Elkerített Város

Bolondok keringője

Trychydts ||| 2015., július 23., 0:32 |||

Hagyjuk is a szokásos hétköznapi őrületet: mi valószínűleg soha nem leszünk azt a tipikus pár, aki mindenféle szorító körülmény nélkül egyszerűen csak megtervez egy nyaralást, lefoglalja a szállást, rendesen utánanéz mindennek és aztán az előzetes terveknek megfelelően le is nyaralja. Amúgy is van egy csomó dolog, ami leköti az időnket és az energiánkat, még a nyaralás előtt két héttel is arról panaszkodtam a kolléganőmnek, hogy abszolút nem sikerült ráhangolódnom a tervezett, fertő-tavi biciklitúrára. Ami végül is nem is volt akkora baj, mert Nicoline majdhogynem a zéró órában állt elő a javaslattal, hogy menjünk inkább valahová máshová. Én jó érzékkel félreálltam, tudtam, ha így elkezdenek bepörögni a dolgok, az én kissé talán oldschool ötleteimnek amúgy sincs jövője; Nicoline meg majd úgyis előhúz egy kulcsrakész nyaralást a kabátujjából. Úgyhogy végül döntöttünk, egy szolid Budapest-Bük-Gosztola-Graz-Bük-Budapest körút mellett. Mindezt természetesen a legnagyobb hőségriadó közepette: pár naponta felpakoljuk az összes vagy majdnem az összes cuccunkat, felnyergeljük a tevéket és nekivágunk a sivatagnak.

Hipotetikus bowling, golyó nélkül

Potom fél hétkor indultunk Budapestről, természetesen kedden, mert hétfőn még nyilván programunk volt és természetesen éjjelig fenn voltunk, hadd legyen minél keservesebb az ébredés. Úgy jó az. Mindegy, végül időben ott voltunk a megbeszélt találkahelyen, beszálltunk a politikailag teljesen kurrens hadmérnök kocsijába, aztán a legfrissebb propagandalemezeket hallgatva lecsorogtunk szépen Répcelakig, ahol már várt minket Tibi az autóval, otthon meg a szokásos, szerény vendéglátással.

Eddig tehát minden rendben, én, a büki szertartásrendnek megfelelően elkezdtem biciklit szerelni — van ott egy ősrégi kerékpár, amit még tavaly húztam ki a halál torkából, azóta is rendszeresen bütykölgetek rajta ezt-azt. Most például a pedálokat cseréltem le, amiben az volt a szakmai kihívás, hogy mint kiderült, az éppen a kerékpárban levő pedálon balos menet volt, amit én vettem, az jobbos, viszont a menet, az elmúlt évek sorozatos gyötréseinek megfelelően, se ez, se az. Végül kínkeservesen, az otthon felejtett pedálkulcs nélkül is belesajtoltam a pedálokat a hajtókarokba: a végére a jobb lábszáramból már dőlt a vér, a tenyereimben pedig pépesre zúzódtak az izmok, de végül csak sikerült az új csavarokkal egy új menetet vágnom a régi kerékvágásba.

A középtengely kiszerelése viszont nem sikerült. Édesapám lehet, hogy valamiért megveszik az ékes rendszerekért, én viszont azt tapasztaltam, hogy a még mindig forgalomban levő példányok 90%-a egyszerűen a zömülésig van csépelve a hajtókarba; leszerelni a hagyományos módon már nem lehet ezeket. Úgyhogy a középrész cseréje elmaradt; szerencsére a napokban olvastam egy helyes trükköt, elvben “csak” jól fel kell izzítani a hajtókart, és mivel az acél és az alumínium hőtágulása teljesen más, az egész gyakorlatilag magától szétesik majd. Eddig az elmélet, majd meglátjuk, mit hoz a gyakorlat. Nagy illúzióim azért nincsenek.

Két napot töltöttünk Bükön, közben bowlingozni is tanultam valamennyit Tibitől. Nicoline is jobban játszik nálam, de az ő oktatási módszerei leginkább Phoebe Buffay gitár nélküli gitártanfolyamára emlékeztettek: mindenáron ragaszkodott hozzá, hogy golyó nélkül próbáljam meg. Tibor ennél földhözragadtabb tanácsokkal kínált meg, amelyekkel ismét jelentősen sikerült növelni az átlageredményeimet. Ami lehet, hogy az otthoni életben is jól jön majd, nemrég a munkahelyi csapatommal is bowlingozni voltunk; legközelebb majd jól elkápráztatom őket, ha megmutatom nekik, mennyit fejlődtem.

A hőségriadónak megfelelően biciklitúrán is voltunk. Fantasztikus, mennyire meg tudja növelni az ember hatótávolságát egy ilyen kerékpár: első látogatásaim Bükön kizárólag lokális jellegűek voltak, de amióta tavaly kábé működőképessé tettem két biciklit, azóta sokkal rugalmasabb életet tudunk élni. Most is eltekertünk Acsádra, hogy aztán Csepregen keresztül visszatérjünk az ebédlőasztalhoz, ahol isteni rántotthús és petrezselymes krumpli várt minket. Nicoline ugyan eredetileg nem tervezett ekkora körtúrát, de eddigre bennem buzogni kezdett a kalandvágy: jó volt végre valamiféle kézzelfogható, fizikai teljesítményeket is elérni. Pedig akkor még nem tudtam, mi jön.

Egynapos gyalogtúrák a Pokolban

Másnap ebéd után, mihelyst a hőség a tetőfokára hágott, neki is indultunk a hosszú útnak, Zala megye egyik határ menti csücskébe. Légkondink nincs, az autó alaposan felizzott, az automata ablakemelő fifikáival pedig csak némi idő után sikerült megbirkózni. Szerencsére jó sok építkezést terveztek az országnak ebbe a szegletébe, így jó sokat utazhattunk építési anyagot szállító kamionok megnyugtató, robosztus társaságában, sűrűn élvezhettük a tűforró, friss aszfalt illatát, a túlzottan gyors haladásunkat pedig ad hoc jelzőlámpás egysávosítással oldották meg jóakaróink. Jó sok sebességkorlátozó tábla is tarkította az út egyhangúságát, így mire ráfordultunk a határ környéki úthálózatra, már mindketten eléggé odavoltunk már. Meg is állapodtunk abban, hogy különös szerencse, hogy nem vagyunk csokinyulak: ha azok lettünk volna, csak két, barna trutymóval teli celofánpapírt talált volna két első ülésen a Gosztola Gyöngye kíváncsi személyzete.

A szoba szerencsére légkondicionált volt, így volt hová visszavonulni hűtőzni. Sajnos Nicoline, bár hozzám hasonlóan szintén nincs oda a melegért, ugyanakkor a légkondiról is vannak mindenféle babonái. Így mindenféle random időpontokban ablaknyitással próbálta helyettesíteni a civilizációnak ezt az abszolút csúcsteljesítményét: így aztán több éjjel is arra ébredtem, hogy úszom a verejtékben, nem kapok levegőt, viszont hűs kortyokban isszák vérem a szúnyogok. Így viszont nem volt gond reggel felkelni olvasni vagy időben nekilátni ahhoz, hogy Nicoline-t kirázzam az ágyból. A helyi nyaralási stratégiának ugyanis szerves része volt a korai kelés… egy újabb elmélet jegyében, amit sajnos a gyakorlat nem követett pontosan. A nagy terv az volt, hogy majd minden reggel korán kelünk, hogy kiélvezzük a reggeli hűvöset, déltájban visszaérünk a hotelba.

A korán kelés nálunk eleve egy komoly kihívás: Nicoline-nál ott kezdődik a vakáció, hogy mindennap tízig alszik, aztán fél tizenegy-tizenegykor reggelizik is. Ugye egy szállodában a reggeli időkorlátos dolog, a mi helyünkön pedig valamilyen oknál fogva 08:00-kor kezdődött a reggeli, ami kilencnél korábbi indulást nem nagyon tett lehetővé — a fentiek miatt ez amúgy is csak elméleti korlát maradt. Első nap azonban fél tízkor el is indulhattunk az előző nap felfedezett tóhoz. (Ez persze önmagában is külön történet. Nicoline kinézett egy szép tavat, amit még aznap meglátogathatnánk. Már erősen napnyugtához közelített az idő, amikor elindultunk, így ő valójában úgy gondolta, majd vetünk egy pillantást a narancssárgában-rózsaszínben tündöklő hullámokra, aztán hazamegyünk; bennem viszont rögtön fellobbant a lelkesedés, hogy kerüljük meg a tavat. A Nap szépen le is ment, mire a másik oldalon rátaláltunk a visszafelé vezető ösvényre, minden elugró béka egy egzotikus szörnnyé változott kedvesem szemében, és, mivel valamilyen ismeretlen oknál fogva nem kentünk be magunkat szúnyogriasztóval sem, ezért folyamatosan hemzsegtek körülöttünk a mindenféle Insecták is. Ezért elhatároztuk, másnap, viszonylag nyugodtabb körülmények között visszatérünk.) Egy darabig rendben is ment minden: már tudtuk, melyik az érdekesebb útvonal a túloldalra, fotózgattunk, beszélgettünk, átnedvesedett a lábunk a szandálban, ami az egyre növekvő hőségben nem is jött rosszul — végül aztán Lendvadedes határában lerogytunk egy padra, megtervezni a továbbiakat. Negyed tizenegy volt, akkor még nem tűnt irreálisnak, hogy szépen elsétálunk Lentibe egy erdei kerékpárúton, majd onnan egy másik úton vissza Gosztolára.

Az odaúttal végül is nem volt semmi gond, fél tizenkettőkor már Lenti határában baktattunk, egy fűrésztelepet, meg a hozzá tartozó, telepített fenyvest csodálva. Bevásároltunk az “x” Vegyesboltban, megkerestük a buszmegállót, ahol megmosdottunk, vettünk szúnyogriasztót, Fenistil gélt és hidraulikus szappant (vagy valami hasonlót) Nicoline részére aztán üldögéltünk egy kicsit egy fagyi mellett. Úgy döntöttünk, mivel sietünk, egy gyrost kérünk elvitelre a szemközti gyrososnál. Az egység ugyanakkor nem volt felkészülve ekkora vendégsereg ellátására, hátra kellett menni a hátsó raktárba alapanyagokért, azokkal is végtelen mennyiségű időt kellett matatni, mire kezünkben volt a pirítós keménységűre sütött pite, ami folyt mindenhol. Mivel akkor már tényleg sürgős volt nekünk, pontban délben, a felhők nélküli, kacagó ég alatt nekiláttunk a kinézett, hazavezető útszakasznak. Folyt a kezünkről a gyroslé és mindenhonnan a verejtékünk; amikor azonban a városszéli kukoricás mellett jobbra fordultunk, már sejtettem, hogy nem lesz ez olyan vicces, mint amilyennek kinézett. Egy árnyék nélküli betonút kanyargott meredeken felfelé egy hegyoldalon: Gosztola ugyanis kb. a környék legmagasabb pontján fekszik, akárhová megy hát az ember, nem árt, ha hosszas kapaszkodással számol visszafelé. A térképünk azonban csak 3 km-t mondott, szóval nekivágtunk.

Felülről jött a napsütés, a fekete aszfalt pedig alulról sugárott, a lejtő potom tíz fokos volt (ezt onnan tudom, hogy ez már olyan meredeknek számít, hogy táblákkal kell jelezni), ráadásul tényleg sietős volt nekünk. (Azt hiszem, ez az a pont, amikor el kell mesélnem, két, nyaraló fiatal miért is siet délután negyed egykor a hőségben. Én, szuperértelmes módon bevállaltam egy callt fél háromra, Nicoline pedig, hogy ne unatkozzon, feliratkozott egy 14:00-kor kezdődő masszázsra. Úgyhogy nem igazán volt opció, hogy hűsöljük ki a legrosszabb időszakot, és kapaszkodjunk egy kicsit enyhébb körülmények közepette, vagy legalább lassabban.) Egy kilométer… két kilométer… három kilométer… még mindig nem vagyunk ott…

Nicoline ekkor tartotta fontosnak megjegyezni, hogy neki már volt napszúrása az életben, ami több napos rosszulléttel járt, ezért, fittyet hányva Rejtő Jenőtől kölcsönzöt légiós ismereteimre, drága vízkészletünk egy részét rálocsoltam a fejére, hadd párologjon. Aztán egy nyomós kutat is találtunk, ami újabb felfrissülési lehetőség volt; tudtuk tehát folytatni az erőltetett kúszást a hegycsúcs felé. Egy ideje már stoppolgattunk is, de hát ki az a bolond, aki megáll két vörös, víztől csöpögő fejű, csuromra izzadt pólós, mániákus őrültnek? Egy pár, aki történetesen ugyanoda tartott hosszú hétvégézni. Kissé ijesztő volt az autó ablakából nézegetni, hány kanyar és elágazás van még hátra — mint kiderült, a recepción kapott térkép egy kicsit hurráoptimistán jelölte meg az út hosszát; de végül is alig tévedtek 100%-nál többet.

Félhullán kászálódtunk ki az autóból, majd reszkető végtagokkal zuhanyoztuk magunkat ismét emberszerűvé; Nicoline elhúzott a masszázsára, engem pedig várt a call. Amiért aztán végképp felesleges volt sietni, ugyanis sok jót el lehet mondani Gosztoláról, de nem igazán az infokommunikációs szolgáltatások fellegvára. Mivel a szlovén határ mellett fekszik, az ember simán elérhetetlenné válhat telefonon, a hotel sávszélessége pedig nem nagyon tornáztatja meg az ember laptopját.

Másnap gondoltuk igénybe venni a csomagban foglalt biciklibérlést; gondoltuk, az kényelmesebb, mint a gyalogtúra, messzebb is el lehet vele jutni és gyorsabban haza is érünk. A biciklibérlésre papíron elég szigorú szabályok vonatkoztak — előző nap szólni kellett, ha igénybe szerettük volna venni, minden, a bicikliben keletkezett kárt megtéríttetnek a bérlővel. Ehhez képest jó fél órába telt, mire megmutatták nekünk azokat a gépeket, amiből választani kellett volna. Kb. huszonöt bringából húszban nem volt levegő — a nem túl pókerarcú üzletvezető szerint ezek “szar kínai belsők”, amik törvényszerűen eresztenek le. A fékkarok rendszerint csutkára behúzhatók voltak a kormányig, csengő nincs, de ha van, a lámpa akkor is le van törve. Amikor megkaptam a jogsimat, nagyapám a kézszorítás mellé még annyit mondott, hogy “safety first”, úgyhogy töröltük a programból a biciklibérlést. B terv: lemegyünk Lentibe kocsival, kisvasutazunk egyet, majd Lentiben strandolgatunk, aztán autóba ülünk és felmegyünk vacsorára.

Gondolom, aki idáig eljutott az olvasásban, az már nem lepődik meg azon, hogy a vonaton belém bújt a kisördög: ha leszállunk Iklódbördőcén, onnan egy turistaúton ~8km lehet Szécsisziget, az ég meg szép felhős, nem fogunk hőgutát kapni. Nicoline kicsit szabódott, de aztán látta, ha nem akarja, hogy egyedül bódorogjak a zalai rengetegben, neki is jönnie kell. Leszálltunk, többszöri kísérletet tettünk, hogy fizessünk a jegyért, de miután a vasutas jól elkergetett bennünket, elindultunk. A rossz irányba. Nem baj, Csömödérről is megközelíthető Szécsisziget.

Menet közben eleredt az eső, ami abszolút nem volt egy katasztrófa az elmúlt napok forrósága után; közben megtekintettük a Jugoszlávia ellen kiépített bunkerrendszer egy kis részét is. (Én meg persze ilyenkor érzem igazolva magam, hogy mégis érdemes talpunk alá venni az ismeretlent, ha lehetőségünk adódik rá.) Mire úgy istenigazából kisütött a Nap, ismét egy erdei út jótékony takarásában voltunk: egy magaslesen ebédeltünk, aztán felmásztunk egy kilátóra, ahonnan mindent láthattunk, amit eddig bejártunk — ez valamennyire feltöltötte spirituális erőtartalékainkat. A hegy tetejéről lebaktattunk Szécsiszigetre, ahonnan közvetlen buszjárat van Lentibe. Minden hétköznap. Szombat lévén még annak is örülhettünk, hogy a helyi kocsmáros éppen az üzletében várta a komáját, így legalább felfrissülhettünk kissé, meg kaptunk friss, hideg vizet, aztán nekivágtunk az útnak — a kerékpárút táblája szerint Lenti 9,9 km-re volt. Ezt a kerékpárutat követtük végig, rendületlen lojalitással, akkor is, amikor egy fűvel borított földúttá változott, és akkor is, amikor egy szántóföldön vezetett keresztül. Végül, mintegy az út kétharmadánál, megérkeztünk Máhomfára, ahol, csodák csodája, 12 perc volt a következő busz érkezéséig, így az utolsó három kilométert ismét gépjárművel tehettük meg. Holtfáradtak voltunk persze, de sokkal elégedettebbek és kiegyensúlyozottabbak, mint előző este.

Másnap aztán, a tűző napon elfogyasztott reggeli után (érdekes húzás a szálloda részéről, a légkondicionált ebédlőből kiültetni a vendégeket a tűző napra, úgy, hogy minden negyedik asztalra jut árnyék a szórványos napernyőkből) irány a szlovén autópálya. Jóval leamortizáltabbak voltunk, mint terveztük; Gosztola Gyöngye azonban nem az az igazi wellness-szálló. A medencéken osztozni kell a karmaikat próbálgató sárkányfiókákkal, a fitness részt egy stepgép és egy szobabicikli képviseli, a biliárdasztalon akkora redők vannak, ami minden komoly játékot lehetetlenné tesz, nyugágy meg egészen biztosan sokkal kevesebb van, mint férőhely. A félpanziós ellátás bőséges volt, a szállás is teljesen megfelelő, a zuhany csodálatos, de a szórakoztatásunkat magunknak kellett megoldanunk — ami jelen esetben nem csekély fizikai erőfeszítést is jelentett. Érdekes volt megtapasztalni, hogy megváltozott a perspektívánk — Lenti nem éppen egy megalopolisz, de erre a pár napra a civilizáció bástyáját jelentette számunkra.

Pihegés a Hollófészekben

Grazban a Drei Raben hotelben szálltunk meg, reggelivel. A reggeli nem egyszerűen jó volt, hanem egyenesen szuper; nagyon könnyű lenne megszoknom, hogy mindennap így étkezzek. A szoba kicsi volt, de kényelmes, a légkondi is sokkal szofisztikáltabb, és városi patkány lelkemnek csak jót tett, hogy háromszázezer ember vesz körül, az ő igényeikre tervezett infrastruktárával.

A biciklibérlés itt is a csomag része volt, amit Nicoline győzködésére végül teljesen ki is használtunk: kiváló műszaki állapotú városi bicajokat kaptunk, amik kényelmesek is voltak nagyon és persze seperc alatt eljuttattak minket a rendeltetési helyünkre. Első nap természetesen a Jakominiplazon kezdtünk, a McDonaldsban — kora gyerekkori emlékek kötnek ide, de többet mégsem jövünk; egészen meglepett, mennyire szutykos lett minden azóta, hogy legutoljára itt jártunk. Este milongára mentünk helyben, ahol ezúttal rendhagyó módon Nicoline tündökölt a parketten: én rajta kívül összesen két hölgyet tudtam elcsábítani; az egyiket ráadásul még a maratonról ismertem. Nicoline-t viszont egymás kezéből szaggatták ki a pasik.

Az első teljes napunkra várlátogatás szerepelt a Nicoline által összeállított napiparancsban; a város felett ülve szódáztunk, hagyományos germán kolbászt kaptunk be a főtéren, majd szundítottunk egyet az egyik parkban egy Quercus rubra árnyékában. Utána beugrottunk Arnold Scharzenegger kedvenc kávézójába, vacsorára pedig piknikeztünk egyet a helyi Margitszigeten: a Mura partja mellett húzódó alsó sétány mellett tanyáztunk le.

Másnap múzeumoztunk (a belépő szintén a szállodacsomag része volt), végre megnézhettünk belülről is a Nicoline által következetesen és orrhangon Tüskéshátú barátomnak nevezett Kunsthaust, ahol történetesen két olyan kiállítás is volt, ami különösen közel áll hozzám. Ezen a nyáron a városi múzeuimok közül több is a táj és a tájkép témája köré szervezett tematikus kiállításokat: volt egy tárlat amerikai fotósok munkáiból, ami javarészt az épített környezet köré épült; volt egy filmes kiállítás abszolút hasonló témában, majd egy másik múzeumban mindezt kiegészítettük XVIII-XIX-XX. századi osztrák festők munkáival Osztrákiáról. Ezen a ponton adta le a lábam a vészjelzést a túlzott mennyiségű téblábolásról, de addigra már úgyis zárt majdnem minden. Hazamentünk lazítani egyet, de aztán sietni kellett, mert este nyolckor el kellett érnünk négy hatalmas szelet stíriai rántott húst egy kis sikátorból induló ház udvarán.

Nyaralásunk osztrák szakaszának lezárásaképpen Nicoline még shoppingolt egy nagyot, amíg én a pláza egyik kávézójában üldögélve befejeztem a nyaralás alatt elolvasott második könyvet, a The Gods of Guilt-et. Este már kakasraguleves és őzpörkölt mellett nyújtóztathatam ki a lábam Tibi konyhájában.

Kilométerek szűk cipőben

Trychydts ||| 2015., július 05., 15:38 |||
Kategóriák: ,

Nicoline már az elején hangoztatta, hogy tangó maratonra jelentkezni messze korai a részemről; legszigorúbb tanárom arra figyelmeztetett, ne számítsak arra, hogy majd végigtáncolom a hétvégét. Én meg persze belevágtam, ahogy ilyenkor szoktam; ha már egyszer elszántam magam, nehéz megállítani.

18 órán ott voltam az elméletileg lehetséges 33-ból; az after- és a beforeparty-t kihagytam. Összesen 3 tanda volt, ahol azért kellett ülnöm, mert nem jött el velem senki sem táncolni; ez az arány sokkal-sokkal jobb, mint ami egyes budapesti milongákon megadatik velem. Nem tekintem hát kudarcnak a dolgot; nagyon jól éreztem magam, nagyon sokat tanultam magamról; érdekes táncosokat ismerhettem meg és szuper DJ-k alatt táncolhattam. Ugyanakkor azoknak is igazuk volt, akik azt gondolták, ez még nem az én ligám.

Már többször írtam róla, hogy a tangós közösségeknek elég brutális hierarchiája van. Ahhoz, hogy valaki elmenjen az emberrel táncolni, nagyon sok feltételnek teljesülnie kell; számít az ismertség, a közösségbe való beágyazottság és persze (illetve különösen akkor, ha ezek hiányoznak), a tánctudás. Utóbbi ügyében én nem állok rosszul ahhoz a 15 hónaphoz képest, ami a hátam mögött van, de azért még nyilván nagyon sokan vannak előttem. A maraton annyival volt szerencsésebb hely, mint a milongák, ahová rendszeresen járok, hogy (mint a külföldiek általában) többen voltak hajlandóak esélyt adni nekem; ugyanakkor viszont a táncosok színvonala és az elvárás is sokkal nagyobb volt. Persze voltak, akik azért jöttek, hogy a legjobbakkal táncoljanak és ebbe a körbe én még nyilván nem tartozom bele; voltak olyanok is, akik eljöttek velem — egyszer, de másodszor már nem. És persze voltak azok, akikkel kisebb-nagyobb időközönként táncolgattunk. Persze ezek többsége is jobb volt nálam; ugyanakkor olyan szinten már tudok táncolni, hogy az elég kellemes legyen, feltéve, hogy a partner is hajlandó alkalmazkodni.

Nyilván lesz, amikor majd a szép emlékek élnek bennem elsősorban, mert kaptam egy csomó pozitív visszajelzést, mosolyt, ölelést, ami mind nagyon jól esett. Kata pont most kérdezte meg tőlem, tulajdonképpen miért tangózom — ha a legfilozofikusabb választ nézzük, akkor azért, mert mérhetetlenül élvezem az érzést, hogy négyszer/háromszor három percre összefoghatok valakivel, ebben az időszakban létrehozunk valamilyen közöset és kreatívat, tulajdonképpen egy történetet adunk elő egy zenés performansz keretében, hogy aztán az egész elillanjon, ha vége van. Legközelebb persze kezdi az ember elölről és ahogy fejlődik az ember, úgy lesznek ezek a történetek egyre szebbek és kifinomultabbak. Egy ennyire nemzetközi közegben táncolni (táncoltam együtt grúz, litván, orosz, cseh, német, osztrák, norvég, angol, ausztrál, olasz és japán hölgyekkel is), mert ott ez a fajta együttműködés még színesebb és érdekesebb. Bár egészen jól tudok angolul, mégsem hiszem, hogy tudnék olyan finom és érzelemgazdag dolgot létrehozni papíron vagy egy beszélgetésben egy ismeretlen külföldivel, mint egy jól sikerült tanda. És most elég sok nagyon szép pillanatom volt.

Egyelőre azonban leginkább csak azt érzem, mennyire fáradt vagyok. Bár a legtöbb tánchoz sikerült partnert találnom, azért az egy elég stresszes, sok koncentrációt és kudarctűrő képességet igénylő dolog volt; és egy táncban sem tudtam igazán lelazulni, mert tudtam, hogy azon múlik, lesz-e következő, hogy ez a mostani hogyan sikerül. Itthon azért már vannak olyan emberek, akikkel már elég jól összecsiszolódtunk ahhoz, hogy pontosan tudjam: nem lesz és nem is lehet gond. És a sok-sok óra folyamatos koncentráció azért elég sokat kivett belőle.

A dolog másik jó oldala viszont az, hogy egy ilyen kihívás valóban megméri az embert. Pontosan tudom, miben és hogyan szeretnék fejlődni, és azt is látom, hová szeretnék eljutni a következő lépcsőben.

Lt. Aldo Raine: You know how you get to Carnegie Hall, don’t ya? Practice.

(Inglourious Basterds)

 

|||

© Trychydts & Kathy Zoei Torrance
A blogot Wordpress motor hajtja. A legördülő menük a CSS Menu Generator segítségével készültek.

Switch to our mobile site