Délelőtt fotózni voltunk, hazajöttünk, összeraktuk az ebédet, amíg én répát pucoltam, Kathy földíszítette a karácsonyfát, aztán el is dőlt szépen. Amíg főtt a leves, gondoltam, megcsinálom már, amit aluldokumentáltsága miatt iszonyú régen halogatok: immáron az amúgy kezdettől fogva engedélyezett trackbackek meg is jelennek a bejegyzések alatt. Ez részben a blogon belüli egymásra hivatkozgatás nyomon követését is megkönnyíti majd, de ezzel bárki hozzáfűzheti a megjegyzéseit az itt megjelenő tartalmakhoz — a saját blogján persze. Ha valakit érdekel, hogy néz ki ez az egész most, legjobban a novemberi bulibeszámolónknál nézheti meg. Ami még hátravan, az hogy a főoldalon is látszódjon, ha egy bejegyzéshez van trackback, de ezt majd legközelebb. Így is büszke vagyok az eredményre, mert a WordPress dokumentációban erről a témakörről kábé annyi volt odakenve valahová, hogy „ha érdekel a kommentelés, nézd meg, hogyan csinálták ezt mások”.

Én magam amúgy azóta imádom a trackback gondolatát, amióta először hallottam róla Peti blogján. Amúgy sem vagyok egy nagy komment-fan, és a trackback szerintem sokkal inkább ösztönzi az embert arra, hogy normális és átgondolt véleményt fejtsen ki egy-egy feldobott témában; naná, hiszen az a saját fórumán fog megjelenni.

Kár, hogy mifelénk ez valahogy nem működik olyan bejáratottan. A Freeblog egy az egyben ignorálja ezt a lehetőséget, de amúgy is úgy érzékelem, hogy ez az egész ötlet egy vörös posztó a hazai blogger közösség nagyobb részének szemében. Ott hagyni egy linket, hogy mit gondolok ugyanarról a témáról: hát ez bizony kőkemény spam sokak szemében. Volt, aki visszaírt, hogy ilyenkor legalább visszalinkelném; hogy anyázás helyett miért nem linkelte vissza egyszerűen saját magát, máig sem értettem meg.

Hát, igen az ember lassan rájön hogy az egészséges étel is lehet finom. Nincs tele szénhidráttal, cukorral vagy zsírral és mégis finom. Engem legjobban a szakácskönyvben „Apple Christmas Stuffing”-ként emlegetett töltelék ihletett meg. Alapvetően egy édes töltelék. Van benne szeletelt alma, pici vaj, édesítőszer, fahéj, és szerecsendió. Ezzel göngyöltem fel a spirális nem dagadót, és dobtam be a sütőbe 10 percenként a levével meglocsolgatva. Gyönyörű szép kis piros édes-sós tekercsek sültek ki belőle, amik a gyümölcsös répás salátával, és a narancsos diós káposztás salátával nagyon finomnak bizonyult.

Valójában Try mellett kezdtem el főzni. Akkoriban megismerkedésünkkor, én még csak fél éve laktam a saját apartmanomban egyedül. Ételeim többnyire gyors- vagy félkész kajákból álltak. Esetleg pizza, de a szendvics is nagyon menő volt. Előtte amíg albérletben laktam lelkesen megvettem egy szakácskönyvet hogy akkor most főzés, de edény és további lelkesedés híján megrekedtem a paprikáskrumpli tojásleves kombó szintjén. Ezeket viszont tényleg finoman tudtam elkészíteni.

Aztán jött Try, bevillantott a szakácstudományával – már legelső nap – elkészítette nekem zöldfűszeres palacsinta remekét, én meg irultam pirultam hogy nem vagyok egy főzőzseni. Hát vettem a szakácskönyvet, és hajrá. Következő alkalommal már ő lakmározott elégedetten az én húsmentes töltött tökömből.

Akkoriban ugye húsmentes életet élvén a hússütés mesterségét nem kellett elsajátítanom, de mikor felhagytam ezzel a rossz szokással egy korszakot lezárván két sonkás zsömlével, ezt is kitanultam. De a legjobban akkor is tortákat, és sütiket szeretek kotyvasztani (nem sütni, kotyvasztani!).

„Forralt bor”. Áhh, én nagyon cseles voltam a forralt bort illetően. Végül én voltam az egyetlen, aki nem pirosodott ki és szédült meg kissé. A csel mindössze abból állt hogy én egy bögre helyett, csak fél bögrével ittam, közben ecseteltem Levinek az egyik bevásárlóközpont tetején a korcsolya pálya mellett, milyen frankó kis forralt borokat lehet kapni, hungarocell pohárban egy szelet citromkarikával.

Majd egy másik alkalommal arról, hogy milyen volt a céges karácsony idén (jó!), és hogy mit díszítettünk fel ma (karácsonyfát!)…

Már csak három munkanap… :)

Philengyéket láttuk vendégül este, rendesen rákészültünk hát a vacsorára. Eredetileg dagadót akartunk, de, mint ahogy azt a sajnálkozva mosolygó hentesektől megtudtam, csak überlúzer amatőrök próbálnak szombaton negyed tizenegykor dagadót vásárolni. Az kérem hiánycikk, vagy sorban áll érte az ember hajnal négykor a kikötőben, vagy rövidkarajt vesz, és imádkozik, hogy a kijelölt szakács legyen elég kreatív. Ez jelen esetben teljesült, Kathynek sokkal finomabb keze van, mint nekem, spirálban vágta fel a husit és tekerte fel megint, szóval elég látványos töltött hús lett a végeredmény. Kétféle salátával is bepróbálkoztunk, az egyikről, azt hiszem, én már mindig a Max Paynre fogok asszociálni, a másik koncepcióján még lehet finomítani egy sort.

Mindennel nagy sikerünk volt, mondták is Philengyék, hogy ha legközelebb egészséges kajára vágynak, akkor hozzánk jönnek majd. Megkínáltuk őket az üzleti partneremtől kapott, előre fűszerezett „forralt borral” (idézőjel a csomagolásról). Meglepően finom volt, ahogy öregszem, úgy bízom egyre kevéssé a kész cuccokban. Furán erős is volt ugyanakkor, egy bögre forralt bortól eddig még soha sem szédültem még.

Megtörtént a mobilszolgáltatóváltás: abban a másodpercben ment el a térerő a régi telefonomról, amikor fel akartam hívni édesanyámat. Mindegy, nem sokáig maradtam technikai háttértámogatás nélkül. A számom a régi számom, de az immáron egy másik társaságnál csörög ki, és véget ért a pre-paid kártyás korszakom is. Mi több, a Bluetooth- és MMS-mentes korszakom is lezárult; ma Kathynek így küldtem vissza a bevásárlólistát utólagos egyeztetésre. Lehet, hogy hamarosan én is okostelefonért fogok sipákolni?

Nemrég olvastam egy cikket a Creative Commons licenszekről, és azóta az járt a fejemben, mi is nem szimpatikus nekem ebben az egészben. Henteslátogatás közben aztán rájöttem, meg is írtam. Minden jog fenntartva.

:) Direkt néztem, nekem sem tűnt volna fel, meg azért nem nevezném „történelmi pillanatnak”, mert ez „Földközelség” keringésenként egyszer előfordul, mindenesetre annak örülök, hogy felkeltette az érdeklődésed, és fotóztál… Tök jó lett egyébként, nem akarod elküldeni az erre az alkalomra hirdetett indexes holdfotópályázatra?

Hogy őszinte legyek, nem hiszem, hogy nekem feltűnt volna, hogy ma nagyobb a Hold, mint általában, ha nem Balunál olvasom. Hogy egészen őszinte legyek, most is inkább elhiszem neki, mint hogy érdemi különbséget látnék, de ha már, akkor fotóztam Holdat. Nem egy nagy szám persze, de azért nem tanulságmentes a dolog.

Ami a legjobban meglepett, hogy milyen iszonyatosan fényes. Jó, hogy 4,5-ös rekesszel, de a teleobjektívem 200-as ISO-val is simán 1/1000-del kapta el úgy, hogy részletek is látszódjanak, ne csak egy fényes érme látszódjon az égen. A rekesz-szűkítgetésnek meg nem láttam értelmét, szerintem ekkora távolságnál nincs olyan, hogy mélységélesség. Persze a lehetőségekhez dögös végtermék fotózásához ugyancsak jól jött, hogy RAW-ban is lehetett kontrasztot állítgatni, azt felnyomtam rendesen, a szaturációt meg le nullára, így a kis piros pontos képzaj lényegében megszűnt. Persze elég masszívan kellett vágni, a kétszázas telémet nem ilyen kis dolgok fotózására tervezték. A történelmi pillanatot viszont megörökítettem.

Amúgy, ha már kijött a Google Chrome újabb verziója, hát adtam neki még egy esélyt — most is épp az fut. Nekem rendszerint eléggé bejönnek a Google termékek, a Gmailből se sok hiányzik, hogy ezt használjam elsődleges kliensnek, a Google Reader már így is toronymagasan a legjobb RSS-olvasó, amit láttam, itt is rögtön megtetszett a szépen letisztult, ergonomikus felület. Nem annyira tetszett viszont az eget verő instabilitás, így a bétatesztelésből elég hamar kiszálltam. Ez az első végső verzió viszont egyelőre nem fagy le minden harmadik oldalon, ahogy az első előzetes tette, úgyhogy amíg nem rakoncátlankodik, addig maradhat.

Harsonaszó és dobpergés: Nagyfőnök átengedte az egy hónapos agyalás, interjúztatás és tervezet-írogatás gyümölcseként létrejött stratégiámat, mi több, egyszersmind felelősnek is kinevezett. Ez utóbbi persze nem ért valami nagy meglepetésként, én vagyok a cégnél a terület specialistája, de azért nem tehetek róla: nagyon jól esett ez a megerősítés.

A nagy győzelemre vettem egy tantuszt a Vaterán egy százasért. Nagyon régen volt utoljára ilyen a kezemben: először azt hittem, hogy sose, de aztánmost beugrott, hogy a mindenféle csodát rejlő kredencben még odahaza mintha ilyen is lett volna. Hiszen volt ott minden, régi, soha nem használt érdekesség, amit örömmel tapiztunk a húgommal, ha a szüleink elmentek otthonról: volt, amiről sejtettük, hogy mire való (mint pl. a hallócső), és volt, amiről nem, mint például a hosszúkás, vörös bársonnyal bélelt dobozban levő, részeire szedett izé. Néha most is eszembe jut a mahagóni szekrény alsó részének jellegzetes, fanyar illata. Kár, hogy az a varázslatos kupi azóta már ezerszer felszámolódott, szívesen tartanék most egy értelmező szortírozást.

Mivel a sikeres licit csak még jobban felpörgetett, gondoltam, megnézem, mi újság az Opera levelezőjével. Anno tetszett, csak nem volt olyan stabil. Azóta is időről időre kipróbálom — általában harminc másodperc alatt elemegy a kedvem az egésztől. Most ez nyolc percig tartott — ennyi ideig konvertálgatta a leveleimet Thunderbirdből, hogy aztén jól összeturmixolhassa az időrendjüket. Tekintettel arra, hogy több, mint tízezer levélről van szó, elég rendesen besértődtem.

Reggel egyszerre késsük le Olgával a villamost, így nekünk csak az marad hogy komótosan átsétáljunk a szemközti buszmegállóba és fogjunk magunknak egy megfelelő buszt. Nem nehéz. Már jön is. Közben elmesélem neki hogy mostanában szokatlanul korán fekszem le aludni. Kb. egy olyan hónapja. Olykor 11-kor, de van hogy már fél tíz körül elszundítok az ágyban. Aztán kifejtem neki hogy ez fura, főleg annak fényében hogy 23 évig kibírtam hogy éjfél körül/után menjek aludni, akkor most mi ütött belém.

– Téli álmot alszol – közli velem rezignáltan Olga.

Nevetek. Téli álmot. Mi vagyok én sündisznó? Aztán meggyőz róla hogy ez tényleg így van. Korábban sötétedik, korábban mész aludni. Nyáron az ember sokáig ébren tud lenni. Ettől függetlenül nekem még mindig gyanús hogyha 23 évig nem kellett téli álmot aludnom, akkor miért pont most? Mindegy. Beletörődöm, és kifacsarom a szokásos reggeli grapefruit levemet. Aztán belevetem magam… a mibe is? Ja igen… „munkába”.

Kegyetlen hideg van ám hajnali háromnegyed hétkor, amikor a taxi kirak engem a rendezvény helyszíne előtt. Sajna túl korán vagyok, errefelé pedig a jelek szerint az egész világ hétkor ébred. Mindegy, kicsit körbenézek, aztán mire visszamegyek, már ott van egy dögnehéz ládát cipelő ember, akinek segítek, meg két álmos hosztessz, aki ha zúgolódva is, de átveszi tőlem az anyagunkat.

Reggeli a McDonald’s-ben, telefon, utána meg Skype Kathyvel, némi fórumozgatás Balu háza táján, újságolvasás, már kezdődik is a rendezvény. Ami nagyon kis profizmus, igazi kis gyöngyszem az IT-business érdekesebbik feléről, mi is előadunk, szerintem nagyon jól és összeszedetten. Bár net van az épületben, normális helyen levő konnektor, az nincsen. Mindegy, hálózati probléma ez is. A közleményünket a McDonald’s-ból írom meg.

Visszaugrom még egy kicsit, tárgyalok egy kicsit a partnerrel, akit most látok először az életben. Mint kiderült, ő bezzeg már a honlapomat is látta. Nem tudom megállni, hogy ne vigyorogjak egy diszkrétet, nem gondoltam, hogy lesz valaha is az életben, aki azért fogja megnézni, amiért csináltam. Salátát eszem nagy hősiesen, pedig ott van körülöttem a vállalati konferenciaebédek legjava.

Már nem is lep meg, amikor a pályaudvar melletti kis McDonald’s-ba is be kell ugrani, némi kis hivatali ügyintézés végett, nem is tudom, mikor voltam életemben utoljára ennyire hipermobil alkalmazott. Nagyon szabadúszó-újságírós lehetek, kipakolt mobilommal, a kis netbookon kopácsolva, de végül mindent elintézek, dobok még egy sms-t a főnöknek, aztán irány haza, ahol megint isteni, forró pizzát süt Kathy, saját, titkos, fogyókúrás receptje alapján.

Kiderült, hogy három óra húsz perc, mire megcsinálnak egy vacak szórólap-nyomtatást a legkeményebb keménypapírra a város első számú gyorsnyomdájában, szóval keletkezett elég jelentékeny mennyiségű szabadidőm, amivel kellett valamit kezdenem. Először elkaptam a fizikoterápiáról hazafelé igyekvő Kathyt, és ő javasolta, hogy ahelyett, hogy ingáznék ide-oda, inkább menjünk el moziba. Kapva kaptam az alkalmon, hiszen már mióta megy az agymenés Balu blogjában erről a filmről, illetve Balu kritikájáról, gondoltam, nem árt nekem is megtámogatnom némi első kézből szerzett tapasztalattal az érveimet. Sikerült is, én is írtam róla, és még igazolva is érzem magam :).

Mobilvásárlás-ügyben én az „egy kávé legyen olcsó” iskola elkötelezett híve vagyok: egyszerűen képtelen vagyok mobilra költeni, vagy ha mégis költök, hát megbánom. Tegnap persze megdőlt ez a terv, pontosabban nagyon erős érzelmi impulzusokat kaptam annak érdekében, hogy megdöntsem, és végül az ingyen elvihető helyett egy valamivel szebb és jobb modellt választottam, az előzetesen kihirdetett tűréshatárom legfelső határáról. Amúgy nagyon kevés dolog van, amit én ténylegesen elvárok egy mobiltól: legyen megbízható és kézreálló, és a lehetőségekhez képest legyen tartós. Eddig szerencsém volt, remélem, most is szerencsém lesz. Mindenestre ismét Nokia user vagyok, eddig ezzel a márkával töltöttem a legtöbb időt.

Ma amúgy még egy impulzust kaptam, hogy jó ötlet volt szolgáltatót váltani: felhívtam Kun-szun Lungot, aki viszont mobilinternetet vett manapság, és ő is úgy érzékelte, hogy üzletpolitikában a Témobil bizony erősen el van maradva.

Ma együtt ebédeltem munkahelyem másfeledik számú emberével; kicsit depresszív, ugyanakkor nagyon személyes és bizalmas beszélgetés volt, aminek a végén nem sokkal lettem okosabb, de valamivel szomorúbb. Viszont meghívott egy másik tárgyalásra is, ahol láthattam 270-es IQ-jú emberekkel tárgyalni, lendületesen és kompetensen, szóval, mire vége lett a napnak, megint nagyon szerettem dolgozni ott, ahol.

Az első mobilom egy Nokia 3200-as volt. De inkább emlékeztetett digitális svájci bicskára: a rádió, a fényképező, a hangrögzítő ma már alapfelszereltség, bár akkor hatalmasat flasheltem ezeken is, de még lámpa is volt rajta. Arról nem is beszélve, hogy a burkolata átlátszó volt, és egy csomó papír előlap volt hozzá, szóval azt nyomtathattam rá, amit csak akartam. Igazi csicsás női telefon volt, de azért egy férfi is szereti, ha kényeztetik. Nem mellékesen az új Doctor Who-ban a Doctor kísérőtársa, Rose, ugyanilyen mobillal rendelkezett, amit aztán átalakítottak univerzális vevőkészülékké, így aztán akár egy másik galaxisból is haza tudott telefonálni, és egy párhuzamos dimenzióban is rácsatlakozhatott a helyi telefonhálózatra.

Amikor életem második mobilját vettem (a mostanit), akkor az volt az elsődleges szempont, hogy minél kevesebbet tudjon. Elvégre akkor tud a legkevesebb dolog elromlani benne. Így is van benne rádió, meg hangrögzítő, csak amikor a szintén saját tulajdonú PC-m előtt csúszom-mászom a földön (már bánom, hogy felragaszottam rá a CD-kulcsot tartalmazó Windows-matricát), akkor hiányolom egy kicsit a lámpát. Őszintén szólva ezerszer hasznosabb volt a rádiónál. Egyébként a régit visszavittem, hogy cserébe féláron vehessem meg az újat, ami azért érdekes, mert a visszavitt mobilokat egy üvegkalickába hajigálták be az akciót reklámozandó. Hát, mondani sem kell, az enyém volt a legcsicsásabb a sok snassz régi készülék között.

Hú, azt hiszem egyre sokkosabb állapotban várom a meló végét, erre az évre végleg végleg végleg… végre… a kis asztali naptáromban gyűlnek a kihúzott számok, szépen sorban, közben befutnak a várt napok is mint például fizetés nap… hamarosan… meg a céges karácsonyi ünnepség. És egyre nehezebben viselem a munkát. Általában szeretek dolgozni, imádom a munkám (lsd: még hétvégén is grafikuskodom megbízásos melókat) csak egyszerűen úgy érzem erre az évre elég volt. Pihenni akarok, sokat! Mással foglalkozni. Bármit csak ezt ne!

Tegnap Try délután felhív hogy csináljunk vlmit meló után. Mondom ok, nanáhogy! De én azért előtte elugranék venni néhány göncöt. A pláne az egészben hogy évek óta nem igazán költök ruhára, venni sem különösebben veszek… van kb. egy-két ruhám amiket felváltva hordok, és slussz… szóval Try-t a sok cuccával leültettem egy ülésre, én meg elrohangáltam néhány boltban szétnézelődni. Gyorsan. Ebben a tömegben. Megkíséreltem a lehetetlent. Végül egyetlen bolt kínálata nyerte el a tetszésemet, ahol is 5 ruhadarabbal vonultam be a fülkébe, és ugyanezzel az öt ruhadarabbal a pénztárhoz, ahol meglepően keveset fizettem. Szóval most vannak ruháim, és kifejezetten lélekmelengető, és kiegyensúlyozott érzés, hogy nem az ezerszer hordott göncöket kell viselnem. Azért még egy szoknyára igényt tartok :). Ezután tértem vissza Tryhez, és akkor ő intézgetett mindenféle vodatékomot. Végül megejtettük az ominózus salátázást. Azért legközelebb beérem a kisadaggal is. Ezek nem viccelnek a nagy adaggal…

8 nap. 6 munkanap, és holiday! Akarom mondani a karácsonyra készülődés kezdete :). Ajándékgyártás, miegymás :).

Apropó, lehet hogy én is telefonszolgáltatót váltok, ami ugye új telefon vásárlással is jár. Nos, nálam a telefonvásárlás egy külön fogalom, ugyanis csak olyan telefont vagyok hajlandó megvenni, amibe fülig szerelmes vagyok. A mostani telóm 2003 óta imádom rendületlenül, de ha már újat veszek, legyen a modell is új. Ugye fejlődünk. Csak az a baj, hogy történetesen legújabb Nokia kiszemeltem ára valahol a föld és a csillagos ég között (közelebb a csillagokhoz). Úgyhogy vagy ez lesz a karácsonyi ajándékom, vagy vad spórolásba kezdek.

Sikerült enyhén gyerekesen hozzáállnom a szabadságomhoz, de messze nem annyira dedósan, mint ahogy általában szoktam. Sokkal több családi programozás és magán-ügyintézés fért bele: karácsonyi vásároltam, mobilszolgáltatót váltottam, voltam viziten az orvosomnál, dolgozatot írtam a Kölöknek… mégis, sokkal több mindent terveztem. És sokkal, de sokkal kevesebb játékot a számítógépemen.

A 12 napig szünetelő szabim végét is édesanyámmal ünnepeltük meg, némi Subwayezéssel. Persze nem szendvicset ettünk, lévén mostanában Kathyvel igazi, hardcore diétások, hanem tonhal- és csirkesalátával. Ez az egyetlen hálózat, ahol a saláta nem valami felháborító kecskemixet jelent, hanem igazi, emberi fogyasztásra készült ételt.

Megjöttek a James Bond könyveim az Amazontól, köztük ugye a novella-összes; sikerült is sokkot kapnom, amikor elolvastam a Quantum of Solace-ot. A történetnek egészen pontosan zéró köze van a filmhez: James Bond szerepe kimerül abban, hogy időnként átül egy kényelmesebb székre, és brandyt kortyolgat, miközben a kormányzó elmesél neki egy brutális lélektani drámába torkollt szerelmi történetet. Egy fiatal, de tehetséges diplomata elvesz egy stewardesst, egy darabig boldogan élnek, de aztán a gyönyörű, fiatal hölgy egy kissé ráun a férjére, megcsalja, összetöri, és az iszonyatos bosszút áll. A férfi abszolút belerokkan az incidensbe, soha többé nem áll talpra, a nő viszont némi viszontagság után boldog házasságra lép egy kanadai milliomossal. A Quantum of Solace a novellában az a minimális emberiesség, amire egy kapcsolat épül: amíg az megmarad, lehetséges visszatérés akármilyen mély válságból is; ha a pár valamelyik tagja ezt feladja, akkor viszont menthetetlenné válik a kapcsolat.

Nesze neked bolíviai kémtörténet.

Az már megszokott, hogy félrenézek, -olvasok stb. dolgokat, figyelmen kívül hagynak másoknak fontos részletek, pl: hogy ma másfél évvel a kabátvásárlás után vettem észre, hogy jééé, ennek kapucnija is van (miután már párszor anyázva sétáltam az esőben kapucnival a hátamon, hogy már megint elázik a hajam), de ma rájöttem, hogy azért még nekem is van mit tanulnom:

A következő párbeszédet hallottam ma a HÉV-en:

– Anyaaaaa hány fok vaaaan? (mutogat a gyerek szerelvény ajtaja fölött lévő táblára)

-De kislányom, az nem hőmérő, hanem a megállók!!!

Szóval még van hova fejlődnöm :)

A tegnapi futásnál nem volt rajtam füles. Úgy gondoltam, lesz az agyamban is elég tartalom ahhoz, hogy elszórakoztasson, nem kell nekem ehhez zene. Nos, tényleg nem unatkoztam, de azért elég gyötrelmesen ment, a zenei aláfestés azért nagyon sokat számít akkor, ha az embernek éppen át kell lendülnie a holtponton. Persze így is remekül éreztem magam, amikor vége lett, mindig nagyon jó érzés úgy hazamenni, hogy az ember tett valamit az infarktus ellen.

Pár dolog azért van, amit még nem sikerült megoldanom. Az egyik, hogy hogyan ne felejtsek el zsebkendőt hozni — igaz, ezt félig-meddig kiküszöböli, hogy Kathy most már nekem is hoz, tudja, hogy én úgysem fogok. A másik, hogy mit csináljak a szemüvegemmel. Egyrészt ugye csúszkál az izzadságtól, másrészt, amikor leállok, totál bepárásodik, és hiába törölgetem le, a pára tizenöt másodperc alatt újra termelődik. Tehát vagy törölgetek folyton, vagy nézem a mattfehér lencsét, de látni így se, úgy se látok.

A futócipő viszont remekül beválik. Eddig azt gondoltam, hogy a futócipő, az amolyan civilizációs geek-csökevény, amit azért vesznek az emberek, mert nem tudnak ellenállni a divat vonzásának, meg a szakszerűség látszatának. Most kiderült, hogy ez nem csak egy amolyan kulturális vízválasztó, amit azért húz fel a futó, hogy érzékeltesse különbözőségét a pórnéptől, hanem egy nagyon is praktikus találmány. Nekem legalábbis sokkal kevésbé fáj a lábam, és sokkal könnyebben gördülnek a lépéseim egymás után.

Újrakezdtem Warcraftozni, abbahagyni sem bírom, Csabi annyira megfertőzött pénteken.