Nicoline már az elején hangoztatta, hogy tangó maratonra jelentkezni messze korai a részemről; legszigorúbb tanárom arra figyelmeztetett, ne számítsak arra, hogy majd végigtáncolom a hétvégét. Én meg persze belevágtam, ahogy ilyenkor szoktam; ha már egyszer elszántam magam, nehéz megállítani.
18 órán ott voltam az elméletileg lehetséges 33-ból; az after- és a beforeparty-t kihagytam. Összesen 3 tanda volt, ahol azért kellett ülnöm, mert nem jött el velem senki sem táncolni; ez az arány sokkal-sokkal jobb, mint ami egyes budapesti milongákon megadatik velem. Nem tekintem hát kudarcnak a dolgot; nagyon jól éreztem magam, nagyon sokat tanultam magamról; érdekes táncosokat ismerhettem meg és szuper DJ-k alatt táncolhattam. Ugyanakkor azoknak is igazuk volt, akik azt gondolták, ez még nem az én ligám.
Már többször írtam róla, hogy a tangós közösségeknek elég brutális hierarchiája van. Ahhoz, hogy valaki elmenjen az emberrel táncolni, nagyon sok feltételnek teljesülnie kell; számít az ismertség, a közösségbe való beágyazottság és persze (illetve különösen akkor, ha ezek hiányoznak), a tánctudás. Utóbbi ügyében én nem állok rosszul ahhoz a 15 hónaphoz képest, ami a hátam mögött van, de azért még nyilván nagyon sokan vannak előttem. A maraton annyival volt szerencsésebb hely, mint a milongák, ahová rendszeresen járok, hogy (mint a külföldiek általában) többen voltak hajlandóak esélyt adni nekem; ugyanakkor viszont a táncosok színvonala és az elvárás is sokkal nagyobb volt. Persze voltak, akik azért jöttek, hogy a legjobbakkal táncoljanak és ebbe a körbe én még nyilván nem tartozom bele; voltak olyanok is, akik eljöttek velem — egyszer, de másodszor már nem. És persze voltak azok, akikkel kisebb-nagyobb időközönként táncolgattunk. Persze ezek többsége is jobb volt nálam; ugyanakkor olyan szinten már tudok táncolni, hogy az elég kellemes legyen, feltéve, hogy a partner is hajlandó alkalmazkodni.
Nyilván lesz, amikor majd a szép emlékek élnek bennem elsősorban, mert kaptam egy csomó pozitív visszajelzést, mosolyt, ölelést, ami mind nagyon jól esett. Kata pont most kérdezte meg tőlem, tulajdonképpen miért tangózom — ha a legfilozofikusabb választ nézzük, akkor azért, mert mérhetetlenül élvezem az érzést, hogy négyszer/háromszor három percre összefoghatok valakivel, ebben az időszakban létrehozunk valamilyen közöset és kreatívat, tulajdonképpen egy történetet adunk elő egy zenés performansz keretében, hogy aztán az egész elillanjon, ha vége van. Legközelebb persze kezdi az ember elölről és ahogy fejlődik az ember, úgy lesznek ezek a történetek egyre szebbek és kifinomultabbak. Egy ennyire nemzetközi közegben táncolni (táncoltam együtt grúz, litván, orosz, cseh, német, osztrák, norvég, angol, ausztrál, olasz és japán hölgyekkel is), mert ott ez a fajta együttműködés még színesebb és érdekesebb. Bár egészen jól tudok angolul, mégsem hiszem, hogy tudnék olyan finom és érzelemgazdag dolgot létrehozni papíron vagy egy beszélgetésben egy ismeretlen külföldivel, mint egy jól sikerült tanda. És most elég sok nagyon szép pillanatom volt.
Egyelőre azonban leginkább csak azt érzem, mennyire fáradt vagyok. Bár a legtöbb tánchoz sikerült partnert találnom, azért az egy elég stresszes, sok koncentrációt és kudarctűrő képességet igénylő dolog volt; és egy táncban sem tudtam igazán lelazulni, mert tudtam, hogy azon múlik, lesz-e következő, hogy ez a mostani hogyan sikerül. Itthon azért már vannak olyan emberek, akikkel már elég jól összecsiszolódtunk ahhoz, hogy pontosan tudjam: nem lesz és nem is lehet gond. És a sok-sok óra folyamatos koncentráció azért elég sokat kivett belőle.
A dolog másik jó oldala viszont az, hogy egy ilyen kihívás valóban megméri az embert. Pontosan tudom, miben és hogyan szeretnék fejlődni, és azt is látom, hová szeretnék eljutni a következő lépcsőben.
Lt. Aldo Raine: You know how you get to Carnegie Hall, don’t ya? Practice.