A Kalocsa egy igen sokféleképpen értelmezhető és befogadható darab. Mindenképpen legalább két történet fut egymáson, nem nagyon lehet-e eldönteni, domináns-e közülük valamelyik; ráadásul a sokszor cselekményegyes jelenetei is többféleképpen is értelmezhetők. A Vígszínház Házi Színpadán tehát egy olyan játék folyik, ami gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy csak üljünk és figyeljünk a történetre. Újra és újra át kell értelmeznünk a látottakat és ez a játék nem ér véget színészek levonulása után sem. Nehéz eldönteni, pontosan mit is gondoljunk; valahányszor úgy tűnik, sikerült ráakadni a „valódi” értelmezésre, rögtön újabb és újabb érvek merülnek fel ellene.

Először egy játékos, meseszerű történetnek indul az egész: Lili, a Kalocsa bolygó egy izgága és nagykorúságát épp csak betöltött lakója szeretné egy kicsit kipróbálni magát az életben. Hű kiborgjával, Lalival nekiindul, hogy kipróbálja magát a Földön. Rögtön egy budapesti irodaház fitnessztermébe csöppennek. S ha már ott van a céges világban, rögtön meg is pályázik egy állást, amit végül sikerül is megkapnia, a főnök szeretője, majd a felesége lesz. Ezen a ponton kezd kibontakozni a második történet, ami sokáig szinte teljesen felülírja az elsőt. E szerint nem is egy ufólányról van szó, hanem egy nagyon is valóságos, árva földi lányról, aki az általunk is ismert Kalocsáról jön — és minden, amit eddig láttunk, az voltaképpen nem más, mint Lili fantáziájának terméke, egyfajta védekezés az szülők korai elvesztése miatt érzett fájdalom és a vidéki kisváros unalma ellen. Míg azonban a darab eleje teljesen lineáris és egyértelmű, itt már szürreális dinamizmussal folyamatosan változnak és átértékelődnek az események. Lilinek gyereke lesz, de az is lehet, hogy ezt csak képzeli, mert valójában abortusza volt — aztán mégis sétáltat egy gyereket, aki vagy az övé vagy nem. A férje szerint nem (viszont szerinte Lili meddő), viszont lehet, hogy nem is Lili az őrült/zavarodott, hanem mindössze a férj az, aki egyszerűen csak ennyire látványosan kivonja magát a gyereknevelésből. Lili végül visszatér saját bolygójára, megölik vagy öngyilkos lesz, ugyanúgy, ahogy a darab elején utalásokból megismert elődje (?) is lett — persze lehet, hogy az nem is az elődje volt, hanem ő maga, csak éppen az eseményeket nem szigorú időrendben ismertük meg.

Amint látható, egy sokszorosan többrétegű történetről van szó, ráadásul darab készítői mindenáron el akarták kerülni, hogy túl hamar kiderüljön, melyik is a tényleges, domináns szál. A folyamatos illúzió fenntartása érdekében minden lehetséges eszközt maximálisan igyekeztek kihasználni — rendszerint elég nagy sikerrel. Ilyen például Lali figurája. Lalit Lilin kívül rendszerint nem érzékeli senki — nem teljesen világos, hogy azért nem, mert ennyire szerény és jelentéktelen vagy azért nem, mert esszenciálisan más, mint a földlakók; de az is lehet, hogy azért nem, mert pusztán Lili fantáziájának a terméke. Mindenesetre mi (kezdetben legalábbis mindenképpen) úgy érzékeljük, hogy sokszor kulcsszerepe van a történet alakításában. Rendszerint éppen olyankor lép közbe, amikor Lili éppen nagyon sablonos módon pórul készül járni. Erőszakoskodnának vele, kidobnák az állásinterjúról, végletekig kihasználnák, mint szeretőt, majd mint feleséget — és akkor jön Lali, és a történet máris új vágányon halad tovább — rendszerint egy újabb krízis felé. Persze sok minden magyarázható lenne másképpen is — néha azonban Lali mintha fizikai mivoltában is megnyilvánulna más, Lilin kívüli szereplők számára is. Nehéz tehát egy skatulyába elhelyezni. Néha az a legegyszerűbb, ha egy tudathatasásos személyiség alteregójának látjuk, néha kénytelenek vagyunk beletörődni, hogy mégiscsak egy kiborg.

A másik, gyakran és nagy sikerrel alkalmazott eszköz egyfajta nézőpontváltás. A darab sokszor kifejezetten Lili szemszögéből mutatja a világot; néha azonban határozottan az a benyomásunk (a világítás, a színészek intonációjának változásai nyomán), hogy a nyers, objektív valóságot látjuk. Rendszerint ezek azok a jelenetek, amelyek új és új jelentést adnak a darabnak. Ezek a fordulópontok segítenek abban, hogy végképp ne tudjuk eldönteni, tulajdonképpen mi is folyik a szemünk előtt.

Könnyen elképzelhető, hogy az elképesztően komplex rejtvényhez az értelmezési kulcsot a darab kerete adja. Az előadás eleje és a vége ugyanis a mesemondás (vagy például a gyerekek szerepjátékainak) rituális aktusaival van átszőve. Eszerint lehet, hogy voltaképpen az egész Kalocsa nem más, mint egyfajta „színház a színházban”: egy szereplőket játszó szereplők által eljátszott történet, ahol a „színészek” között nincs konszenzus abban, hogy voltaképpen mit is kellene bemutatni. Kemény, hiteles, kritikus keresztmetszetet a mai társadalomról, átszőve a modern női sors kiszolgáltatottságával, kilátástalanságával és igazságtalanságaival, vagy egy mesét, ahol végül, ha súlyos áldozatok és vérveszteségek árán is, de győzeledelmeskedik a jó. Sőt: nyugtalanító módon mintha a mi vállunkra lenne téve a felelősség: döntsük el mi, hogy hogyan akarjuk értelmezni a történetet, optimistán vagy pesszimistán, szubjektív kórtörténetként, szimbolikus értelmű parabolaként, egyfajta elénk tartott görbe tükörként vagy egy kicsit szomorkás, de azért lineáris és a műfaj szabályainak végül is engedelmeskedő meseként.

Ehhez a nagyon tömör, nagyon sokféle értelmezést lehetővé tevő színjátékhoz remek hátteret biztosít a Vígszínház Házi Színpada. Az erősen stilizált díszletek elemei igen rugalmasan idomulnak a folyamatosan változó jelentésű történethez. Kevés színész játszik viszonylag sok karaktert. Különösen sok női szerepet ismerhetünk meg — sokszor csak egy-egy jelenet, felvillanás erejéig — ezeket mindig ugyanaz a három színésznő, Majsai-Nyilas Tünde, Tarr Judit és Hullan Zsuzsa alakítja, végig ugyanabban a jelmezben, mégis megkapó változatossággal és hitelességgel. A főszereplő Lilit Láng Annamária formálja meg: nehéz dolga van, de sajnos nem is mindig sikerül száz százalékosan helytállnia. Rengetegszer kéne teljesen folyékonyan arcot, személyiséget váltania; néha ez a folyamat egy kicsit megbicsaklik, néha egy kicsit túlzásba viszi a hisztériát, ezzel egy kicsit túlhúzva az amúgy is állandó feszültséget.

A négy színésznő összjáték egy nagyon komplex és hiteles mintát ad a modern társadalom női feléből — és semmiképpen sem festenek pozitív képet a mai nők sorsáról. Szinte mindegyik alaknak közös problémája a világ férfiakra szabottsága, a férfiaknak való kiszolgáltatottság és a megfelelési kényszer. Ezeket a benyomásokat kifejezetten megerősíti a főnök-szerető-férj Endre (Epres Attila), a kizsákmányoló macsó klasszikus archetípusa; és abszolút nem cáfolja meg a védelmező, támogató szerepkört betöltő Lali (Józan László) sem. Noha végig Lilit mellett áll, nehéz szabadulni a gondolattól, hogy sokkal több kezdeményezéssel, előzetes felelősségvállalással, határozottabb kiállással egészen máshogy is alakulhatott volna a történet. Persze csak akkor, ha éppen valóságos létezést tulajdonítunk neki. Ha csak a képzelet szülötte, akkor inkább azzal a gondolattal érdemes eljátszani, hogy egy gyönge és sokszor kifejezetten a végletekig kiszolgáltatott nő miért csak egy ilyen, passzív és inkább csak a kármentésben és olykor még a bosszúállásban jeleskedő védelmezőt képes elképzelni magának. Miért nem lehet inkább királyfi a fehér lovon? Nyilván azért nem, mert a mai társadalomban a szőke hercegek csillaga rég leáldozott; ezt a szerepet felvállani egyszerűen nem kifizetődő.

Fantasztikusan izgalmas játék tehát a Kalocsa; néha már egy kicsit sok is a jóból. Annyira fontos, hogy soha, egyetlen egyszer se érezhessük magunkat biztonságban, hogy egyes alternatív értelmezések mindenféle finomság nélkül egyszerűen a szánka rágnak. Ha valaki irracionálisan viselkedik, teljesen felesleges, hogy legyen valaki, aki harsányan felkiált: te megőrültél! Az ilyeneket nyugodtan ki lehetne hagyni. Lenne elég álmatlan éjszakánk ezek nélkül is.