Miért van az, hogy ha algi ír a Nyúzba, hogy kellenek cikkírók, akkor kap válaszul napi húsz lelkes levelet, ellenben ha ugyanezt én teszem, akkor egy év alatt kb. öt levelet kapok? Miért van az, hogy ha Cal ír egy e-mailt egy tanárnak, az lelkesen visszaír neki, hogy bármikor fogadja, ha ellenben én írok egy akár tanárnak, akár diáknak (legjobb tudomásom szerint a legkompetensebbnek), akkor a) azt írja vissza, hogy írjak helyette ennek és ennek, b) azt írja vissza, hogy felejtsem el, c) és ez fáj a legjobban, nem ír vissza öt (na jó, ma még csak négy) nap alatt semmit. És mindezt egy betegágyon kell elviselnem!

Ja, bocs, ez most se vicces nem volt, se fiatalos, se semmi… De legalább már jobban vagyok. Mármint „testileg”. Ha már itt tartok, a korszerű betegápolásnak köszönhetően.

„Ha az ember szerencsétlenségében lovagnak születik, legalább takarja el magát valamivel.”

Péterfi András

Nem biztos, hogy olyan klassz ötlet volt megvenni a Kill Billt DVD-n. Amikor csak moziban láthattam, akkor se igen tudtam szabadulni tőle; most, hogy itt van egy fél karnyújtásnyira, még nagyobb a kísértés, hogy megnézzem még egy párszor. Főleg a második részt; eddig még sose tudtam úgy végignézni, hogy ne hatalmasodjon el rajtam a melankólia, hogy már megint vége, és hogy már megint ugyanaz a vége.

Szilvát eszem, dejó nekem. A szilva valahogy csak minden második évben jön be nekem: a köztes időszakokban mindig történik velem valamilyen traumatikus élmény, ami visszarettent a további fogyasztástól. Ha a ciklus tovább folytatódik, akkor idén semmi ilyesminek nem szabad történnie.

Többet nem csinálok magamból hülyét: visszapasszoltam a kölcsönzőjegyemet a Szabó Ervin könyvtárnak. A befizetett bírságokból már a fele állományt megvehettem volna; ezentúl csak helyben fogok olvasni, az úgyis sokkal hatékonyabb. Most egébként a régi termeket is felújították. A legjobban az alvószobának örülök: minden jobb könyvtárban van egy hely, ahol feltűnés nélkül lehet szundikálni. Az itteni szobában kényelmes plüsskarosszékek vannak, és még este sem kapcsolják fel a villanyt. Már láttam is két úriembert, akik buzgón használták ezt az ingyenes szolgáltatást.

Muszáj itt is megjegyeznem: Calair tegnapelőtt akkorát villantott, hogy aszittem, kiég a monitorom.
Kötelező olvasónapló-forduló:
Philip K. Dick: Kizökkent idő

Jelen sorok írója éppen most szegi meg fogadalmát: hiába ígérte meg, hogy soha többet Philip K. Dick, megint itt vagyunk a kályhánál.

A könyv csak egy szempontból okozott csalódást: a Truman-show tegnap éjjel óta igen sokat veszített az eredetiéségéből a szememben. Egyes fordulatokat, jeleneteket gyakorlatilag egy az egyben emeltek át; ehhez képest nem emlékszem semmiféle köszönetnyilvánításra.

Persze a Kizökkent időt a Truman-show-val összehasonlítani olyan, mintha a hullámvasutat hasonlítanák egy többezer szereplős vonatszerencsétlenséghez. A történet itt is azzal kezdődik, hogy a főhős felismeri: a világa valahogy nagyon hamis; de hogy mire jön rá és hogyan, az nem is hasonlítható Jim Carrey romantikus kalandozgatásaihoz.

Amiben talán ez a könyv elmarad a többitől, hogy megnyugtató, lezárt végkifejlete van. Én pedig már egészen hozzászoktam az üldözési mániához.

Szóval nekem a következőkre jöttek találatok (ami érdekes): californian, mana du vortes, faith no more dalszövegek take this bottle, hundzsa, képregény. Na, hát ez nem valami izgi. Kéne nekem is Görög Zitát emlegetnem? :)

A sok keresőtalálatra a populáris ízlésem a magyarázat: a keresőtalálatok nagy többsége a popsztárok után kíváncsiskodó rajongóktól származik. Az R-port együttes vagy Terecskei Rita több találatot hoz, mint Philip K. Dick vagy Tom Stoppard, de erre nem is vagyok büszke, azt szeretném, ha Mika Waltari vagy valamelyik munkám miatt találnának rám. Azért az irigységnek örülök :)

Az őszi olimpiák legizgalmasabb sportága a pingpongfertőzés.

Tegnap ismét kijutott nekem a tanulmányi osztályból. Komolyan mondom, lassan elkezhetnek az ott dolgozóknak veszélyességi pótlékot adni: a sorban állók körében ugyanis olyan összhang volt a to-s nénik iránt érzett lincshangulat tekintetében, ami igazán ritkaság ebben a mai individualista világban.

Meg kell mondanom, egy kicsit mindig irigyeltem azokat, akiknek a blogját csak úgy köpik ki magukból a keresőgépek. Én bezzeg ebben a hónapban alig öt találatot tudtam felmutatni, azok közül is a „fekete dolgok” a legrejtélyesebb.

Ha már úgyis fejest ugrottam a magaskultúrába, nekikezdtem egy X-akták regény elolvasásának is. Egyelőre azért még nem ájultam el sem az izgalomtól, sem az esztétikai gyönyörűségtől.

Kénytelen voltam rádöbbeni, hogy egyes vandál elemek, úgy tűnik, nincsenek tisztában a gin-to-nee es a gintonic közötti nüansznyi különbségekkel. Az ő okulásukra álljon itt egy rövidke idézet egy igazán autentikus szerző tollából:

„Különös tény, amelynek senki sem tudja a valódi jelentőségét, de a Galaxis ismert világainak mindegy 85 százalékában – primitívekben és hiperfejlettekben egyaránt – létezik egy italféle, amelyet dzsyenneis tonnyknak, dzsínan toniksznak, gin-N-N-T’N-ixnak vagy dzsinand-o-niksznak hívnak vagy ugyanannak a fonetikus alaptémának ezernyi más variációjaként említenek. Az ital maga nem azonos [kiemelés tőlem – Trychydts] a különböző helyeken, hanem a sivolviai „csinanto/mingsz”-től, amelyik közönséges csapvizet jelent, a szobahőmérsékletnél valamivel melegebben szervírozva, egészen a gagrakai cines-Tóni-xig változik, amely pillanatok alatt végez egy ökörrel. A hasonló hangzáson kívül az egyetlen közös vonásuk ezeknek, hogy valamennyit még azelőtt találták fel és nevezték el, hogy az illető világok kapcsolatba léptek volna bármely más világgal.”

Douglas Adams: Vendéglő a világ végén.
Gabo Kiadó, 199?, p. 165

A gin-to-neet a Circinus Béta körül keringő űrállomáson szerettem meg, amikor egy interstelláris újságíró-találkozón vettem részt. El nem tudom képzelni, hogy az Aloe Caféban ne lehetett volna kapni; én legalábbis kifejezetten ezt kértem a pincértől, aki szemrebbenés nélkül rakta le elém a poharat.

Két apró helyesbítés: 1. a gin-to-nee hivatalos neve EZEN A BOLYGÓN gintonic. 2. „igazán autentikus forrásból hallgathattam meg, hogy milyen egy igazán jól sikerült CB vége” Hát, ezt kétlem. Úgy értem, a „vége” nálam egy nagy rakás fekete folt, közte némi foszlányokkal. Amint arra kiváló bizonyíték volt, amikor tegnap egy jelenlevő olyan dolgokat mesélt, amikre abszolút nem emlékeztem. Szóval az autentikus forrást még keresni kell. Balu tippem szerint szintén nem lesz megfelelő. De azért kíváncsian várom, mit ír a buliról a blogjában. :) Rika, nagyon örülök, hogy jól érezted magad legalább egy idő után. :) És szerintem ha ilyen sokan vagyunk, akkor csak az ácsorgós bulikon tudsz mindenkivel beszélgetni, vagy a kertipartikon, ahol nincs középen asztal. De lehet, hogy csak én nem találtam még meg az ideális elrendezést.

A Cal-féle buliról: mi lenne, ha egyszer kivételesen egy olyan helyre mennénk, ahol nem csak a két közvetlen szomszédjával társaloghat az ember – a többieket ugyanis nem hallja? Csak úgy felmerült bennem…

Egyébként a látszat ellenére jól éreztem magam egy idő után. Mostanában valahogy buli-hangulatba kerültem, pedig minden effajta hiedelem ellenére nem vagyok annyira bulizós típus. Mégis, múlt héten koncert, ezen a héten buli pénteken és szombaton, köv. héten háromnapos buli Visegrádon (szolidabbak kórustábor névvel illetik, de ez javarészt az estékről szól, nem a nappalokról)… Züllök.

Tegnap kikapcsoltam a számítógépet és inkább olvastam: Tom Stoppard mellett nehéz számítógépfüggőnek lenni.

Megvolt a tegnap esti buli is, ledöntöttem pár gintonict, felnyaltam két tányér gulyáslevest; előtte még betermeltem némi szalonnás májat krumplisalátával. Ezen kívül füstszagúra pácoltam a hajam. CB után úgy éreztem magam, mintha a Phillip Morris termékbemutatójáról távoztam volna, most meg úgy, mintha egy gólyatábor záróestjén vettem volna részt.

Előtte még becsúszott egy billiárd Cal-lal is, ami viszont abszolút klasszul sült el. Igaz, eredetileg a Noiret-ba terveztük a dolgot, de aztán Kedves Vendégemnek közbejött valami, így kénytelen voltam áttenni a foglalásomat a West Endbe. Hallanotok kellett volna a másik érintett hangját, amikor közöltem vele az örömhírt; valamint az arcát is, amikor kővé dermedt a billiárdasztal mellett, amikor megszólalt valami különösen plázás tuc-tuc.

Ettől függetlenül nyugodtan elmondhatjuk, hogy a rendezvénynek csak nyertesei voltak: végre igazán autentikus forrásból hallgathattam meg, hogy milyen egy igazán jól sikerült CB vége; kiderült, hogy leánytestvéreink életútja helyenként meglehetősen sokkoló hasonlatosságokat mutat; a végén pedig kiegegyztünk egy szolid, kellemesen kiegyensúlyozott 3-3-as eredményben. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy ha kizárólag a belökött golyók számát nézzük, akkor toronymagasan győztem. A külső szemlélő a végjátékokig nem is nagyon tudta volna megállapítani, telivel vagy csíkossal vagyok-e, mert körülbelül egyenlő részarányban tüntettem el mindkét féle golyót. Az utolsó két meccset viszont sikerült igazi klasszikus módon lejátszani: a fekte golyót oda és az ütötte be, akinek éppen keleltt.

„Nem lehetsz részeg, ha kapaszkodás nélkül tudsz a földön feküdni.”

Tegnap CalAir megtartotta az évad első CalAir Buliját. Egész klassz volt, jó sokat fényképezgettem, volt, ami egész jól is sikerült, csak szegény Szandrából nem sikerült kihoznom többet egy Vampire: The Masquarade illusztrációnál. Cal és Balu már hetek óta tervezgették, hogy mennyire részegek lesznek; amikor elmentem, már mind a ketten erősen úton voltak a hőn áhított cél felé. A folyamathoz én is hozzájárultam egy Jim Beam, ill. egy gin-to-nee erejéig.

Szerencse is, hogy az esti buli ilyen klasszul sikerült, mert a péntek a totális szakmai mélyrepülés jegyében telt el. Ilyen szar cikkeket nem is tudom, mikor írtam utoljára, Kedves Vizeli András is csettinthetett volna olvastukkor, pedig ő igazi ínyenc. Egyedül a Helyreigazítás rovat ütötte meg a megfelelő színvonalat. Mintha kirohadt volna az agyam vagy mi.

A változatosság kedvéért most éppen bulira készülök, ezúttal egy alkoholos fajtára (A CB-kről általában olyankor lépek olajra, amikor már szembeötlő a többség és az én véralkohol-szintem közötti különbség: ki szeret outsider-lenni?). A hepajhoz az én kontribúcióm egyébként némi kakaós lepény lesz.

Sikerült elnyernem a Nap vicce trófeát a Haliban. Yuck.

Algi kemény. Ye.

Beindult a fűtés. Ez mindig az idegek harca közöttem és a távhőszolgáltató között: jóval a szezon előtt kipróbálják a rendszert, meleg a cső meg minden, aztán minden visszahűl eredeti állapotára. Persze tudom hogy mi van, de aztán, ahogy egyre hűlnek a nappalok, kezdek parázni, hogy hátha a technika ördöge épp engem pécézett ki, és lehet, hogy már mindenhol fűtenek, csak épp nálam nem. (Két dolgot viselek nagyon rosszul: az éhséget és a hideget.) De valahogy mindig nyugtatgatom magam, hogy á, nincs is még itt az ideje még meleg van stb.; aztán egyszer csak langymeleg lesz minden.

Többekkel ellentétben kifjezetten szeretem Vacskamati szoftver- és hardvertesztjeit a blogjában. Most is, hogy felhívta a figyelmemet a Mozilla Firefox sok-sok kiegészítésekre, én is kirpróbáltam, és máris többet tud a böngészőm. Pl. mexűnt végre az az undorító jelenség, hogy minden külső link egy külső ablakban nyílik meg. Valamint azt az elemet tudom eltüntetni az általam épp nézegetett honlapról, amelyiket csak akarom. Úgyhogy reszkessetek!

„A DOBOZBAN A CSOMAGOLÁSSAL ELLENTÉTBEN A MÁTRIX ELSŐ RÉSZÉNEK EGYLEMEZES VÁLTOZATA TALÁLHATÓ”

Felirat a Mátrix – a valóságban is – kétlemezes kiadásán egy ismertebb elektronikai áruházban.

Kötelező olvasónapló-forduló:
Philip K. Dick: Palmer Eldrich három stigmája

Ha már az agave kiadó ilyen szenzációs halálugrás-sorozatban kezdett, a magamfajta old-school sci-fi rajongónak illik is követnie valamennyire az eseményet. Megvettem hát a három megjelent kötetből a másodikat is, a Palmer Eldritch három stigmáját.

Akik valamennyire is ismerik Dick munkásságát, annak bizonyára feltűnt már, hogy Dick alapvető filozófiai problémája – és aztán minden egyébb gondolat, a háborúellenesség, az identitás, a reinkarnáció problémája stb. erre épül rá – a látszat-valóság dilemmája. Ha álomomban is azt képzelem, hogy a valóságban vagyok – kérdezi már Descartes – akkor hogyan győződhetnék meg arról, hogy a valóság nem álom? Csak amit Descartes esetében az ember még könnyen bélyegez filozófiai affektálásnak, addig Dick történetei elől egyáltalán nem lehet elmenekülni.

A regényben a Mars és a többi környező, az ENSZ által meghódíthatónak vélt égitest kolonizálását kötelező sorozással kijelölt telepesek végzik: munkájukra mégis nagy szükség van, ugyanis a Föld egyre növekvő ütemben válik lakhatatlanná. A Földről mindörökre száműzöttek viszont képtelenek elfogadni sorsukat, ezért egy speciális, Dra-Zs nevű kábítószer segítségével idézik fel újra meg újra a földi életet. Egy napon azonban egy Palmer Eldirch nevű üzletember visszatér több éves űrutazásából, és hoz is magával valamit, ami konkurenciát jelenthet ezen a stabil és egészen addig monpolizált piacon. Leót, a Dra-Zs-t gyártó cég tulajdonosát azonban nem csak az üzleti megfontolások érdeklik; megérzései azt súgják, a piaci verseny mögött valamilyen sokkal sötétebb szándék húzódik meg.

Hallucináció és valóság ugyanolyan kibogozhatatlanul mosódnak össze, mint az Ubikban; a felvázolt jövő azonban, ha lehet, még félélmetesebb; a kínált megoldás pedig mindennek nevezhető, csak megnyugtatónak nem.

„Mióta van magának műkeze?”

Százezer és egy dolgom közepette egyre jobban nyomaszt, hogy elmaradok a blogommal; még így is, hogy egy egyre bővülő szerzőgárda segít abban, hogy webes naplóm up-to-date maradjon.

Sikerült mexereznem a Rosencrantz és Guildernstern halott című nyelvi-kulturális sokkterápiát immáron nyomtatott formában is; némi árukapcsolás gyanánt további Tom Stoppard drámákkal egybekötve. Igaz, magyarul van, az angol nyelvnek abba a mélységeibe még nem sikerült alászállnom, ami ahhoz szükségeltetne, hogy legalább nagy vonalakban követni tudjam a cselekményt. Megvallom őszintén, aztat gondolásztam, hogy ha már másfélszer láttam a filmet, akkor magyarul már igazán nem fog gondot okozni az olvasás. Ehhez képest csak úgy vagyok képes magam vágányon tartani, ha a válságosabb pillanatokban Exupéryre gondolok.

Megvan a Mátrix és a Kill Bill két azon része, ami nekem is tetszett. Angolul, felirat nélkül nézni a kedvenc filmeimet – olyan luxus volt ez, amit csak akkor engedhettem meg magamnak, ha édesanyám történetesen Amerikába ment el vadászni. De amióta DVD létezik, azóta már a sarki fűszeresnél is kapható minden eredeti hanggal, ye. Sztereóban.

Megvolt a klángyűlés, már azt se tudom, mikor sikerült ilyen happeningen utoljára külsősként részt vennem: meg kell, hogy mondjam, egész klasszos volt. Olvasgattam szét csendben a leghátsó padban, fotókat készítgettem CsPL csajáról (?), fecsegtem egy sort a klán exfejével; sőt, még oda is figyeltem, ha történt valami érdekes. Remélhetőleg azért nem hatott túlzottan zavaróan a jelenlétem.

Egyre több alkalmam van újságírót játszanom, most már lassan egy kicsit sok is jóból.

Katan telepesei…
egész jó kis játék, de ti
kigolyóztatok.

Ugyanis amikor volt a buli Try-nál, kiszúrtam 4 haikukkal foglalkozó vaskos könyvet Try könyvespolcán (Na jó, valójában 3-at szúrtam ki, a negyedikre külön hívták fel a figyelmemet, pedig egymás mellett voltak…). Szal kiderült, hogy Try nem csak úgy a vakvilágba lövöldözi amatőr kis haikuit, hanem vérprofi haikus, ismerve annak minden strukturális, literaturális és emocionális követelményét. (Hijjnye, milyen szavak röpködnek itten, he!) Szóval mint megtudtam, minden haikuban kell lennie egy olyan szónak, aminek a japánban legalább az egyik jelentése valamely évszakhoz kapcsolódik. Van jópár ilyen szó (például a „nyár” és a „ventillátor” japán alakja ugyanaz, tehát akármelyik is szerepel egy haikuban, az már szabályos haikunak számít), ezeknek a szavaknak a neve japánul „kigo”. Ezeknek a kigo-knak van egy jókora gyűjteménye, és tehát a haiku kigo nélkül nem is haiku. Amikor ezt megtudtam, szinte azonnal (ebéd közben) komponáltam ott egy haikut, ezt olvashatjátok fent. Aki megtalálja benne a kigo-t, kap egy nemtommit.

Jaj de jó, ma megint mehetek klángyűlésre. Már ha a klán meghozza a résztvételemet lehetővé tevő határozatot, amit annyira azért nem kétlek, legalábbis rohadtul meg leszek lepve, ha másképp lesz.

Végre véget ért az első-órát-tartunk-nem-csinálunk-semmit-csak-unalmas-bevezetőket-tartunk korszak az egyetmén. Tegnap fél nyolckor, amikor kibotladoztam Andkiss órájáról, eszembe jutott, hogy most ez minden hétfőn és csütörtökön így lesz: tök sötét van, de nekem még csak most ért véget a tanítás, mehetek haza főzni, pedig az agyam eléggé elzsibbadt. (Főleg Andkiss speciális előadói kvalitásainak következtében. Az egyetlen emberi lény, aki képes zip-ben tömörített előadásokat leadni.)

I lit my lamp
morning mist blurring
distant houses

„Amikor a diplomácia kudarcot vall”

Az még nem zavar, ha ötven hangyácska nézegeti kandi tekintetekkel, amint lesikálom vízliószerű testemről az élet szennyét; ha ugyanezt ötszáz teszi, az már egy kissé ciki. Úgyhogy ma első utam egy vegyifegyver-szaküzletbe vezetett, és elárasztottam a fürdőszobámat ideggázzal. A hangyulik seperc alatt kilehelték lelküket, s ha lehet hinni a leírásnak, ez így lesz még két hétig. Nesze nektek csalétek.

„Don’t use quotes from bands that suck. Please.”

White Wolf Online (old site): Game Writer’s Guidelines

A következőeket azért merem leírni, mert már tárgytalanok, lévén sikerült elég stabilan megállapodnom. Ha a szereplők olvassák, minden bizonnyal magukra ismernek. Szóval a ciki dolgokról:

Mikor még fizikus voltam, elég nagy volt az évfolyam ahhoz, hogy minden évben legyen egy „femme fatale” köztük, aki olyan lány volt, aki eléggé tetszett, megvolt az esély, lévén még tapasztalatlan gólya volt, továbbá én elég béna voltam ahhoz, hogy mindenféle ellenállásbaütközés nélkül, puszán saját bátortalanságom folytán elszúrjam. Persze minden ilyen alkalommal öt évig még tovább jártunk az egyetemre, és rendszeresen összefutottam – mindegyikükkel.

Az egyik legcikibb talán B. Éva esete, akivel annyi bátorságom volt csupán, hogy szemezzek, szünetben se mentem oda hozzá beszélgetni. Ő viszont eleinte épp hogy csak nem evett a tenyeremből. Aztán persze sikerült tőle pár kosarat beszereznem, és azóta nagyon, nagyon kínosan érzem magam, mikor találkozunk, többnyire csak arra vagyok képes, hogy köszönjek neki. Pontosabban most már egyre kevésbé, de egy éve még nagyon gáz volt.

Hogy folytassam a sort: tavaly is történtek vicces dolgok, pedig akkor már csillagász voltam. Sokkal óvatosabb voltam, így sikerült párhuzamosan két lánytól is bezsebelni a csillogó tekinteteket. Az egyik lányról azért tettem le, mert egyfolytában féltékenységgel akart aktivizálni, ami kb. olyan, mintha szeretkezés előtt egy hasbarúgással próbálna felizgatni az illető. A másik lány sokkal izgamlasabb: akárhányszor találkoztunk, csak úgy meresztgette a szemeit stb., egyszer így összefutottunk a Gellért-hegyen, amikor én éppen nem voltam túl mobil, úgyhogy nem tudtam vele tartani, de ő visszajött hozzám. Később aztán a pasija is csatlakozott hozzánk, és mikor úgy voltunk hármasban, addig a hölgy a srác kezét fogta, miközben velem szemezett. Máig nem tudom, mi volt a szándéka.

Persze ez nem ugyanaz.

Tegnap olvastam egy cikket az internetfüggőségről. Nem vagyok internetfüggő – ha hihetünk a cikknek, számítógépfüggő vagyok.

Nem tudom, kedves olvasóim szokták-e magukat úgy érezni, hogy eszükbe jut valamilyen ifjúkori botlásuk, mely nem is igazán botlás, sokkal inkább valamilyen falrengetően nagy hülyeség, s ennek hatására összerándulnak, mint egy galvanizált békacomb. Ma elég gondolkodós napom volt, így több ilyen alkalom is eszembe jutott. A legtöbbször talán egy hölgy, akivel nagyon szerettem volna anno jóban lenni; mégpedig mindenféle szerelmi komplikációk nélkül. Sajnos barátkozni sem könnyű, pláne, amikor az illetőből egyetemista lett, és minden érdeklődését elveszítette irányomban. Persze ez megint egy eufémizmus, hiszen minden létező módon elérhetetlenné vált; mígnem egyszer egy mobilszám-cserém alkalmával egyszer szegény, nagy tudatlanságában mégiscsak visszahívott. A dologban az volt az igazán vicces, hogy akkor már rég nem szerettem volna felhívni, egyszerűen csak rossz helyen nyomódott be a kibiztosítva felejtett telefon. Életem legkínosabb telefonbeszélgetése volt. A történet az igazi csúcspontját úgy egy másfél évvel később érte el, amikor meghívtak egy buliba, s a házigazda „elfelejtette” velem közölni, hogy az illető is a meghívottak között van. Nem fordultam vissza a küszöbről, de majdnem. De mindez a zavaros előidő, azóta sokkal komolyabb és érettebb vagyok, nem is vagyok már képes olyan csúszás-mászásra, mint annak idején. Ennek dacára a sagának még mindig vannak olyan mozzanatai, amelyeket nagyon nem szívesen idézek fel.

Hagyjuk is a nosztalgiázást! Amióta ténylegesen is van DVD-játszóm, azóta rendszeresen nézem a DVD-melléklettel megáldott újságokat, hátha találok valamit. Sajnos eddig nem volt szerencsém; csupa olyan filmet kínálnak, amit még moziban se voltam hajlandó megnézni. Csak azért van, mert ráégették egy lemezre, még nem lett vonzóbb a számomra. Viszont tudok egy kis DVD-antikváriumot, ahol egész klassz cuccokat árultak anno, amikor még nem volt hozzá ketyerém; lehet, hogy azt kéne megnéznem.

– Szeretném, ha negyed háromkor nem ugrálnál fel.

– Akkor odapisálok a sarokba.

– Még az is jobb!

algi&giskard

Első hétvégi szerkesztés algival, giskarddal és Kedves Bencsik Anna Júliával, aki egy kicsit fárasztó már így szólítani, de hirtelen nem jut eszembe semmi értelmesebb. Tegnap este már nagyon a mélyponton voltam, de ma reggel tök frissen ugrottam ki az ágyból, így én voltam a második, aki megérkezett a főhadiszállásra. Megint írtam egy rakás cikket, lassan felteszem őket a honlapra is, mert a Cézár statisztikái szerint iszonyúan szeretitek olvasgatni a firkálmányaimat.

A múltkor panaszkodtam, hogy hiába vettem fáraóhangya-csapdát, elüldözte őket a múltkori felújítás: nos, ez a probléma megszűnt. Igaz, nem fáraóhangya, valamilyen másik faj, de lelkesen látogatják a csapdát, szerintem még direkt ízlik is nekik. A ma délután projektjeibe mindenképpen beiktatom majd valamilyen univerzálisabb irtószer beszerzését is.

Most egyébként újítottam, nem párizsit, hanem vastagkolbászt vettem a szombati betevő zsemlyémbe. A szombat esték hangulatához eddig mindig hozzátartozott a hihetetlenül meggyűlölt párizsi utóíze is; gondoltam, itt az ideje újítani.

„Minden amit gondol, felhasználható ön ellen.”

egy InterPlan ügynök (P. K. Dick: Emlékmás)

Igen, ari vagy.

Amúgy a sztereóban, meg minden vajon mit jelenthet? Úgy értem: a sztereó jelenleg a legkisebb elfogadható hangrendszer. Ma már a Junosztyot se monóban gyertyák.

Apropó Dick. Nemrég odaadtam Loreleynek a „Különvélemény” c. ratyi filmregény kinézetű K. Dick novelláskötetet, és az egy Citadella kivételével mindegyik novella élvezhető. Én személy szerint az Emlékmásért különösen odáig vagyok, tekintve, hogy ez az egyetlen igazán humorra kihegyezett írása. Ebben találhatók olyan idézetek, minthogy: „- Töröltük minden emlékét a Mars-utazásról. – A miről?”

Amúgy így utólag olvasva a novellákat, hogy az ember tudja, tényleg volt benne némi ellenérzés a „gyengébbik” nemmel kapcsolatban. (Gy. k. nőgyűlölő volt.)