2021. kilométerekben
Gördeszkázás: 342,65 km
Futás: 287,26 km

Miért szeretek longboardozni?

Pontosan azért, amit elkezdtem: mert valamit mozognom kell, és kellett valami, ami jobban motivál, mint a futás. Amióta időnként ki tudok préselni magamból egy-egy félmaratont, azóta nem jelent akkora szenvedést letudni a napi adagot, mint mondjuk egy éve, de a heti hét nap futás elég gyorsan elkezdi erodálni a motivációmat. Ezt a hatást hangoskönyvekkel, podcasotkkal valamennyire el tudom halasztani, de egy idő után így is egyre nagyobb terhet jelent, ha nem tartok szünetet.

A cruisolást érzésben össze sem lehet hasonlítani a futással. Az új deszkámmal simán, igazi kimerültség nélkül meg tudok tenni 25 kilométert, de most hétvégén már a 34 kilométer sem vágott taccsra. Futásban jelenleg olyan 25-30 kilométer lehet az abszolút határa annak, amit le tudok futni, de ennyi motivációt még soha nem sikerült összeszednem. Alighanem azért lehet ez, mert a gördeszkázás egy sokkal változatosabb és dinamikusabb tevékenység: ha hajtok a lábammal, az egészen hasonlít a futásra; máskor viszont csak úgy simán siklok, szlalomozgatok a talaj fölött. Sokkal élhetőbb dolog gördeszkán felfedezgetni a várost, mintha futva tenném ugyanezt. (Bár néha ezt is megpróbálom főleg Budán, ami a longboardnak azért kevésbé barátságos terep.)

Longboardozás közben amúgy eszembe nem jutna zenét berakni: sokkal jobban kell figyelnem a környezetemre, nem engedhetem meg magamnak, hogy süket legyek.

Öreg vagyok

Utánaérdeklődtem a magyar longboardosok Facebook-csoportjában, mitől lehet olyan mesebelien hatékony az új lapom: sose találtam volna ki a választ. A lap erősen konkáv keresztmetszete a magyarázat, így ugyanis stabilabb a lábam. Nem gondoltam volna, hogy ez ennyit számít, azt hittem, a lábamat a griptape tartja. De kaptam linkeket, kommentben és személyes üzenetben is, mind egy irányban mutat: számít, hogy egy sekély kis vájúban állok. Az egyik srác pedig a beszélgetés végén „pacsi”-val köszönt el. Hétezer évesnek érzem magam.

Reggeli cihelődés

Manapság már a felkelés sem megy úgy, mint korábban. Tíz évvel ezelőtt, amikor utoljára volt (a mostaninál jóval rövidebb) sportossági rohamom, nem volt olyan nagy szám hajnalban kelni, majd nekilódulni az edzésnek. Most jóval több időbe telik, mire összelegózom magam. Reggelit csinálok, megeszem. Beszedegetem a táplálékkiegészítőimet (magnézium- és sótablettát, multivitamint, maca gyökér kivonatot, adott esetben egy kis aminosavat).

Ha hétvége van, összerakom a hátizsákomat: viszek magammal vizet, keverek magamnak izotóniás italport, készítek be energiagélt meg esetleg gyümölcsöt. Felveszem a csípőprotektoromat, a motorosruhámat, a fejpántomat, a sisakomat, a csuklóvédőmet, a csuklóvédőmre a kötött kesztyűmet a cipőmet, és csak ezután kezdem el keresgélni a kulcsomat meg jut eszembe, hogy nincs nálam papírzsepi. Aztán persze le kell vennem a kesztyűmet, mert az Adidas Runasticot is el kell indítanom, hogy naplózva legyen az edzésem.

Még mindig nem jó a beépített GPS-em

Ami viszont a koromtól függetlenül változatlan, az az iszonyatos tájékozódási képességem. Mihelyst ismeretlen környéken vagyok, elég egy-két kanyar, hogy 90 vagy adott esetben 180 fokkal is el legyek tájolva. Aztán csodálkozom, ha egyszer csak visszaérek oda, ahol egyszer már voltam. A hét vége felé többször is jártam így: persze az esetek többségében ennek nincs valós következménye. Végül is tökmindegy, merre megyek, nagyon ritka, nem igazán számít, ha az útvonalamba belekerül egy-két hurok. Mondjuk amikor mennék haza, akkor nem bánnám, ha nem mennék ugyanarra visszafelé több száz métert ahol egyszer már végigmentem, csak az út másik oldalán).