Elkerített Város

Amíg ketté nem harapom a parkettát

Trychydts ||| 2014., május 31., 23:31
Kategóriák: ,

— Nem feladni — mondja nekem Budai László és én igyekszem vigyorogva csikorgatni a fogaimat. Amit lehetett, megtettem, hogy azt a koreográfiát kelljen betanulnom, amit félig már amúgy is tudtam, de végül elég rendesen alulmaradtunk. Hát most itt vagyunk a Hölgyválaszban, két óra full kudarc után — de legalább van valami általános fogalmam a dologról és bár persze eszem ágában sincs feladni, voltam már jobban is.

A nyertes koreográfia kb. négy nagyságrenddel van a jelenlegi szintem felett és tele van olyan piszkos trükkökkel, amit még felfogni sem tudok, nemhogy leutánozni. Ringózzak pl, hol egyik, hol másik lábamra helyezve a testsúlyt, minden lépéssel kilencven fokot fordulva de közben finoman, súlytalanul koppintsak is a szabad lábfejemmel — ha rendesen akarnám csinálni, csak erre a pár másodperces mozzanatra ezzel lazán elmenne fél óra, most meg az egész 1:39-re van két óra. Úgyhogy próbálok valami hasonlót csinálni, de valahogy sehogy se akar kijönni a 270 fok — beragadok valahol 180 és 120 között, a jó ég tudja miért. Aztán tanuljak meg cikkcakkban lépegetni, ami nem hangzik nehezen, nekem mégis összeakadnak a lábaim, ami aztán oda vezet, hogy nem azzal a lábammal jövök ki, amivel kéne, a soron következő fordulás pedig richtig ellentétes irányú, mint amit az ösztöneim diktálnak.

Kb. ezzel az integritással távoztam tegnap. Nicoline-nak viszont már egészen jól ment, ami nem ígérkezett rossz kiindulási alapnak.

Ma, amikor elbocsátottuk édesanyámat a szülinapi buliról, felcsavartuk a szőnyegeket, kiürítettem a nappalit és nekiláttunk. Leállítva, szakaszonként újranézve, negyed másodpercenként kikockázva, hangosan szavalva, ki melyik lábával lép, hangos számolással, kis segédversikékkel — tesszük, amit kell, de haladunk. Apróság, de nekem sokat jelent, hogy sikerül megmutatnom Nicoline-nek, hogy ha nem dugóhúzóban zuhan alá, hanem ha először leteszi a lábát és csak utána fordul, akkor nem vet minket szét a forgatónyomaték.

Eltelik egy óra, és meg is van az első harminc másodperc.

Egy elég gyötrelmes szakasz jön. Forgolódni kell, de kb. tizedik megnézésre esik le, hogy dupla akkorát kell fordulni, mint amekkora nekem magától megy. Utána cikkcakkozni kezdünk, ezt végül is egészen jól megértettük tegnap, nyolc-tíz nekifutás és már együtt is csinálhatjuk. Már éppen mennénk tovább, amikor egyszer csak megnyílik alattam a parketta: ránézek egy kimerevített képre és kiderül, hogy fordítva állunk, mint ahogy kellene. Hogy egészen világos legyek: képkockánként utánoztuk le a tanárokat, mégis háttal állunk ahhoz képest, ahogy ők állnak ugyanabban a másodpercben. Nicoline szerint egyszerűen csak fordítva van a szoba; már az eltart egy darabig, mire sikerül meggyőznöm, hogy attól, hogy vihetem ugyan a laptopot a konyhába, mi önmagunkhoz képest akkor is rosszul fogunk állni. Kétségbeesett, CSI-szerű, kép- és mozdulatelemző, feszült, verejtékes percek jönnek, míg kiderül, hogy a forduló rignólépést indítom el az ellenkező irányba. Nem baj, végül is alig volt húsz perc, mire bekondicionáltam magam. Újraprogramozás. Szerencsére Nicoline fejében hamarabb összeáll, hol van a szobánkban a mozgólépcső és honnan néznek minket a kávézóból — ha ő nem lenne, még most is forgolódnék.

Na, akkor ez megvan, boleózni kell (0:54), amiről csak úgy kb. tudjuk, mi fán terem, természetes tanulási görbénken ez úgy egy év múlva lehet esedékes. Rövid szakmai vita, hogy vezetnem kell-e vagy elég, ha csak eljátsszuk. Költséghatékonysági okokból az utóbbi mellett döntünk, majd a következő haladó figurában (1:03) maga Nicoline dől rám. Szolidan felkérem, hogy ezt ne tegye. Tízet kell lépnem hátrafelé, közben körbe kell sétálnom Nicoline-t, tizedikre a jobb lábamnak meg kell érezni Nicoline bal lábával egy sínre, utána el kell indulnom előre, hogy egy hete tudtam meg, hogy állni meg sétálni sem tudok rendesen, hadd ne kelljen már azzal foglalkoznom, hogy mindez úgy történjen, hogy a párom ne fogjon padlót.

Két órája toljuk.

Innentől kezdve már csak 180 fokot kell giróznunk (1:15) — eddig kilencven ment véres verejtékkel; kontraocho-t kéne csinálnom, amit csak Nicoline tud elméletben megkülönböztetni a rendes ocho-tól; van még egy négyszög, ami tulajdonképpen már megy, innentől (1:34) pedig már bénázni is lehet, hiszen csak 5 másodperc van az imprós részig.

Utánunk a fákályásmenet. Holnap átvesszük még órán is, onnantól kezdve már csak gyakorolni kell meg kicsit készülgetni a szabad táncos részre. Két és fél órát gyúrtunk rá a tegnapi kettőre, de most már ha letangózni nem is, de lelépegetni most már le fogjuk tudni ezt a darabot.

Úgy érzem magam, mint egymillió dollár.

A bejegyzés trackback címe:
http://walled.trychydts.hu/index.php/2014/05/amig-kette-nem-harapom-a-parkettat/trackback/

|||

© Trychydts & Kathy Zoei Torrance
A blogot Wordpress motor hajtja. A legördülő menük a CSS Menu Generator segítségével készültek.

Switch to our mobile site