Heverészünk a tetőn, Mr. és Ms. Photographer, kicsit pihenve meló közepette. Felettem csak az ég és semmi más; azt hiszem, ki tudnék békülni azzal, ha minden napom így telne. Épületeket és dolgozó embereket fotózgatni, némi pr-anyag feldúsítás céljából, egészen jó pénzért: van ennél sokkal rosszabb módja is a munkaidő eltöltésének. No nem mintha a jelenlegi munkámmal olyan elégedetlen lennék (sőt…), de azért a szabadságnak ez a foka és a kreativitás folyamatosan elvárt mértéke azért csak ritkán adatik meg nekem.

Ilyenkor persze nem győzöm imádni az új fényképezőgépemet — édesanyám persze nehezen érti meg, mit tudhat ez, amit nem tud egy kellőképpen igényesen kidolgozott szappantartó vagy egy elég igényes amatőrgép. Én azért nagyon oda vagyok az előállított minőségért, a hiper-magas felbontásért, meg a beépített firmware szofisztikáltságáért.

Ha már arra járunk, Kathy irodáját is megszemlézhetem végre: utoljára akkor voltam ott, amikor éppen netállomás-építői állásinterjún voltam és nem vettek fel. Azóta egy s más megváltozott, ott van például a jegesmedve, amit szemlátomást pofán kapott egy cukorszállító kamion. Vagy Kathy terminálja, ami vagy változott, vagy nem, de a munkakereső-protokoll értelmében anno természetesen nem csörtettem oda hozzá hardvernézőbe. Nos, a munkaállomás eleje úgy néz ki, mint más, normál munkaállomások hátulja, az optikai meghajtók pedig észrevétlenül a falba süllyesztett fémlemezek. Nagyon kis áramvonalas, mégsem hiszem, hogy meg tudnám szeretni.

Befejezzük a fotózást, azt jövünk haza; az utómunka persze még hátra van. Ledőlünk és alszunk egy pár órát. Ez a folyamatos kreatívkodás fárasztóbb, mint ahogy közben érzi az ember.