Tegnap kikapcsoltam a számítógépet és inkább olvastam: Tom Stoppard mellett nehéz számítógépfüggőnek lenni.

Megvolt a tegnap esti buli is, ledöntöttem pár gintonict, felnyaltam két tányér gulyáslevest; előtte még betermeltem némi szalonnás májat krumplisalátával. Ezen kívül füstszagúra pácoltam a hajam. CB után úgy éreztem magam, mintha a Phillip Morris termékbemutatójáról távoztam volna, most meg úgy, mintha egy gólyatábor záróestjén vettem volna részt.

Előtte még becsúszott egy billiárd Cal-lal is, ami viszont abszolút klasszul sült el. Igaz, eredetileg a Noiret-ba terveztük a dolgot, de aztán Kedves Vendégemnek közbejött valami, így kénytelen voltam áttenni a foglalásomat a West Endbe. Hallanotok kellett volna a másik érintett hangját, amikor közöltem vele az örömhírt; valamint az arcát is, amikor kővé dermedt a billiárdasztal mellett, amikor megszólalt valami különösen plázás tuc-tuc.

Ettől függetlenül nyugodtan elmondhatjuk, hogy a rendezvénynek csak nyertesei voltak: végre igazán autentikus forrásból hallgathattam meg, hogy milyen egy igazán jól sikerült CB vége; kiderült, hogy leánytestvéreink életútja helyenként meglehetősen sokkoló hasonlatosságokat mutat; a végén pedig kiegegyztünk egy szolid, kellemesen kiegyensúlyozott 3-3-as eredményben. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy ha kizárólag a belökött golyók számát nézzük, akkor toronymagasan győztem. A külső szemlélő a végjátékokig nem is nagyon tudta volna megállapítani, telivel vagy csíkossal vagyok-e, mert körülbelül egyenlő részarányban tüntettem el mindkét féle golyót. Az utolsó két meccset viszont sikerült igazi klasszikus módon lejátszani: a fekte golyót oda és az ütötte be, akinek éppen keleltt.