(Elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtárban.)

Már el is felejtettem, milyen jó dolog bölcsésznek lenni. Az ember lefirkant olyan mondatokat, hogy

„El kell ismerni azonban, hogy az intermedialitás kritikájában megfogalmazódik egy igen fontos megfigyelés, mégpedig az, hogy ebben a felfogásban éppen azok a vonások kerülnek előtérbe, amelyek mintegy „széthúzzák” a mű konstrukcióját, fölbontják a megszokott mediális hierarchiákat, ezáltal nem csak az történik, hogy a film és a többi művészet között például átjárók (Passagen), átmenetek, átfedések, keveredések jelentkeznek, hanem a film maga is kizökken a saját korábbi, a hetedik művészetként való elkülönítés helyzetéből.”

és ezek után rögtön láthatja mindenki, micsoda IQ-bajnokok vagyunk. Igaz, hogy ez a mondat már túl hosszú ahhoz, hogy status-udpate lehessen belőle a Facebookon, ugyanakkor egyben definiál és lehatárol egy olyan olvasói kört, amelyek már egy masszív szellemi elitet jelentenek. Elválik egymástól a búza és az ocsú, a földhozragadt birkacsorda és az elefántcsonttorony kecses lakóinak tábora.

Függetlenül a brutális fogalmazástól, a Képátvitelek tulajdonképpen egy érdekes könyv; azt mutatja be, az egyes médiumok (szövegek, képek, hangok stb.) hogyan keverednek egymással a kultúrában, illetve hogy ez hogyan teszi lehetségessé komplex üzenetek megfogalmazását. Az írások többsége, ha nem forog a gyomrunk a bölcsészblablától, ha nem zavar bennünket, hogy egy oldalon akár hatszor-nyolcszor is szerepel pl. az „intertextualitás” szó, tulajdonképpen elég érdekes, még ha előképzettség nélkül nehéz is ezeket komolyan venni. Az egyes tanulmányokhoz — melléklet formájában — rendszerint gazdag szemléltető anyag is tartozik, viszonylag könnyű tehát utánanézni, hogy miről is van szó voltaképpen. Egy-két esetben viszont egyértelműen az volt az érzésem, hogy az égvilágon semmiről nincs szó; ezek a tanulmányok egy kicsit túlságosan is emlékeztettek egy, az utolsó pillanatban odahányt szemináriumi dolgozatra.

Nekem személy szerint Frida Kahlo mexikói festőnő munkáinak elemzése és a filmekről szóló írások tetszettek a legjobban; Megyaszai Kinga Hipotiózis és képleírás Heinrich von Kleist Friedrich von Homburg herceg című drámájában című tanulmánya a legkevésbé. Míg az előbbieket részben egész jól megértettem, ez utóbbiból kb. semmit sem tudtam megragadni, aminek egy laikus számára is értelme lenne. Talán ez a kötet legnagyobb baja: nem egyenszilárdságú, nem teljesen világos, hogy most egy szőrszálhasogató, esztétikai szakmunkáról vagy egy szélesebb ívű áttekintésről van-e szó.