Berlinben bukkantam erre az együttesre — épp az East Side Gallery-t akartuk megnézni, amikor beléjük botlottunk a folyóparton:
Nekem nagyon megtetszettek rögtön, csak úgy áradt belőlük a szabadság és a függetlenség — kiválóan illettek Berlinhez is, abban pedig, hogy pont a Fal tövében játszottak, volt is valami szimbolikus. Rögtön meg is akartam venni a CD-jüket, de Nicoline persze lekapcsolt, azzal a felkiáltással, hogy sose fogom őket meghallgatni. Különben is — turkált egy kicsit a telefonján — ha annyira érdekelnek, hallgassam meg őket Spotifyon.
És lőn. Elég sokat járok gyalog, most, hogy már nem kell minden, zenehallgatásra szánt másodpercemet a tangónak szentelnem, foglalkozhatok olyan frivol dolgokkal, mint egy random ír rockbanda hallgatásával. Nem állítom, hogy a legkifinomultabb zene, amit valaha hallgattam, erősen ritmusos, nem nagyon kemény rockzene, kevéssé torzított gitárokkal, közepesen pörgős tempóval, fülbemászóan egyszerű dallamokkal.
Persze nehéz megmondanom, pontosan mit is szeretek bennük: a frissességüket, vagy azt, hogy ha beteszem őket a fülembe, egy kicsit mindig Berlinben érezhetem magam.