Az út Vácra gyerekkorom egyik meghatározó és állandó élménye: hétvégén összepakoltunk és elindultunk Kisgombásra a nagymamámhoz. Erős negyven perces út volt ez, nyaranta gyakran megálltunk a Pingvin cukrászdában fagyizni egyet. Nyilván elkezdtem agyalni rajta, hogy lehetne megoldani, hogy kiguruljak Vácra, főleg, amióta átléptem a harminc kilométeres távot városon belül. Oda-vissza ez nyilván kívül van a lehetőségeimen, legalábbis nem hiszem, hogy képes lennék legurulni 70+ kilométert egy napon. Viszont Nicoline is eléggé szereti a várost… úgyhogy elég könnyen sikerült rábeszélnem, hogy menjünk oda piknikezni — én longboarddal mennék, ő kocsival, flangálunk egyet, aztán hazahoz. Igazi kis intermodális kirándulás. A 15-i hévége pont jó választásnak tűnt.

Amióta tudom, hogy van bicikliút a kettes mentén, nem aggódtam túlzottan — van egy kollégám, aki rendszeresen elteker Dunakesziről Vácra, tehát csak az oda való kijutásról nem volt eddig tapasztalatom. Azt sem tudtam, mennyire lesz ez más, mint a városban rohangálás — ami azért mindig egy nagyon dinamikus élmény, le-fel kell menni a padkákról, piros lámpák vannak, gyalogosokat kell kerülgetni, rossz minőségű betonon bukdácsolni. Úgy sejtettem, hogy a városon kívüli haladás ennél biztos egyenletesebb lesz — nem tudtam, ez jobban vagy kevésbé bizonyul majd megterhelőnek.

Ameddig lehetett, a Duna mellett mentem kifelé a városból, hogy ne kelljen századjára is a Váci utat koptatnom — a Duna Plazánál kanyarodtam rá, ahonnan viszont nagyon sima volt az út kifelé a városból. A kettes leágazásánál ittam egy nagyot az energiakoktélomból, aztán vettem egy nagy levegőt és nekivágtam.

A bicikliút nem megy be rögtön Dunakeszire: a kettes túloldalára kanyarodva sokáig a város mögött vezet. Onnantól kezdve viszont szinte folyamatosan település mellett vezet egészen Gödig. Itt megleptem Baluékat — amikor a láttam, hogy a birtok mellett vezet el az út, nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Dumáltunk egy kicsit a kertben ülve, kaptam egy meggyszörpöt, integettem a csajoknak az ablakban, aztán indultam tovább Vác felé.

Baluéktól egészen Göd határáig azon az úton kellett gurulnom a gáton, ahol már nagyon sokat mászkáltam vele az elmúlt években; kicsit rám is jött a melankólia meg a nosztalgia. Göd után Sződliget mellett inkább csak elmegy az út, és ha meg is érkezik az ember Vácra, sokáig egy kis erdei bicikliúton kell haladni, amíg az ember egy parkba kiérve végre megláthatja a város jellegzetes házait. Itt azért nem álltam meg — Nicoline még csak akkor vette fel az ebédünket Gödön. Hajtottam tovább a Duna-parton, aztán végre találtam egy utcát, amelyik nem volt macskaköves, ezen mentem fel a kettesig, ahol aztán végül úgy döntöttem, abbahagyom és bevárom a feleségemet.

Ebédelni Nyulason ebédeltünk, isteni fish&chipset, a gödi A Hal étteremből — piszok jól esett, mint ahogy a nyitott csomagtartóban üldögélni sem volt olyan rossz. Nyulas amúgy egy elég kellemes, békebeli hely, gondolom, nem lehet rossz egy hétvégi teleknek – a kilátás mindenesetre gyönyörű.

Nem mondom, hogy nem fáradtam el, de halálosan kimerült sem voltam. Vácnál már elég gyakran cserélgettem a lábaimat, meg igyekeztem a bokámat is pihentetni, amennyire ez lehetséges — tulajdonképpen nem tudom, meddig bírtam volna még. Az biztos, hogy ilyen hosszú távokra menni egészen más, mint Budapesten belül kalandozni — néha nagyon megütött a távolság érzete, meg hogy mennyire kicsi vagyok az egész úthoz képest. Városon belül nagyon ritkán érzem, hogy messze lennék valahonnan. Nyilván most sem az arizonai sivatagon vágtam át az autópályán, de ha amikor fáradságot éreztem, az inkább volt mentális, mint fizikai. Ebéd után simán belefért nekem még egy nyolcvan perces séta Vác belvárosában.

Ha nem lenne járvány, nyilván könnyebben szánnám rá magam ilyesmire — nekivágnék hajnalban, aztán hazajönnék egy reggeli vonattal és már simán bruncholhatnánk együtt Nicoline-nal. Így azért kicsit több szervezést igényel a dolog, de azért még biztos bevállalok egy-két hasonlót a tavasszal meg nyáron.