Elkerített Város

Kék fény. Kitűnő tangómuzsika, és… tömve a bár. Az alulról világított üvegparketten ruhazizzenés, lábsúrlódás, pácolt cigaretta és egészen enyhe ételszag keveréke… Sír a harmonika. Halk beszédhangok, pohár- és tányércsörrenés nyomja el olykor. A reflektor vörösre vált… Gyorsan múló, feltörő kacagás; a szicíliai özvegy elfojthatatlan életkedve tört ki, mert Vangold úr egy elhamarkodott mozdulattal a távolabb ülő Shilling kormányzó ölébe hajította egy folyami rák ollóját. A félhomályban jókedvű urak ülnek, csodálatos ékszerek villannak fel mint fehér fénybogárkák, és maroknyi anyagból álmodott, párizsi selyemruhák zizegnek a parkettre vetülő zöld és lila fényben. A kreol és habszínű női vállak, sima hátak és mezítelen karok kidomborodnak a homályból.

[…]

– Táncol? – kérdezte Odette Dufleur.

– Hogyne. Szabad?

A parkett mélysötét ibolyafényében lépegettek.

– Maga nagyon jól táncol – suttogta a direktrisz.

– Szeretem a muzsikát, ezért van. És elsősorban talán az járul hozzá, hogy egy könnyű, finom, mesebelien csodás táncosnőt vezetek…

— Rejtő Jenő: Vesztegzár a Grand Hotelben

Tizenhatodik hete tangózom, de még egy bejegyzést sem sikerült befejeznem. Pedig ez aztán tényleg egy blogba illő történet, botlásokkal, vargabetűkkel, nagy sikerekkel, vicces frusztrációkkal és érdekes fordulatokkal. (Ráadásul a szabadidőm nagy része is ezzel telik.) Csak éppen nehéz szavakba önteni, hiszen a tangó tulajdonképpen — ahogy a tanáromtól olvastam — szavak nélküli beszélgetés.

Ha jól számolom, úgy 15 éve szeretnék megtanulni tangózni; az alapélmény nyilván a középiskolai tánciskolában megtanult fél lépés volt, a másik meghatározó inspiráció a fenti Rejtő idézet, a harmadik pedig a tangós jelenetVan, aki forrón szeretiből. Fel-felvetődött a gondolat, de aztán nem valahogy nem lett belőle semmi, egészen addig, amíg Nicoline nem talált egy kupont.

Először csak órákra jártunk; aztán otthon, munka után gyakorolgattunk, néha a Youtube-on utánanézve egy-egy technikai részletnek. Mert hát én gyerekkoromtól kezdve olyan vagyok, hogy gyakorolnom kell: ránézésre nem tudok levenni semmit, de ha már egyszer megértettem, mit kell csinálni, akkor némi gyakorlással megy ki tudom gyakorolni. Elképesztő módon tetszett a dolog, ahogy apránként tanuljuk meg a tánc építőelemeit, amiből aztán azt építünk, amit akarunk. Persze egyelőre még jobb, ha nem akarok túl sokat.

Az első félnyilvános megjelenésünk a tangóban egy praktika (gyakorlóalkalom volt) volt; felszabadító, mámoros érzés volt, hogy immáron nem csak a nappalinkban tudunk gyakorolni, hanem egy elég nagy teremben, folyamatosan szóló tangózenére. Kb. olyan mint amikor az ember megkapja az első XXL méretű takaróját: kényelmesen befészkeled magad és akárhogy nyújtózkodsz is, soha nem nyúlik ki alóla a lábad. Plusz még egy kis tanácsot is kaptunk egy haladó hölgytől.

Amikor lejárt a kezdő tanfolyam, magától értetődően mentünk a haladóra, majd — bedőlve a tanárunk propagandájának — elmentünk milongára is. Azt mondta, ennyi tudással már nyugodtan elmehet az ember milongára is. Ez a szó szótári értelmében igaz is: végül is, akinek van két, jól funkcionáló lába plusz nem csinál semmit este, az tényleg elmehet (metróval, villamossal és gyalog) milongára, és kidobóemberek sincsenek, akik előzetesen levizsgáztatnák az embert vagy eltávolítanák, ha egy mókás félreértés következtében elgáncsolja a partnerét vagy belép a bokaszalagjai közé.

A milonga, ha nem akar versenyezni az ember, tulajdonképpen az egész tangó célja; olyan emberek, akik tudnak tangózni, találkozhatnak és táncolhatnak egymással. Három-négy szám szól egy blokkban (ezeket nevezzük pandának tandának), erre a három-négy számra keres magának az ember egy partnert — kifinomultabb esetben szemkontaktussal — elkápráztatják egymást, aztán a következő tandát már másvalakivel táncolják. Már persze abban az esetben, ha képes másvalakivel táncolni; én speciel úgy éreztem magam az első két-három milongámon, mint levelibéka a négysávos autópályán és eszembe nem jutott volna, hogy a halálos veszedelmek közepette másba is merjek kapaszkodni mint életem párjába. Imádok tangózni, de a stressznek ez kb. olyan szintje volt, amit azóta nem éltem meg, hogy először vezettem bele a forgalomba.

Az első nagy fordulópont akkor következett be, amikor egyszer órán egyedül maradtunk Katával, aki úgy döntött, hogy akkor foglalkozzunk egy kicsit a tangó zeneiségével, azzal, hogy hogyan kell a tangó ritmusát értelmezni, hogyan kell a zenére táncolni. Égész órán erre a számra gyakoroltunk:

Korábban is olvastam már, hogy a gyakorlás egyik legegyszerűbb módja, ha az ember tangózenét hallgat, de innentől kezdve azt is tudtam, mire kell figyelnem — úgyhogy azóta, ha van egy kis időm, sétálok, vásárolni megyek vagy DVD-t viszek vissza az Odeonba vagy olyan a munkám, hogy zenét is hallgathatok mellé, tangót hallgatok és próbálok fejben táncolni.

Azóta a milongák is könnyebbek egy fokkal, jobban is érezzük magunkat. Persze még mindig csak egymással táncolunk: ha nem számítjuk Nicoline két, és az én egy db. kalandozásomat egy-egy partnerrel: Nicoline-t egy egyiptomi, kezdők iránt is elkötelezett úriembert kérte fel, én pedig egy olyan lányt vittem el egy tandára, aki aznap kezdett tangózni. Róla biztos lehettem abban, hogy a technikai tudása nincs ezerszeresen az enyém fölött (ahogy azt mindenki máson láttam) és bíztam benne, hogy amit vele lehet táncolni, azt még én is viszonylag nagy biztonsággal tudom nyújtani. Tánc közben haladni továbbra is úgy tudok, mint egy lendkerekes egér: befordulok egy irányba, aztán megyek egyenesen (ellentétben azokkal a finom és lágy ívekkel, amik mentén mindenki más táncol), de már viszonylag komplex dolgokat is ki tudok találni. Nicoline persze nem mindig elégedett a lépésrepertoárommal, ilyenkor megafonnal adja le a rendelést (rég volt már hátra ocho, tegyek be egy barridát stb.).

Itt tartottunk akkor, amikor Nicoline most hétvégére hazament szavazni, és bedobta az ötletet, kérdezzem meg a tanáraimat, tudnak-e valakit, aki esetleg eljönne velem legalább egy praktikára szombaton. Én eredetileg valaki kezdőre gondoltam, aki esetleg szintén szeretne gyakorolni ezt-azt, de végül is az erősen haladó Dóra volt az, aki bevállalt.

Ahogy Arisztotelész mondaná: kezdjük tehát elölről.

Ami a tangós egómat illeti, ez a két óra egy termonukleáris atomcsapással ért fel. Kiderült, hogy amire Nicoline-nal már egészen jól összecsiszolódtunk, az valójában igen kevéssé működik egy idegennel. Nem feltétlenül semmi, de a történet, az egyszerűség és a hitelesség kedvéért maradjunk abban, hogy semmi. Technikailag viszont elég csodálatos lehetőségnek bizonyult: akármennyire is kezdő az ember, az mindig minden határon túlmenően hasznos, ha valaki két órán keresztül kizárólag rá figyel és hasznos és értelmes tanácsokkal látja el. Eddig azt gondoltam, megúszhatom, hogy a kudarcaimból tanuljak — most már tudom, hogy semmi másból nem fogok tudni tanulni, csak a kudarcaimból. Úgyhogy most azon töröm a fejem, hogyan tudnék több kontrollált kudarcra szert tenni, mert azért éles-egyenesben nem szívesen vágnám haza egy idegen tandáját. Négy hét múlva mondjuk megyünk tangó táborba, ott szerintem lesz erre alkalom bőven.

— Tudtad, hogy Misi bodybuilder volt fiatal korában?

— Nem mondod… Nagyon nehéz róla elképzelni.

— Kb. olyan, mintha azt mondanám, Márk tangózni jár, nem?

— Ja, pont olyan.

— Pedig Márk tangózni jár.

(Kollégáim valós beszélgetése.)

Trackbackek

Elkerített Város:

[…] lábamnak meg kell érezni Nicoline bal lábával egy sínre, utána el kell indulnom előre, hogy egy hete tudtam meg, hogy állni meg sétálni sem tudok rendesen, hadd ne kelljen már azzal foglalkoznom, mindezt úgy, hogy a párom ne fogjon […]

http://walled.trychydts.hu/index.php/2014/05/amig-kette-nem-harapom-a-parkettat/

A bejegyzés trackback címe:
http://walled.trychydts.hu/index.php/2014/05/ja-igen-tangozom/trackback/

|||

© Trychydts & Kathy Zoei Torrance
A blogot Wordpress motor hajtja. A legördülő menük a CSS Menu Generator segítségével készültek.

Switch to our mobile site