Kár lenne úgy csinálnom, mintha jazz-szakértő lennék, ezért inkább kísérletet sem teszek arra, hogy érdemben elemezzem a Babám-Bin-Jip koncertet. Ami nagyon jól esett, hogy nagyon színvonalas, nagyon tudatosan összerakott előadás volt mind a kettő.

Nekem a Babám megközelítése tűnt inkább hagyományosnak, fülbemászó dallamokkal, kellően karizmatikus énekessel, hangulatos vokálokkal és pontos előadással — azóta már jó sokszor végighallgattam az összes elérhető számukat a Myspace-en. Talán a magyar nyelvű szövegek azok, ahol nem éreztem ezt az aggályosságig menő műgondot — az érdekes téma érzékelhető ugyan a sorok mögött, de az ember nagyon nehezen tud szabadulni attól a gondolattól, hogy leginkább azt írták le, ami épp kijött. Az angol szövegek ennél mindenképpen jobbak és semmiképpen sincsenek arányban a zenei megoldások színvonalával. Amúgy tényleg klassz, karakteres zenét játszik az együttes; most először hallottam őket először, mégis simán meg tudtam különböztetni a dalokat mindet hangulat, hangzás alapján.

Az egy DJ-ből, egy gitárosból, egy billentyűsből és egy énekesnőből álló Bin-Jip-et egyelőre nem mertem újrahallgatni, pedig hallgatni őket nem egyszerűen csak jó volt, de kifejezetten katartikus élmény volt. Nem is emlékszem, mikor hallottam ennyire más, ennyire újszerű, ennyire érdekes és izgalmas zenét, és mikor láttam színpadi előadást, ami ilyen tökéletes összhangban lett volna azzal, ami elhangzott. Hipnotikus érzés volt nézni is, hallgatni az egész előadást, nem volt egy olyan másodperc, amiről úgy gondoltam volna, hogy hiábavaló vagy egy kicsit leeresztett volna. Érdekes keveréke volt az elektronikus és a hagyományos zenének; az ének itt inkább funkcionált egy újabb “hangszerként”, mint szövegek közvetítőjeként.

A hangosítás állítólag az A38 érdeme, ahol a jelek szerint én még nem voltam elégszer. Mindenesetre kristálytisztán szólt minden (ellentétben azzal a jó pár évvel ezelőtti alkalommal, amikor először voltam itt).

Ha már annyit olvasgattam különböző művészeti ágak összekapcsolódásáról, hát a Cégtől kapott húsvéti ajándékutalványból megvettem magamnak az Inglorious Basterds (Becstelen Brigantyk) filmzenéjét.

Tényleg érdekes lenne végiggondolni, hogy a zene hogyan hat ténylegesen a filmekre és viszont; főleg Tarantinónál, ahol a filmek zenéje kivétel nélkül válogatás. Ezzel együtt már a negyedik filmzenealbumot veszem meg, és persze az egyes számok visszavonhatatlanul összefonódnak a film jeleneteivel. Mivel a filmet már legalább hússzor láttam, így persze most első hallgatásra egyből jelenethez tudtam kötni a tizennégy számból tizenkettőt; a maradék kettő alighanem egy alig hallható, a film világában elhangzó háttérzene lehet.

Az album meglepetést egyáltalán nem okozó módon remek; a leggyakrabban szereplő szerző Ennio Morricone, de van olyan szám is, amit rendkívül stílszerű módon a “kortárs” Lilian Harvey énekel. Azért vettem meg az albumot, hogy még többször érezhessem át egyik kedvenc filmem hangulatát; a lehetőség mostantól kezdve valóban adott, ugyanúgy, mint a Ponyvaregény vagy a Kill Bill esetében.