Gotham: 1-3. évad

Trychydts | | | 2018., július 24., 22:46 | | | Kategóriák: ,

Nem vagyok egy nagy szuperhős-rajongó. 1989-ben kb. csak a kortárscsoportok nyomásának engedve láttam Tim Burton zseniális Batmanjét. Azóta viszont Bruce Wayne iránt, ha rajongást nem is, de egyfajta nosztalgikus kötődést azért érzek. Minden filmet azért nem láttam, csak amiket a kritikák is ajánlottak — Christopher Nolan trilógiáját én is szerettem, a második részről még elemzést is írtam (majdnem napra pontosan tíz éve), illetve ezen utolsó filmek hatására végre a képregényekbe is belekóstoltam egy kicsit.

Az olasz utam miatt lett egy Netflix előfizetésem, és amikor a feleségem egyszer nem lehetett velem, próbaképpen, unaloműzőként kukkantottam bele a pilotba. Nem vagyok egy sorozatfüggő típus, a House of Cards-t például minden szemmel látható előnye mellett is simán abbahagytam a második rész után; tévénézős éveimben sem voltam képes a napjaimat az éppen aktuális sorozatnak alárendelni. A Gotham mégis magába szippantott és nem kis meglepetésemre Nicoline-t is rá tudtam venni, hogy nézze velem.

A sorozat azért működik nagyon jól, mert úgy mer új és kreatív lenni, hogy közben mélységes tisztelettel van az alapanyag iránt. A Batman-mitológia nem egy monolit képződmény, rengeteg művész letette már a saját elgondolásait az asztalra, mind a főhősnek, mind az ellenségeinek (és a szuperhős-műfajban ők legalább olyan fontosak, mint a főszereplő) többféle háttere és előtörténete van — és ezek hol tekintetbe veszik egymást, hol nem. Jack Nicholson és Heath Ledger Jokere sehogyan sem hozható fedésbe egymással: két külön figuráról van, két, egymással nem érintkező univerzumból; a két filmet csak a közös mitológia tartja össze. Vannak íratlan szabályok, amelyeket be kell tartania: Jokernek a lelke legmélyéig gonosznak kell lennie, Batmannek (hacsak be nem üt valami katasztrófa) pedig egy, a rend és az igazság mellett álló sötét lovagnak.

Ezt a Gotham készítői is remekül érzik: miközben új kezdetet írnak a sagához, tartják magukat az alapszabályokhoz. A történet nem eredetibb a kelleténél. Aki rajongó vagy legalább közepesen ismeri a Batman-univerzumot, az természetesen tudni fogja, merre tart Mr. Freeze vagy Poison Ivy. Viszont a legtöbb fordulat, a legtöbb nehézség teljesen új  — nem számítva persze az egyáltalán nem ritka hommage-okat, amelyek használata viszont teljesen arányos és elég egyértelmű ahhoz, hogy ne lehessen lopásnak nevezni.

Jim Gordon figurája nagyon szerencsés választás. Egy olyan, állandóan visszatérő szereplő Batman-történet összes interpretációjában, aki a címszereplő mellett szinte törvényszerűen szorul a háttérbe. Ez a sorozat végre meghatározó módon róla szól, felépíti a karaktert, amelyik majd megfelelő társa lehet Batmennek — aki, mintegy mellékesen, több ismert főgonosszal együtt, szintén felépül a sorozatban.

Számomra ez az azért is szimpatikus, mert az általam ismert művek általában két rossz közül választottak: vagy villámgyorsan, a semmiből építették fel ezeket a szereplőket, vagy el kellett hinnünk, hogy csak úgy vannak. A Batman returns-ben a Macskanő szinte pillanatok alatt válik karcsú, vonzó, ellenállhatatlan antihőssé; a Sötét lovagban a Joker csak úgy lesz, fogalmunk sincs, ki ő, honnan jött és hogyan lett belőle nagy hatalmú, démoni gonoszságú szörnyeteg. A Gotham viszont pont ezt a feladatot vállalja fel: ráérősen, valódi szenvedéseket, kemény konfliktusokat és igazi morális dilemmák sorozatát felvállalva építgeti a szereplőket.

Persze a sorozat mindezekkel együtt is lehetne gyenge. De nem az. Egyrészt Gotham, mint város, remekül sikerült: részletgazdag, színes és hangulatos. Egy sajátos, kortalan világ, ahol nagyon is hihetően tud működni az az erős kontrasztokra építő társadalom, ami a Batman-történetek alapvető kelléke. Alapvetően különbözik ez a világ például a film noirok szürke, megkérdőjelezhető erkölcsi döntésekkel teli, identitását kereső univerzumától. Gothamban mindenki tudja, mi a jó és mi a rossz — maximum úgy dönt, hogy nem az erkölcsileg helyes döntést hozza meg.

A másik elengedhetetlen kellék a megfelelő atmoszférához a stílus. Gothamban a feketének is százféle árnyalata van. Pont azért, mert nincs erkölcsi szürke zóna, a gonoszság tudatos döntés kérdése, az erkölcsi állásfoglalás esztétikai választás is egyben. Ami — a képregényekkel teljes összhangban — életstílust, divatválasztást is jelent. Ami a műfaj harsogó, erős kontrasztjait is figyelembe véve olyasmi, ami rögtön életszerűvé teszi a hősöket: nem egyszerűen gonoszak, mert gonoszak akarnak lenni — identitásuk, álmaik vannak, amit ilyen torz és kegyetlen módon akarnak beváltani.

A sok tökéletesre sminkelt, hol csak tökéletes eleganciával, hol kifejezetten kihívóan öltöző nő láttán a feleségem megkérdezte: nem gondolom, hogy ez a film egy kicsit szexista? Haboztam egy kicsit, de nem gondolom. A Gothamban ugyanis nem csak a nők teszik magukat közszemlére, helyeznek hatalmas hangsúlyt az öltözködésükre, igyekeznek magukat szexuálisan vonzónak feltüntetni. Ez egy szenvedélyes, túlfűtött, ha úgy tetszik, romlott világ — de a nők semmiképpen nincsenek a háttérben (ráadásul a sorozat saját karakterei is majdnem mind nők). Meghatározó, a férfiakkal egyenrangú szereplői ennek a világnak, ami annál is inkább lehetséges, mivel Gotham — akárcsak a többi Batman-történet — egyáltalán nem egyfókuszú. Persze, Bruce Wayne, vagy — a sorozat esetében — Jim Gordon nyilván egy kulcsfontosságú szereplő; messze nem dominálják annyira a cselekményt, mint egy hagyományos akciófilm hősei. Az ellenségek színes, egyedi karakterek, akiket meg kell tudnunk különböztetnünk egymástól — ehhez pedig meg kell ismernünk őket, saját kalandokra van szükségük. Másrészt rendszerint több mellékszál is fut egymással párhuzamosan — ezek meg azért kellenek, hogy megágyazzanak az alaptörténet későbbi fordulatainak.

Mindezek mellett a sorozat még jól meg is van írva. Kifejezetten szórakoztatóak a fordulatok, jól épülnek egymásra különböző cselekményszálak, és a dialógusok is elfogadhatóak. Ebben a műfajban természetesen elengedhetetlenek a visszatérő mondatok, a színpadias kifejezések, amitől sokszor elég kiszámíthatóak a beszélgetések is. A humor viszont a legjobb fajta: nincsenek ócska kis humorzsákok a szereplők között, az ironikus, cinikus mondások természetesen jönnek mindenkinek és nagyon jól ülnek.

Mint egy Batman-kocarajonó, számomra rendkívül üdítő az is, hogy milyen fontos és komplex szerepet tölt be a Riddler és Pingvin karaktere és hogy mennyire sokoldalúak ők is. Ez az első Batman, ahol nem mindig Bruce Wayne-ért szorítok.