Hajnali tíz órakor hívom Calt, mármint ez persze neki hajnal, én jóval nyolc előtt ébredek minden reggel. Most viszont rájövök: soha semmikor máskor nem fogom hívni, csak ébredés előtt. Kedvesen, nyugisan beszél, semmi oltás, semmi fapoén, csak a tiszta, natúr információ. Legutóbbi találkozásunkkol már egy kicsit túlságosan is sokszor lettem elcsúsztatva, pláne, hogy Kathyvel egy ideje — bilaterális megállapodásunk értelmében — nem oltjuk egymást.
Barrytown azért sok szempontból nem a mennyország — fut át az agyamon, amikor befordulok, kivételesen ide némi ügyeket intézni. Igaz, hogy ide be lehet libbenni a rövidnadrág-póló-utcai papucs viseletben is, viszont koncentráltan található meg benne az az anakronisztikus lepukkantság, ami amúgy oly kedves és bájos vonása Barrytownnak. Megtanultam már szeretni az elhagyott mozi mélabús tömbjét, vicces dolog bútoráruházak helyén élelmiszert venni, régi szupermarketek gipszkartonnal feldarabolt belső tereiben fénymásoltatni, olcsó irodaszereket és virágokat venni, kifejezetten bírom a legalább harminc éve álló ideiglenes elárusító boltokat, határozottan szerethetők a szocreál hangulatú, valamikor nyilván ultramodern metrómegállók — de a bankot nem lehet megszokni.
L alakú beléptetőfolyosó; hosszabbik szára végigfut a belső tér teljes hosszában, a rövidebbik szár végén van egy csak belülről nyitható ajtó. Ide csak az léphet be, aki már sorra került — valamilyen rejtélyes oknál fogva azonban a székeket is benn helyezték el (aki kifejezetten rokkant és nyolcvan év feletti, azt azért beengedik a géppisztollyal felfegyverzett őrök), így bámulhatjuk állva a golyó- és robbánsbiztos, ipari üvegen keresztül, hogy tötyörésznek az ügyfelekkel. Mind a személyzet, mind a közönség mintha a múlt századból csöppent volna ide: jellemzően off-line figurák, akiknek még a banki átutalás is felfoghatatlan rejtély, akik sem letölteni, sem elolvasni nem tudják a netes tájékoztatókat (szakértői rendszerekről pedig még nem is hallottak), tiritarka ruhákban, strandpapucsban, elhízva, ízléstelen táskákkal és arrogáns, pöffeszkedő modorban. Egy ügyfél, átlag húsz perc — addig lehet bámulni a húsz évvel ezelőtti irodai divat eme kissé már lekoszlott mementóját, hallgatni a sorban mögöttünk állók nyavalygását a tejárakról.
Minden alkalommal rájövök, hogy mentálisan jobban járnék, ha a maglevvel beruccannék a Sprawlba és hazaruccannék — húsz perccel tovább tartana, de legalább klimatizált környezetben, ülve tölthetném el az idő nagyobbik felét, valami újságot olvasgatva, és olyan ügyintézőkkel dolgozhatnék együtt, akiket nem hoz zavarba, hogy az üzleti partnereim egy része Afrikából akar utalni nekem.
A hétvégén ismét rájöttem: kicsit még szoknom kell, hogy végzett filozófus, kvázi-szakértő lett belőlem. A kis könyvesházban, ahol egy új feminista könyvet kellett bemutatnom, szerintem legalábbis egyértelmű, hogy melyik oldalon állok a vonalnak; annak ellenére, hogy az első bemutatott könyv egy olyan új folyóirat, amit hallgatói tanulmányok töltenek meg, méghozzá teljes értékű, profi munkák. (Kicsit persze azért leesik az állam, amikor kiderül, hogy Ssssz is a szerzők között van.) Valahogy mégis másnak érzem a perspektívámat; ehhez képest tiszta szerencse, hogy sikerült elég rendesen felkészülnöm. Teljesen megírt előadással érkeztem, de már ismerem annyira a szöveget, hogy tudjak papír nélkül előadni — elég csak időnként belepillantani, egy-egy kiemelendő gondolatot felolvasni, és nem marad ki semmi, megvan az előre eltervezett gondolati ív, és a végén még a fordító könyvét is sikerül egészen frappáns módon reklámoznom. A végén egy kis csevegés az osztrák szerzőnővel meg a fordítóval, feministák egymás között, klassz dolog. Azt hiszem, egész könnyen meg tudnám szokni.