Elkerített Város

Jó rég nem tartottunk már házibulit odahaza. Amióta Kathy ide telepítette a főhadiszállását, elvben még egy igazi nagyobb szabású bulink sem volt, csak kisebb baráti vacsorák. Tegnapra sikerült egy egész jót összerittyenteni, és végül minden rendben alakult.

Pénteken betegállományban voltam, némi elhagyás miatt, és a doktor néni javaslata az volt, maradjok otthon szerdáig, de ha muszáj — és mint tudattam vele, muszáj –, akkor hétfőn már bemehetek, feltéve, ha nincs semmi komplikáció. Na meg megszórt egy kis gyógyszerrel.

Este már javában készültünk is a bulira lelkileg, volt egy bevásárlás, én meg leselejteztem a szennyhalmot az íróasztalomról. Rendbe raktam a CD-imet is; sok rég nem látott kincs előugrott mindenféle címkézetlen dobozokból, de immáron rendb van. Este még meg is főztem, amit előre meg lehetett.

Hosszas hezitálás után az “Amerikai Tésztaparti”-verziójú bulit választottuk, bár a carnonara szószt végül a hagyományos receptem szerint készítettem. De voltak amerikai húsgombócok, szalámis-paprikás mártás, ezek mind original olasz-amcsi receptek voltak, akárcsak Kathy pestója, ami többek szerint az est fénypontja volt. Ha már sajt, legyen kövér, szóval háromfélét is beszerváltunk. Végül a terv szerint fogygott minden, szóval nem panaszkodhatom, bor annyi fogyott, mint máskor, és ezúttal még egy fehérbor-különlegességgel is elő tudtam rukkolni.

A Kathyvel már alaposan bejáratott társasjáték is egész jó szórakozásnak bizonyult, az utolsó Tryházibuli óta jelentősen megújult társaság körében. A régi gárdát csak Csabi és Balu képviselte, újként csatlakozott a Vacskamati-házaspár, illetve Chloé is. A körülmények érdekes összejátszása folytán veszíteni egyszer sem vesztettem. Egyszer lényegében Kathy játszott helyettem, azt egész szépen meg is nyertük, mialatt én az utolsó simításokat végeztem az utolsó fogásokon; másodszorra az újonnan befutott Csabival voltam, de a végén csak sikerült magunknak összekapirgálnunk magunknak egy második helyet, mindenféle ellenséges intrika dacára.

Mivel a vendégek távozása után mi még eléggé a topon voltunk hangulatilag, egy kis ponyvairodalmi bemelegítés után simán megnéztük még a Matrix:Reloaded-ot, ami szerintem még mindig egy mestermű, a hetek óta fanyalgó Kathy az utolsó fél órát pedig ülve és előregörnyedve nézte végig. Hehehehe.

Amikor irgalmatlanul sok munka után végre befejezek egy nagyobb lélegzetű anyagot, első körben elhinni is alig tudom. Ilyenkor, hogy egy kicsit visszazökkenjek a rendes kerékvágásba, elmegyek egy kicsit mászkálni az épületben — ha van mód némi aktatologatásra, hát az a legjobb. Amikor visszafelé megyek a szobámba, akkor már eszembe jut, hogy milyen fantasztikusan fenomenális, hogy vége, hogy nem kell izzadnom, hogy már csak a vállalati egyeztetés táncrendjét kell végignyomnom. Ilyenkor amolyan kommunikációs szupernindzsának érzem magam.

Persze nem mindegyik feladat ekkora kihívás: van, hogy csak egy gyors közleményt kell összedobnom, ami fél óra alatt akkor is megvan, ha még fordítani is kell hozzá, De ma pl. egy kvázi ezer-ezerkétszáz oldalas, hivatalos dokumentáció feldolgozásával és a feldolgozás közérthető formába öntését fejeztem be; ilyenkor elég közel állok ahhoz, hogy kung-fuzni kezdjek a folyosón. Egyszer egy adminisztrációs kolléga el is kapott, amint egy befejezett projektnek örültem éppen — néha még ma is emlegeti, milyen viccesen néztem ki.

Immáron nekem is van rendszeres vagy kvázi-rendszeres ebédelőpartnerem: egy fejlesztőmérnök srác. Igazi mérnök feje van, és ezzel messze nem a külsejére céloztam. A humán dolgokat amolyan vicces kis maszatolásnak tartja, amihez persze érteni kell, de azért nem annyira, mintha mondjuk az elméleti fizikához. De azért vicces srác, nagyokat röhögünk, és már nem csak azt tudom, hogy közgazdász-palánta a barátnője, de azt is, hogy a nagyon szuperügynökös Swatch-át a brazil reptéren vette egyszer, valamilyen milliárdos üzleti tárgyalásból hazajövet.

Új vas — Kínáig is elmennék vele

Trychydts ||| 2008., szeptember 23., 20:24 |||

Ismét új számítógéptől írok bejegyzést. Egy minatürizált laptop, ma kaptam a meglepően fehér szakállú Kun-szun Lungtól. Meglepően jó teljesítmény,pici képernyő, pici billentyűzet, és döbbenetesen funkcióra szabott GUI. Ezek az első benyomásaim, már a parancssort is láttam villogni, de a teljes funkcionalitáshoz, azt hiszem, még tanulnom kell egy kicsit a kezelést. Mindenesetre egy ilyen helyzetben baromi jól jönnek a mindenféle webkettes megoldások. Mintha egy internet-kávézóban ülnék a saját lakásomban (persze nem is az itthoni használat lesz az elsődleges cél).

A sajtótájékoztatót egy isten háta mögötti katonai támaszponton tartották, lévén, hogy a kérdéses projektnek némi katonai vetületei is vannak, és az egyenruhások mindig is szerettek villogni a securityjükkel. Többszörös beléptetés, géppisztolyos-kutyás őrökkel őrzött park, félig földbe süllyesztett, kocka alakú bunker főépület gyanánt, a tákékoztató helyszíne pedig egy katonai oktatóterem volt. Így saját asztalom volt, saját ásványvíz- és pogácsakészlettel, lehetett normálisan jegyzetelni, meg minden.

Hazafelé összefutottam Kun-szun Lunggal, visszafelé beugrottam édesanyámhoz, hinteni egy kis vezeték nélküli hálózatot, aztán már mentem is haza. Közben telefonáltam egyet Christopher Prücsökkel, aki már nem sírja el magát, ha meghallja, milyen egy tukán hangja. Mert amikor először prezentáltam neki, bizony, elpityeredett ijedtében.

Már cseteltem is egy sort Baluval az új gépemen, szóval azt gondolom, bizonyos mértékig azért felavatottnak tekinthető.

Két hónapja nyomom az ipart a munkahelyemen, szépen lassan kezdek állandó részévé válni a tájképnek. Ezt pénteken egy giga-túlórával ünnepeltem meg — egészen hasonlított a dolog a régi szép éjjeli tördelésekre, amikor még a Cég épületében kapcsolgatta nekem a lámpákat automatikusan a biztonsági rendszer, és amikor a helyi kávéautomata volt a legjobb barátom.

A mai felfedezésem az volt, hogy a vízautomata, amihez mindenki lelkesen rohangál, nem csak víz-, de szódaautomata is egyben. Tekintettel arra, hogy a szobám külső falán van, így egy csapásra sokkal jobban érzem magam a munkahelyemen — nem kell innivalót bevinnem, és nem is kell a konyháig zarándokolnom, ha megszomjazom. Az már csak a bónuszhab a tortán, hogy a kávézó- és a teázókészletemet is beköltöztettem. További fordulópont, hogy egy idősebb, de nagyon kedves kolleganő ma visszajött a több hetes szabadságából, és immáron úgy köszönthettem, ahogy a visszatérő kollégákat szokás: tudtam, hogy kicsoda, tudtam, hogy sokáig nem volt, és tudtam, hogy a fia Angliából látogatott haza.

Megkaptam az első meghívómat is, mint öltönyös — egy kiadó-megavállalat hívott meg egy kis művészpartyra; festményeket fogunk nézni a koktélruhás Kathyvel, és lazacot eszünk közben, legalábbis én így képzelek egy ilyen rendezvényt. Egy rakás ismeretlen között fogunk mászkálni, akik javarészt mind ismeretlenek egymás számára, hiszen az egyetlen összekötő kapocs köztük az lesz, hogy ugyanazzal a céggel vannak üzleti kapcsolatban. Talán öregszem, de valahogy egyre jobban értékelem az ilyen sznob dolgokat.

Édesanyámnak új vasa van — a hétvége egy részét azzal töltöttem, hogy szoftot töltsek bele. Oprendszer-telepítés, driver-vadászat és -telepítés, adatmozgatás net nélkül — csupa olyasmi ami olyan nagyon szakértősen néz ki. A régi laposa, amit szintén én választottam neki, szintén némi szakirodalmi tájékozódás után, még mindig üzemel — egyszerűen csak egy kissé elrepült fölötte az idő vasfoga. Remélem, a mostani választásom is ennyire szerencsés lesz, bár a kollégái nem igazán csípték a javaslatomat. Az én arcomról viszont nem lehet letörölni a Buddha-mosolyt. Tudom, hogy a lapos-bizniszben nem csak a nyers számok számítanak. Referenciával rendelkező konfigot kell venni, különben azon veszed észre magad, hogy egyszer csak mindenféle figyelmeztetés nélkül szétrohadnak alattad a mega- és gigabyte-ok.

Holnap pedig sajtótájékoztatóra megyek, pedig nem is vagyok újságíró. Egyszerűen csak kell valaki, aki rajta tartja a szemét az ilyesmiken, és a stábunkból én tudok a legrutinosabban langyos kávét inni és pogácsát zabálni.

Áhh, valójában nem is a film miatt whiskey-zett Try, – mert az csúcs volt! :) – hanem mert kiakarta próbálni a vadi új háromcentes pohárkollekciónkat. Döglesztően jól néz ki, ezt aláírom… de hogy én whiskey-it igyak belôle… na azt már nem! Egyre kevésbé bírom a piát. Már egy üveg sört sem bírok meginni egyszerre, borból már egy pohárral sem, rövidből meg már egyáltalán nem… ez a nettó leépülés iskolapéldája. Hm… pozitív értelemben! Mármint, szerintem nem hátrány, ha az ember nem alkoholista.

Chloé meg Detriman randiztak. Detriman még egy réges régi baráti társaságom kulcsfigurája volt (anno) – még züllött korszakomból -, olyasféle mozgatórugó féle. Abból a központi ember fajtából. Mára már a kerék tovább gurult, ő meg isten tudja mitcsinál. Vagyis én pl. tudom: Chloéval randizgat/ott – többek közt. És hát mivel ők ezelőtt nem is igen ismerték egymást, ezért valahogy nem lepődtem meg, amikor Chloé elmesélte hogy többek között én is beszédtéma voltam. Ezt imádom. Hát jó. Beszéljünk rólam. Végighallgatom, és valami hihetetlen nyugalom áraszt el, aztán meg még mosolygok is egyet. Hideget meleget is kapok, mégis az az egy véleményem marad, hogy minden ember máshogy alakítja az életét. Ha valaki szerint az akasztani való, aki 16 évesen még nem tudja milyen karriert akar… hát oké… ez is egy opció. Mondom Chloénak hogy ez legyen a legkevesebb. Detriman ilyen kijelentésein elgondolkodni sem érdemes – mert hát ő még el is gondolkodott rajta. Megkérdeztem tőle boldog-e, vagy ha nem is boldog, de legalább elégedett-e, vagy ha nem is elégedett, azt csinálja-e amit ő akar, szeretne, elképzelt. Mert szerintem ez a legfontosabb. Nem pedig az hogy más határozott elképzeléseinek eleget tegyünk. Csak mert kellő magabiztossággal jelentett ki valamit, attól még nem biztos hogy az a tuti, sőt! A tuti szerintem az, hogy ki mit gondol a saját életéről. Én például 22 évesen világosodtam meg afelől hogy miféle karrierre vágyom. Aztán meg most 23 évesen továbbgondoltam a dolgot. A kép egyre tisztább. Hú, és micsoda mázli, hogy pont ebben a munkakörben dolgozom… nem mázli. Előbb elkezdtem dolgozni, aztán megvilágosodtam. Így még jobb. Legalább gondolkodnom kellett… csak megvilágosodtam. Én is ezt tanácsoltam Chloénak. Minek agyalna azon, hogy mivel akar foglalkozni? Csinálja amihez kedve van, és ha 30 évesen jön el az ideje hogy világhírű operatőr legyen belőle akkor úgyis az lesz. Addig rohangálhat kiskosztümben számokkal bíbelődve, ha ez így jó neki. Sőt, az sem törvényszerű hogy mindenki valami korszakalkotót, valami maradandót alkosson életében, nem? Ennyit Detriman életfilozófiájáról.

Aztán még mesélt a régi énemről. Egyesek nem képesek túl jutni azon, hogy hogyan ismertek meg. Egyszerűen utána – évekkel később – nem képesek elképzelni, hogy az ember változik. Ez is megmosolyogtatott. Most például már nem biztos hogy óhajtanék az akkori társasághoz csapódni. Elég centrifuga feelingű hangulata volt. Oké, biztos izgis, de valahogy élvezem hogy nem része az életemnek egymás szopatása. Kisé fárasztó lenne ma is azzal foglalkoznom, hogy ki kinek a micsodájával mitcsinál éppen, és hogy milyen gáz, és hogy ezt ne mondd el senkinek, mert az izé izéjének az akárkijének még baja lehet belőle. Természetesen a nyílt titok nem titok. A titok pedig addig titok, amíg csak egy ember tud róla, úgyhogy a bonyodalmak ebben a “szubkultúrában” mondhatni mindennaposak voltak – gondolom mai napig azok. Brazil szappanopera. Hatványozva. Figyelembe véve, hogy ma már tévém sincs… ez talán megmagyarázza hogy miért nem áhítozom epekedve a fent említettek után.

Összességébe véve Chloé sztorizgatása alatt rá kellett jönnöm, hogy pontosan olyan életet élek amilyent szeretnék, és csak néhány dolgot bántam meg a múltamból (pl. hogy mért nem mentem át a művészeti gimibe az elit gimiből, amikor ott volt a lehetőség – de ez még most is kompenzálható hiány), de egyébként pontosan arra haladok amerre szeretnék. Szerintem Chloé is, csak ő nem elég magabiztos. Sajnos abba a hibába esett, mint Adam is. Túl sokat ad az emberek véleményére, pedig kár. Vagy oké adjon, de legalább szelektáljon. Mindenkinek úgy sem felelhet meg. Nem is kell.

Nem rég írtam Trynek egy üzenetben hogy szívesen leírnám ide, milyen érzés egy hűvös őszi estén, a félhomályos szobában közös bárányszőrtakaró alatt összebújva filmeket nézni, de úgy éreztem képtelen lennék visszaadni ennek a meghitt, varázslatos, meleg hangulatát. Hát Try megtette. Leírta helyettem :). Hiteles :).

Laptopom meg most épp szervizben. Már ráfért szegényre. Darálta a DVD-ket, ami szerintem sem neki, sem a DVD-knek nem volt jó. Nem kis összegbe fog kerülni a javítás, de abszolút benne volt a pakliban.

Igazi öltönyösként — már Wodehouse is megmondta, hogy ez így van —
számomra a nap fénypontja az ebéd. Általában pont félútra helyezem a
munkámban, így mire a második mélypont is eljön, addigra már bőven le
is járt a munkaidőm. Elég sok öltönyös kajálda van itt a környező
üveg-acél épületek földszintjein; én azt preferálom, amit még az első
cégemnél látogattunk rendszeresen.

Tegnap azt veszem észre, hogy a előttem hárommal a sorban a
Geebee-Napsomi-Kalóz team áll sorban. Odaköszönök nekik, erre Geebee
odajött és meginvitált az asztalukhoz. Szerencsés módon viszonylag
kevés időt töltöttünk a “na mesélj, mi van veled”-típusú
szocializálódással — kicsit nekem is meglevő módon teljesen úgy
tudtunk társalogni, mintha tegnap ültünk volna utoljára egy asztalnál.
Holott én már elég sok helyet megjártam azóta.

Napsomi pl. elmesélte, hogy hétfőn egy lézeres magasságmérővel
megmérte a metropolisz legmagasabb pisszoárját — konkrétan 40 méter
magasnak bizonyult. Kalóz előadta, hogyan trógerkedtek a képviselőház
kocsmájában; Geebee meg röviden vázolta nekem, mi mindennel is
foglalkozik, amióta abbahagyta az Alapítványozást. Hát, hogy őszinte
legyek, valami grandiózusabbra és valami sokkal tudományosabbra
számítottam.

Mindenesetre nagyon üdítő volt ismét a régi társasággal abrakolni, és
az direkt jól jött ki, hogy ilyen spontán módon alakult ez a dolog.

Ugyancsak a tegnapi öltönyös kalandjaim közé tartozott, hogy kizártam
magam, és Liz-nek kellett utánam jönnie a lépcsőházba, hogy
visszatérhessek az irodába. Az általunk használt folyosószakaszok
ugyanis egy bonyolult, csak belépőkártyával átjárható
zsiliprendszerrel vannak lezárva. Kifelé menet azonban mindig épp jött
át rajta valaki, így nekem nem kellett kártyáznom — míg aztán, amikor
már végképp le volt zárva előttem mindenféle visszatérési lehetőség,
ki nem derült, hogy ha akarnék, se tudnék, a belépőm ugyanis az
asztalomon hever.

Este Mecury rising Bruce Willis-szel; mint kiderült, mind Kathy, mind
én már elég régóta meg szerettük volna nézni, aztán valahogy mindig
lemaradt a listáról. Tulajdonképpen nem is csodálom; összességében
véve egy elég hagyományos paranoid-üldözéses akciófilm, talán a
szokásosnál (és ez jó pont) kevesebb akcióval, több érzelemmel és
érdekesebb karakterekkel.

Most, hogy Kathy Toshibája nagyszervízen van, az én asztali gépemen
nézzük a filmeket. Összetolunk két széket, egy régi gépházra tesszük a
lábunkat, és egy közös bárányszőr takaróval próbáljuk meg teljessé
tenni az ágy-feelinget. Nagyon fiatalosan, franciásan romantikus
élmény (az ember sokkal könnyebben vízionál így esőáztatta háztetőket
a sötét ablaküvegek mögé), bár azért, ha visszajön a Toshiba,
szerintem visszatérünk a régi metódushoz.

Tegnapelőtt meg hosszas vajúdás után rám jött a nagy lelki egyensúly,
és minden félelmem, parám és előítéleteim ellenére csak kivettem a
Cindarella sztorit, hadd telítődjön a lakás egy kis rószaszín
sziruppal. Tulajdonképpen nem lett volna rossz választás, egészen
tűrhető színészi alakítások voltak kombinálva szépen megkoreografált
jelenetekkel és olykor falrengető poénokkal — én valahogy mégsem
bírom elviselni, ha valaki azt gondolja, hogy a Csipkerózsika sztori
valójában örök, és következmények nélkül filmre lehet vinni huszadik
századi miliőben, de valójában kínosan ragaszkodva az eredeti történet
toposzaihoz. Sebaj, három whiskey-vel végül is túltettem magam a
dolgon. Valahányszor jött egy különösen nyálas rész, bedobtam egy
háromcentes adagot az új háromcentes poharkészlet legszebb darabjából.

Persze ez csak pár dolog… van még több is

Kathy Zoei Torrance ||| 2008., szeptember 16., 14:48 |||

Uff… néha iszonyatosan fel tud húzni ez a vaskos inkompetencia. Számos dolgot marha pöpecül és profin kezelünk itt a cégnél. Mások is megirigyelhetik, amíg vannak dolgok amikkel sehogyan sem lehet egyenlővé tenni a profizmust. Sőt! Van hogy kifejezetten a hajamat tépem. Például itt ez a hiper szuper cég, mindenféle extrákkal. Gizda munkaterminálokkal, és modern minden kényelmet biztosító munkakörnyezettel. Mégis ha hiányosság van, az biztosan olyan hiányosság, ami megdöbbent.

Vegyük sorra: például ha beteg vagyok, van otthon vagyok és sürgősen bele kéne nyúlnom valamelyik munkába… – ez hogyan megoldható? Távoli számítógép eléréssel. Ez már az egyetemi lapnál is megoldott probléma volt, az itteni fejesek pedig azért rázzák a fejüket, mert a céges adatok titkosak. Nem szabad otthonról elérni. Na de hiába magyarázod hogy a távoli számítógép a megoldás a problémátokra, mert arról aztán nem szedsz le otthon semmit, mert nem könnyebb mintha munkaidőben teszed ugyanezt. Sőt, ha behozok egy DVD-t a munkahelyemre, és kiírom magamnak munkaidőben azokat a hipertitkos (?) adatokat már egyszerűbben megoldottam a feladatot. Nem értik. Vagy nem akarják érteni. A lényeg hogy a távoli számítógép nem megoldás nekik, azonban ha arról van szó hogy fizetni kell a taxit oda vissza egy 5 perces melóért, az már megoldás.

Akkor nézzünk valami mást. Van egy nagyméretű anyag, amit el kell küldeni XY-nak, de a mérete meghaladja a 10 megát. E-mailben nem megy át, ahova el szeretnénk juttatni annak meg nincs ftp-je. Mit javasol ilyenkor az épeszű ember? Csináljunk a cégnek ftp-t! Nem, nem lehet, mert a fejesek nem támogatják… megint valami adatvédelem ürügyén, de hiába nézzük cikcakkos szemekkel hogy mi a tojásról van szó, mert ennek még csak annyi köze sincs az adatvédelmi problémákhoz, mint a távoli számítógépnek, de hát evvan. Törődjünk bele hogy ez a probléma is max. úgy fog megoldódni, hogyha azt a 10 megás állományt kiírjuk egy CD-re majd hívunk egy futárt, és elvitetjük XY-nak. Én eközben lapítok a saját ftp-mről, mert felrobbanok attól hogy egy cég nem képes fenntartani egyet, de én mint magánszemély igen.

És persze amivel nap mint nap találkozom, az ominózus reggeli itinerek, melyeket kézzel írtan kapjuk mindent reggel az asztalunkra. Nos, ezt például végképp nem értem. Mennyivel lenne bonyolultabb ezeket az itinereket szövegszerkesztőben megírni, majd elküldeni mindenkinek e-mailben? Mindössze a kézzel írást, a fénymásolást, és a papírt lehetne vele spórolni, arról nem is beszélve hogy az archiválást is könnyebbé tenné… mégis maradnak a reggeli kézzel írt személyre szóló papírpazarlások.

Ezen a pár ponton kapásból lehetne csökkenteni a fáradságot, és pénzkiadásokat. Ám a főnökséggel ezekről a dolgokról nem lehet. Hogy miért? Rébusz…

Update: vettem a bátorságot és csináltam egy extrás ftp-t a cégnek, hogy ne a saját személyes ftp-mre kelljen ráraknom a cuccokat hanem legyen valami épkézláb neve is. Bemegyek a főnökömhöz, és ahogy gondoltam… azt mondja hogy ezt nem szabad, ezt még jóvá kell hagyatni meg minden. Már próbálom úgy elmagyarázni neki a problémát, mintha egy kezdő számítógépezőnek mondanám, hogy nem változik semmi csak most az én személyes internetes vödröm helyett egy másmilyen nevű internetes vödörbe tesszük a dolgokat ezentúl. Nem érti. Szerinte mindenféleképpen jóvá kell hagyatni az IT menedzserrel az ingyenes tárhelyen levő regisztrációmat. Megbolondulok. Szóval ezek után közöltem vele hogy szeretnék holnapra szabadságot kivenni, mármint úgy, hogy azért hagyjuk meg az esélyt ha kialszom magam mégis bejövök… áááá! Majd reggel meglátjuk! :) Ne mondja senki hogy nem igyekszem kigobozni a cég infrastruktúrális gombolyagát.

Update: felmentem az IT menedzserhez, és megbeszéltem vele én a dolgot. Ő mellettem áll. És meg volt lepve, hogy hogyan tudtunk eddig dolgozni így… no komment. Bírom a fickót. Jó fej. Igazi angol úriember! :)

Azt talán sose feledem el, hogy mit mondott Luca Brasi az Igazgatótanács ülésén, amikor kiderült, hogy Kalóz elaludt a saját maga által szervezett rendezvényen, és emiatt több százerzres kárunk keletkezett. Most sem fogom leírni; ugyanakkor valahogy én is megjegyeztem, hogy olyan nincs, hogy az ember elfárad, amíg dolga van.

Well, a társcéges partyn, ahol voltam, szemlátomást még nem találkoztak Luca Brasival. Reggel: dögös céges csúcstalálkozó, vezérigazgatók és tulajdonosok mondanak mindenféle beszédet, én, kvázi-sajtó meg pár kollégával egy légkondicionált, mindenféle kábelekkel és drótnélküli nettel bőven ellátott szobában üldögélünk, fülünkön tolmácsgéppel, hogy a koreai fejes karattyolását is halljuk; körülöttünk mindenfelé lazacos és kaviáros szendvicsek, kávés- és teásbödönök, és persze pogácsa. (Már csak az újságíró-hagyományok kedvéért is.)

Déltájban egy sajtótájékoztató, ez már egy kicsit súrolósabb, nekem például már nem jutott tolmácsgép, sajtóanyag se, pedig nem tudok franciául. Mindegy, itt már lényegesen nagyobb számban vannak jelen mindenféle médiahiénák, úgyhogy a hangulat is jóval bágyadtabb.

Este megyek vissza, akkor már csak a lépcsőházban ácsorgunk, várunk, pontosan nem is tudjuk, kire. Hullafáradt házigazdák hevernek-üldögélnek-kókadoznak mindenféle sarkokban, ők sem tudják, mi merre hány méter, nem is ismerik a frissen megalakult konzorcium projektvezetőjét sem. Így aztán minden, a lépcsőn lejövő öltönyös potenciális riportalany — aztán van, aki vigyorogva mond valami vicceset, van, aki csak a kabátjáért tántorog el, van, aki egyenesen átgázol rajtunk. Végül egy ősz hajú muki lejön és elkezd beszélni, de be pl. nem mutatják, úgyhogy a nevét a névtáblájáról lesem le.

A hatos számú alfőnököm jóváhagyja a tervezetemet — lám, ő is fáradt, mégis tartja magát — aztán spuri. A McDonaldsból még továbbítom a hírt a központnak, aztán irány haza. Vár a mézes csirke, a ruccola saláta és egy egészségileg kissé megroggyant menyasszony. De persze nem maradt otthon, mindig is volt érzéke a heroikus gesztusokhoz.

Talán a tudatalattija is velem értett egyet, amikor arra ösztökélte, hogy a 6:25-ös ébresztő-trailer után ne 6:35-re, hanem 7:35-re hangolja újra a telefonját. Még szerencse, hogy az én ügyeletes őrangyalomat nem lehet ilyen ócska trükkökkel becsapni.

Heverészünk a tetőn, Mr. és Ms. Photographer, kicsit pihenve meló közepette. Felettem csak az ég és semmi más; azt hiszem, ki tudnék békülni azzal, ha minden napom így telne. Épületeket és dolgozó embereket fotózgatni, némi pr-anyag feldúsítás céljából, egészen jó pénzért: van ennél sokkal rosszabb módja is a munkaidő eltöltésének. No nem mintha a jelenlegi munkámmal olyan elégedetlen lennék (sőt…), de azért a szabadságnak ez a foka és a kreativitás folyamatosan elvárt mértéke azért csak ritkán adatik meg nekem.

Ilyenkor persze nem győzöm imádni az új fényképezőgépemet — édesanyám persze nehezen érti meg, mit tudhat ez, amit nem tud egy kellőképpen igényesen kidolgozott szappantartó vagy egy elég igényes amatőrgép. Én azért nagyon oda vagyok az előállított minőségért, a hiper-magas felbontásért, meg a beépített firmware szofisztikáltságáért.

Ha már arra járunk, Kathy irodáját is megszemlézhetem végre: utoljára akkor voltam ott, amikor éppen netállomás-építői állásinterjún voltam és nem vettek fel. Azóta egy s más megváltozott, ott van például a jegesmedve, amit szemlátomást pofán kapott egy cukorszállító kamion. Vagy Kathy terminálja, ami vagy változott, vagy nem, de a munkakereső-protokoll értelmében anno természetesen nem csörtettem oda hozzá hardvernézőbe. Nos, a munkaállomás eleje úgy néz ki, mint más, normál munkaállomások hátulja, az optikai meghajtók pedig észrevétlenül a falba süllyesztett fémlemezek. Nagyon kis áramvonalas, mégsem hiszem, hogy meg tudnám szeretni.

Befejezzük a fotózást, azt jövünk haza; az utómunka persze még hátra van. Ledőlünk és alszunk egy pár órát. Ez a folyamatos kreatívkodás fárasztóbb, mint ahogy közben érzi az ember.

Tegnap megvolt az első igazi kihívás a munkahelyemen.

Eddig ugye viszonylag egyszerű volt a dolgom, tulajdonképpen sima újságíró-meló, könnyítve azzal, hogy itt most nincs szerkesztőség, amelyikkel birkózni kéne. Van egy anyag, legyen belőle egy sokkal rövidebb, de sokkal olvasmányosabb anyag, és ha még a céget is sztárolom vele, az maga tökély. A főnököm elkiált pár hívószót, én meg visszaviszek egy közleményt, amiben megfelelő sor- és hatásossági rendben ott vannak a hívószavak. Szóval business ez usual meló, tényleg.

Erre egy mellékfőnök kitalált nekem két feladatot; úgy voltam vele, hogy ha törik, ha szakad, befejezem az elsőt. A hézag az, hogy kifejezetten egy olyan témáról volt szó, amelyikhez:

a, eddig lövésem sem volt,
b, másnak sem volt eddig igazán lövése (pont ezért kell háttéranyagot szerkesztenem),
c, forrásként kizárólag mindenféle hivatalos dumákkal felhigított, egy több éves időskálán szétszórt dokumentum-hegy áll rendelkezésre, amelyik ráadásul tele is van mindenféle irritáló kereszthivatkozásokkal.

No mindegy, szóval már harmadik napja izzadtam, komolyan, mintha a Mount Everestet kellett volna arrébb tennem egy fülpucoló pálcikával. És akkor, végre, eljutottam a “kész” állapotig. Ami persze csak jó esetben kész, egy kicsit rosszabb esetben masszív javításokkal jön vissza mellékfőnöktől, egy kicsit még rosszabb esetben mindenféle jóindulatú instrukciókat kapok, hogy hogyan és merre fejlessszem tovább az anyagot. Legeslegrosszabb esetben pedig visszajön egy “inkább hagyjuk” tartalmú üzenet, amitől, próbaidős lévén, aki éppen nagyban építgeti szintetizátori renoméját, kifejezetten rettegek.

No mindegy. Tényleg vannak pontok egy ilyen projektben, amikor a hozzám hasonló kommunikációs egyszerűen nem tud továbblépni feedback nélkül. Elküldöm az anyagot, megyek haza, már kong a folyosó az ürességtől, csak a közvetlen főnököm ketrecéből jön még ki némi világosság. Részben megkönnyebbült vagyok, részben meg para, hogy mit hoz ki a dologból a főnök.

Otthon is csekkolgatom az irodai mailemet, naná, ha meg kell halnom, hát haljak meg gyorsan. És lőn: 23:22-kor ott is a válasz a főnöktől. Remegő kézzel nyitom meg: széna vagy szalma?

Egyik sem. Elfelejtettem csatolni az állományt.

Biztos mindenki látott már filmet, amikor a főhős bekap egy gyomorsav elleni tablettát, aztán pár perccel később a kezébe akad a tégely, és tűnődő tekinte egyszer csak megakad, elkerekedik, amikor meglátja rajta vészt, mi több, halált jósló feliratot: KCN. (Kálium-cianid, a gyomorsavval érintkezve kálium-klorid keletkezik, ami egy ártalmatlan só, na meg cián, ami se nem só, se nem ártalmatlan.) No, itt tartok én most.

Kicsit fájt a torkom tegnap este óta, orr-ügyileg is kinézett egy nátha, indulás előtt lekaptam hát a Kathy-féle gyógyszerládából egy adag Tylenol Cold-ot, hogy majd beveszem. Még eszembe is jutott, hogy milyen szerencse, hogy nekem voltak/vannak mindenféle magánimport-lehetőségeim gyógyszer-behozatalra, mert Tylenol idehaza nem igazán kapható, holott megfázásban is, fejfájásban is az élen döngetnek évtizedek óta.

Be is kaptam az előírásos két szemet a gyógyszerből, majd tűnődő tekintem egyszer csak megakad és elkerekedik, amikor meglátom a Night Time jelzőt a csomagoláson. Tudjátok, ez az a verzió, ami szépen leszedálja az embert, így csökkentve a nyálkahártya-érzékenységet, és így nincs köhögés éjszaka, lehet alukálni. Apróbb szépséghiba, hogy nem köhögtem, és hiába van itt a folyosók váró-részlegein, rendkívül tetszetős bőrdíványok, alukálni sem dőlhetek le következmény nélkül.

Úgyhogy most egy rendkívül békés és nyugodt alkalmazott vagyok, aki csöndben, finom, halk sztoicizmussal figyeli a világ eseményeit, mintegy egy vastag védőfólia alól. Ha nem lenne nálam energiaital, szerintem már régen bóbiskolnék.

Néha úgy érzem, hogy Try-vel már nincs mit mondanunk egymásnak. Egyszerűen kitaláljuk egymás gondolatait :D. Lassan olyan párrá változunk, mint abból a sorozatból egy pár, amit mostanság nézünk. Beszéd nélkül kitalálják egymás gondolatait :D. Szóval az úgy volt, hogy Írtam neki egy e-mail 13:51 perckor, és 13:51 perckor ő is írt nekem egyet. A két e-mail olyan volt mintha saját levelünkre kaptuk volna válaszként, pedig nem is olvastuk egymás mailjét, mielőtt megírtuk volna leveleinket :). Azt hiszem ezt nevezik egy hullámhossznak :D.

Aztán meg: tegnap mozi után még elmentünk kajálni, amikor egy virágboltból olyan illatok áradtak, hogy szívem szerint bementem volna, persze egy mukkor nem szóltam ilyen irányú elképzeléseimről. Amikor meg jöttünk visszafelé Try egyenesen besétált az üzletbe, és kiválasztotta azt a virágot, ami nekem a legjobban tetszett. A telepátia igenis működik! :) Mázlista vagyok hogy egy ilyen emberrel élek együtt!

Morwen meg elcsábított minket salsázni. Mindenféleképpen muszáj leszek megnézni előtte még a Dirty dancinget, kedv ill. hangulatcsinálónak ugyanis igazán jól szuperál.

Két héten belül két lánybuli is csaptunk. Chloé, Ilo, Nita meg én múlt szerdán összeruccantunk egy teadélutánra, ami annyira jól sikerült hogy – attól eltekintve hogy éjfélre vergődtem haza – úgy döntöttünk folytatjuk következő héten. Ez volt hétfőn. Attól eltekintve hogy Nita – akitől az ötlet származott hogy folytassuk hétfőn – elfelejtette az egészet, Ilo 38 fokos lázzal, és arcüreggyulladással küszködött egész jól éreztük magunkat. Találkoztunk a hídnál, kocsiba pattantunk hárman, útközben felvettük Nitát, és irány a part. A parton beültünk egy hekkezőben telepedtünk le, ahol Nita mindenkit megvendégelt. No persze, egy színésznő megteheti – remélem hamarosan az én pénzügyi lehetőségeim is meglesznek rá.

Végül Ilo bejelentette hogy ő egyrészt beteg, másrészt holnap Krétára utazik, harmadrészt én még nem is voltam a vadi új lakásában, úgyhogy bevágtuk magunkat a kocsiba, és Ilo lakásáig meg sem álltunk. Ott aztán Nita elkezdett csokiért sírni, mire Ilo kihúzott egy fiókot, és – képletesen – hozzávágott három tábla csokit, meg a kezünkbe nyomott egy fondue készletet hogy amíg ők pakolna a barátjával az útra, addig mi foglaljuk el magunkat szépen. Így tehát még közel 11-ig ott sündörögtünk Ilonál, aztán amikor már majdnem minden témát kimerítettünk – no persze ez képtelenség szóval inkább, amikor már Chloéval úgy láttunk, ha nem sietünk lekéssük az utolsó buszt szépen hazaszállingóztunk.

|||

© Trychydts & Kathy Zoei Torrance
A blogot Wordpress motor hajtja. A legördülő menük a CSS Menu Generator segítségével készültek.

Switch to our mobile site