramfogyasztást a barrytowni nagyátlag alapján. Így, ha kifizetttem volna a kiküldött számlát, akkor előre rendeztem volna a fogyasztásunkat kábé novemberig. Ehhez valahogy nem volt igazán hangulatom, így beugrottam az ügyfélszolgálatra egy kis adategyeztetésre. Utoljára akkor voltam náluk személyesen, amikor a Hegyvidékről költözött el a családom. Azóta az egy hátsó udvarban levő, cigarettafüsttől bűzlő, retkes, szűk kis lyuk helyett egy új és tágas, székekkel bőven felszerelt, csendes, világos központot építettek maguknak, hozzáértő és türelmes ügyfelesekkel. Tíz perc alatt elrendeztük a problémát, hurrá, nem kell fizetnem, és még a megszokott öltönyös piszkatúrát sem kellett végighallgatnom.

A klimatizált ügyfélszolgálat után egy klimatizált édesanyához ugrok fel, aki éppen visszaérkezőben van vidékről. Szegénynek még mindig nincs netje — hát igen, így jár, aki régi építésű házban lakik. A szemközti arkológiából kell áthúzni a netkábelt, és nem megy valami gyorsan.

Szakértő a bankban

Trychydts ||| 2007., június 05., 10:36 |||

Hajnali tíz órakor hívom Calt, mármint ez persze neki hajnal, én jóval nyolc előtt ébredek minden reggel. Most viszont rájövök: soha semmikor máskor nem fogom hívni, csak ébredés előtt. Kedvesen, nyugisan beszél, semmi oltás, semmi fapoén, csak a tiszta, natúr információ. Legutóbbi találkozásunkkol már egy kicsit túlságosan is sokszor lettem elcsúsztatva, pláne, hogy Kathyvel egy ideje — bilaterális megállapodásunk értelmében — nem oltjuk egymást.

Barrytown azért sok szempontból nem a mennyország — fut át az agyamon, amikor befordulok, kivételesen ide némi ügyeket intézni. Igaz, hogy ide be lehet libbenni a rövidnadrág-póló-utcai papucs viseletben is, viszont koncentráltan található meg benne az az anakronisztikus lepukkantság, ami amúgy oly kedves és bájos vonása Barrytownnak. Megtanultam már szeretni az elhagyott mozi mélabús tömbjét, vicces dolog bútoráruházak helyén élelmiszert venni, régi szupermarketek gipszkartonnal feldarabolt belső tereiben fénymásoltatni, olcsó irodaszereket és virágokat venni, kifejezetten bírom a legalább harminc éve álló ideiglenes elárusító boltokat, határozottan szerethetők a szocreál hangulatú, valamikor nyilván ultramodern metrómegállók — de a bankot nem lehet megszokni.

L alakú beléptetőfolyosó; hosszabbik szára végigfut a belső tér teljes hosszában, a rövidebbik szár végén van egy csak belülről nyitható ajtó. Ide csak az léphet be, aki már sorra került — valamilyen rejtélyes oknál fogva azonban a székeket is benn helyezték el (aki kifejezetten rokkant és nyolcvan év feletti, azt azért beengedik a géppisztollyal felfegyverzett őrök), így bámulhatjuk állva a golyó- és robbánsbiztos, ipari üvegen keresztül, hogy tötyörésznek az ügyfelekkel. Mind a személyzet, mind a közönség mintha a múlt századból csöppent volna ide: jellemzően off-line figurák, akiknek még a banki átutalás is felfoghatatlan rejtély, akik sem letölteni, sem elolvasni nem tudják a netes tájékoztatókat (szakértői rendszerekről pedig még nem is hallottak), tiritarka ruhákban, strandpapucsban, elhízva, ízléstelen táskákkal és arrogáns, pöffeszkedő modorban. Egy ügyfél, átlag húsz perc — addig lehet bámulni a húsz évvel ezelőtti irodai divat eme kissé már lekoszlott mementóját, hallgatni a sorban mögöttünk állók nyavalygását a tejárakról.

Minden alkalommal rájövök, hogy mentálisan jobban járnék, ha a maglevvel beruccannék a Sprawlba és hazaruccannék — húsz perccel tovább tartana, de legalább klimatizált környezetben, ülve tölthetném el az idő nagyobbik felét, valami újságot olvasgatva, és olyan ügyintézőkkel dolgozhatnék együtt, akiket nem hoz zavarba, hogy az üzleti partnereim egy része Afrikából akar utalni nekem.

A hétvégén ismét rájöttem: kicsit még szoknom kell, hogy végzett filozófus, kvázi-szakértő lett belőlem. A kis könyvesházban, ahol egy új feminista könyvet kellett bemutatnom, szerintem legalábbis egyértelmű, hogy melyik oldalon állok a vonalnak; annak ellenére, hogy az első bemutatott könyv egy olyan új folyóirat, amit hallgatói tanulmányok töltenek meg, méghozzá teljes értékű, profi munkák. (Kicsit persze azért leesik az állam, amikor kiderül, hogy Ssssz is a szerzők között van.) Valahogy mégis másnak érzem a perspektívámat; ehhez képest tiszta szerencse, hogy sikerült elég rendesen felkészülnöm. Teljesen megírt előadással érkeztem, de már ismerem annyira a szöveget, hogy tudjak papír nélkül előadni — elég csak időnként belepillantani, egy-egy kiemelendő gondolatot felolvasni, és nem marad ki semmi, megvan az előre eltervezett gondolati ív, és a végén még a fordító könyvét is sikerül egészen frappáns módon reklámoznom. A végén egy kis csevegés az osztrák szerzőnővel meg a fordítóval, feministák egymás között, klassz dolog. Azt hiszem, egész könnyen meg tudnám szokni.

Nézem a kezemre szórt, barna kis drogkupacot, és próbálom elhinni, hogy semmi bajom nem lesz, ha felszippantom. Cal még Anliából hozta ezt a kis designer drug sorozatot, van benne mindenféle íz meg hangulat, amit csak akar az ember. Ez most állítólag ilyen laza lenyugtatós, “zenes”. Mégse megerm. Nem is magától a konkrét szertől parázom különösebben, hallottam, hogy az angol vegyészek elég óvatosak; egyszerűen maga az orrba szippantás aktusa az, ami paráztat egy kicsit. A harmadik kísérlet után feladom és lesöpröm a kezemről.

Cal régi törzshelyén ülünk amúgy, kétszer is voltunk itt, még amikor Vizi és Cal nagy spanok voltak. Cal most nem dohányzik, viszont mindent tud a koktél-készítésről; aprólékos gondossággal magyarázza el nekem, mitől is igazán jó a Bloddy Mary. (Az igazi kulcs a Worchester-szósz; mert a Tabascot még állítólag csak-csak ki lehet hagyni, de ezt semmiképpen. A másik nagy titok, hogy kb. 2:1-es arány a tuti.)

Ekkor persze már bennem van másfél liter meggylé, amit a hagyománytisztelet jegyében gurítottunk le a Prágába mikroklímás, UV-szűrt teraszán. Persze ott nem csak a meggylevet érdemes megkóstolni. Cal ott veti fel először, hogy ihatnánk valami alkoholosat is; én maradok a gin-tonicomnál, a Tükörországból megtért viszont inkább egy shandyt inna. Nem is ellenkezne nagyon a pincér, csak éppen nincs Sprite. Az ilyen röhejes baromságok miatt utálom igazán ezt a helyet. Így aztán töröljük a gin tonicomat, és rendelünk egy kakaót nekem, egy fahéjas meleg tejet Calnak. Nagyon masszív alkoholistának érzem magam…

Elviszem övet venni. Az összes övemet egyetlen boltban vettem, egy kis univerzális farmerboltban, ahol az farmereim nagy részét is vettem; itt valahogy minden van, ami kell, és egész olcsón, egészen udvariasan. Most is találunk övet, méretre vágják meg lyukakat fúrnak bele, csak úgy, grátisz, hogy jó legyen. Közben Cal kiszúrja az ingválasztékot, így ingeket is veszünk.

Ezek után persze muszáj felugranunk Cal lakásába, részben nadrágot cserél, ha már van öve, részben pedig pénz után kotorászik az egész lakást elborító nyitott bőrönd-áradatban. Hogy ne unatkozzak, belenézhetek a Worst Case Scenario Handbookba, amiből megtudhatom, hogyan szállhatok le pilótátlanná vált repülőgéppel, mit kell tennem, ha megtámad egy cápa, egy alligátor vagy egy hegyi oroszlán. Mást nem, mert Cal közben átöltözött, és már így is erős késésben van az esti programját illetően.

A jó hangulatomat konzerválandó benyomok egy hamburgert, aztán irány haza, mert Csabival este még nyomni terveztük egyet egy startégiai játékos VR-ben. Jól jellemzi a napomat, hogy ezúttal protoss parancsnokként is remekül megállom a helyem, tankönyvi precizitással szorítjuk ki az ellenfeleket a pályáról. Miközben hámozom magam kifelé az elektródákból, a fülem még mindig cseng a virtuális interkom virtuális statikus zajától, azon töröm a fejem, miért nem nyomjuk ezt a játékot gyakrabban.

|||

© Trychydts & Kathy Zoei Torrance
A blogot Wordpress motor hajtja. A legördülő menük a CSS Menu Generator segítségével készültek.

Switch to our mobile site