Emlékszem, első vizsgaidőszakomat úgy vészeltem túl, hogy bezárkóztam a szobámba, és nem csináltam mást, mint animéket néztem, és tanultam. Felváltva. Sikerült ezzel a tanulási módszerrel MissT-t is megfertőznöm. Lelkesen töltögettük le a USTeam ftp-jéről a jobbnál jobb sorozatokat, OVA-kat. Végül teljesen megfertőzte az életemet a japán feeling (ez óhatatlanul velejárója az anime nézésnek), és Chloéval egy kisebb kommandózás sikereként magaménak tudhattam első japán étkészletemet. Ezután vígan zabáltam a rament, egészen addig amíg a vizsgáimat le nem tudtam, és végre fellélegezhettem. Most anime és vizsgák nélkül is sikerült ismét bekerülnöm a japán gasztrokultúrába (lényegesen magasabb szinten). Az étteremignorálás következményeként most ugyanis az I love sushi lett a Top 1 favorit. Múlt héten egy sikertelen fagyiszerző expedíció eredménye egy sushi tál lett, meg egy mochi, amikről azóta sem tudok leszokni. Olcsó és finom… kell ennél több? Ha japán, hát legyen japán. Imádom!  A mai menü például egy Asami Bento tál lesz.

Reggel már megcsapta az orromat a tavasz szele. Enyhe tavasz illatot éreztem, mindannak dacára, hogy tegnap kavargó hószállingózásban krosszoltam végig az Chloé-otthon övezetet vagy háromszor. Tudniillik meglehetősen közel lakunk egymáshoz. Kb. 10 perc gyalog. Ami pesti viszonylatban szinte már szomszédi állapotnak mondható. Valahogy a tavasz számomra – meglehetősen kommersz módon – mindig valami újnak a kezdete. Új életstílus, új életfelfogás, új lehetőségek, új akármi… valahogy mindig valami újdonságot, valami változást jelent nekem a tavasz, még akkor is ha semmi sem változik meg. Biztos azért mert ez idő tájt születtem. Vagy tényleg csak azért mert kommersz vagyok, és az ősz már csak az elmúlásé, a tavasz pedig az újjászületésé lesz. Mint a versekben.

Volt az ősz, az elmúlás órája.
Jött a tél, s meghalt a világ.
Itt a tavasz, az újászületés pillanata.
S lesz a nyár mikor újra életre kel a világ.

Valahogy így. Gondolom mindenki vágja miről beszélek. És amikor megérzem a „tavasz szelét”, mindig előtörnek belőlem az elmúlt tavaszok érzései. Sokkal jobban emlékszem rá mi történt velem az elmúlt években tavasszal, mint az évnek bármely másik időszakában. Most éppen a 2006-os tavaszra gondolok. Vizsgák, klassz kis ELTE-s csoportom, kék-piros-lila-barna hosszú haj, Tisza cipő, Chloéval nagy mászkálások, Westend tetején fotózás, kedvenc fekete-lilaüvegű színátmenetes napszemüvegem, fogszabályzó (természetesen az is szines :)). Azt hiszem erre a 2006-os tavaszra sokáig fogok még emlékezni. 4-5-re levizsgáztam mindenből, nagy társasági életet éltem, sokat fotóztam, és megismerkedtem Try-vel. Azt hiszem se azóta se azelőtt nem volt akkora önbizalmam mint akkor, és ezt csak magamnak köszönhettem. Talán ezért is nem irigyelem az akkori magamat. Ha magamnak köszönhettem, akkor tulajdonképpen bármikor képes vagyok rá :). Maradjunk is ennyiben. (Fotó: Chloé)

Hát úgy januárban ugye valamikor egész depressziós voltam, meg olyan siralmas hangulatban vegetáltam. Azóta változtattam egy-két dolgon. Pl. ignoráltam az olyan híreket, amik arról szólnak hogy ki hogyan darabolta fel a családját, robbantotta fel XY fejét, erőszakolt meg 20 000 kisgyereket etc… mindezek zömmel videófelvételekkel/képekkel is illusztrálva. Mindig megrökönyödve olvastam ezeket a híreket, de valahogy jobb volt amíg nem tudtam arról hogy ennyire degenerált a világ. Éppen ezért január közepe óta tudatosan nem olvasok ilyen híreket, igyekszem nem nézni csak happy endes filmeket, és igyekszem csak szintén csak happy endes könyveket olvasni. Továbbá kiemelten figyelek oda a pozitív dolgokra, benyomásokra és próbálok nem tudomást venni a nyomasztó, szomorú, depressziós dolgokról. Ha minden rózsaszín akkor nem vagyok depis. Ha nem vagyok depis az meg nagyon jó. Eddig bevált!

Aláírom. Try kérdezi normális-e ez a fura viselkedésük a halaknak. Kénytelen vagyok azt válaszolni neki, hogy még soha nem láttam ilyet, de remélem ez nem annak az előjele, hogy hamarosan feldobják az uszonyt.

Az az érdekes dolog meg, amit az akvárium egyik sarkában produkáltak felettébb rekeszizompróbáló látvány volt. A halak szépen sorban – mintha a csúszdára várnának a játszótéren – beúsztak a sarokba, oda ahol a levegőztető is van, aztán hirtelen teljesen függőlegesen felfelé ficánkolva feldobatták magukat a levegőzető áramlatával. Aztán mentek vissza a sarokba hogy ismét feldobassák magukat.

Az viszont továbbra is megnyugtató látvány hogy nem tátognak feszülten, hogy egy kis levegőhöz jussanak, hanem boldogan ficánkolnak a levegőbuborékokkal teli medencéjükben csukott szájjal! Legalábbis ezt tették egészen tegnap estig, amikor is elkezdték ezt a „fenéklakók vagyunk” c. játékot, ami remélem nekik viccesebb mint nekem. Értetlenül álltam az akvárium előtt, és néztem a fenékre lapult mozdulatlan halakat. Eléggé sokkoló látvány volt, mivel általában nyüzsögnek összevissza, a fiúk kergetik a lányokat, viháncolnak, izegnek mozognak… most meg mint akik le vannak terrorizálva, csak lapulnak. Éjszaka már olyan szinten bosszantott a látvány, hogy Try példáját követve rájuk oltottam a lámpát.

Reggel felkelek, nézem őket. Úszkálnak, ha nem is csapnak akkora bulit mint szoktak, de legalább nem a legjobb fenéklakó címért versengenek épp. Ettől megnő az önbizalmam, és feloltom a lámpát. Erre mint akik megőrültek húznak a fenékre lapulni mozdulatlanul. Odahívom Try-t is. Nézi ő is. Kimegyek a fürdőbe, és mire visszajövök látom, hogy szivárognak felfelé a Xiphók. Hát tényleg nem tudom mi ütött beléjük. Remélem határos időd belül abba hagyják ezt a furaságot, különben kénytelen leszek komolyan aggódni kezdeni.

Étterem. Tegnapelőtt sikerült eljutnom arra a pontra, amikor kijelentem hogy mától teljesen egészében ignorálni fogom az éttermet a cappucinójával együtt ha kell. És ez így is lesz. Ha az étterem az egyetlen lehetőségem, inkább éhenhalok. Tehát mától vagy netpincér, vagy otthoni kaja. Ha cappucino kell akkor meg automata.

Ismét felmerészkedtem ugyanis, mert az étterem által küldött étlapon a menüben az egyik kedvenc kajám szerepelt. Felmegyek. Mondom egy adagot szeretnék belőle. Csak levessel kaphatom. Mondom de nekem nem kell a leves, kifizetem az egész összeget mintha menüt vennék csak valami tisztességes adagot adjon a másodikból, leves nélkül. Erre a csaj elment. Nem is jött vissza. Jött helyette a másik csaj. Neki is elmondom mit kérek. Azt mondja nem lehet. Mondom had’ lehessen már lécci lécci lécci! Hátramegy, megkérdezi az étteremvezetőt, aki szintén rázza a fejét hogy szó sem lehet róla. Jól van. Csaj visszajön szedi a levest. Mondom keveset szedjen mert úgyis kidobom. Azt mondja annyit szed amennyi jár. Mondom oké, de akkor legalább a másodikból sokat kérek. Erre másodikból meg szed két kanálnyit. Na, ekkor azt hittem ott helyben felrobbanok, és a képébe öntöm a levest, a másodikat meg szétkenem a járólapon. Végül már csak azt sajnálom, hogy a levest nem hagytam ott a pénztárnál távozás után. De azt még jobban sajnálom, hogy nem mondtam azt hogy jó, akkor köszönöm szépen, nem kérek semmit, viszlát! Azóta nem jártam ott. Majd, ha elég pénz összegyűlik a cég által osztogatott kajapénzből a kártyámon (ami csak és kizárólag ebben az étterem használható fel) akkor Try-vel eljövök, és veszünk vagy 20 gallon colát-gyümölcslevet-ásványvizet, és mondjuk 100 darab rágót.

Ma nagy élvezettel fogyasztom a konyhában otthonról hozott tonhalas salátámat cézáröntettel, a két oldalamon meg a két kedvelt kollega felváltva fújol. Vajon honnan hozták a kaját? Igen, igen az étteremből! A túrógombóc három icipici darab kis izé (szabad szemmel alig látható morzsát nem látott csupasz kis golyó), cukor persze ohne. Se a felvizezett tejfölös öntetben, se a gombócban. Szegény Olgi már kockacukrot morzsol rá. A levesük pedig az újrahasznosítás iskolapéldája. Összetevői: az előző napi maradék pörkölt, az előző napi maradék tarhonya, és az előző napi maradék sült zöldségek felöntve vízzel, felforralva. Eve undorodva tolja félre az 50 forintos műanyagdobozt az újrahasznosított levessel, én pedig elégedetten újabb falat tonhalas salátáért nyúlok. Jól döntöttem!

Tegnap megszállt az akvarista ősszellem, és vettem három ampulla algairtót, hogy ne algásodjon annyira az akvárium, meg új turbókaját, ami a boltos szerint full teljes értékű, a felirat szerint pedig élénkebbek lesznek tőle a halaink. A titkos vágyam pedig az, hogy ha ezt kapják, akkor majd kevesebbet zabálnak/kevesebbet kuncsorognak kajáért.

Ugye voltam már halgondozó, egyszer, a cégnél, amikor elegem lett a céges akvárium eutrofizálódásából és egyre masszívabb bűzétől. No, akkor alaposan megtanultam, hogy a túletetés rossz ötlet. Most, hogy fedett akváriumunk van, persze vehetem ezt egy kicsit lazábban, de azért nem sokkal, elvégre szag ide, szag oda, berohasztani sem szeretném a vizet. Viszont úgy vagyok vele, ha az összes hal az etetőnyílás körül ficánkol tök spontán, mindenféle odamenés vagy kocogtatás nélkül, akkor a halak alighanem éhesek. Napi két etetés, ha nehezen is, de belefért. Gondoltam, biztos keveset adok nekik. Na de amikor harmadszorra próbálták meg ezt eljátszani, inkább rájuk kapcsoltam a villanyt. Erre másnap reggel tök nyugodtan úszkáltak a vízben, gondolom, rájöttek, hogy a hiszti se jön be mindig. Erre csak este kaptak kaját. Érdekes módon így a napi egy is megfelel nekik, ha meg éjjel, amikor még nem alszunk, kiverik a balhét, akkor egyszerűen rájuk kapcsolom a villanyt.

Ezzel kapcsolatban egy újabb, felettébb rejtélyes érdekesség, hogy ha a szobában sötét lesz, iszonyú nagy csobogást csapnak egy pár másodpercig. Kathy megfigyelte, hogy ilyenkor mit csinálnak, ilyenkor elvileg elúsznak az egyik sarokba, és ott csinálnak valami furát. Érdekes dolog ez a hallélek.

No, vissza a tegnapi naphoz. Hazaérek, Kathy adott nekik már enni, a szuperkaja tehát ma estére marad, belespriccelem hát az algairtót a vízbe. Egy óra múlva odanézek, alig van hal az akváriumban. Megint odanézek, nincs hal az akváriumban. Nézem: persze van, nem teleportáltak át egy másik, algásabb dimenzióba, egyszerűen csak mindenki a fenéken lapul, a kövek meg a növények között, kvázi mozdulatlanul, csak egy-két ifjú, félcentis motoros úszkálgat a felsőbb régiókban. Elmélázom, mekkora a valószínűsége annak, hogy az Xyphóink valójában álcázott algák, akiknek most jól betettem.

A fene nagy kussolás még reggel is tartott, bár mire elindultam, mintha már megindult volna valami mozgolódás. Remélem, mire hazaérek, minden rendben lesz, mert a dolog már kezd tényleg nyugtalanítóan természetfelettibe átmenni.

Mivel Kathy szeptembertől ugyancsak egyetemista lesz, csak éppen nem jogász szakon, mint én, hanem egy médiasuliban, kellett neki egy kamera. Már a felvételin is villogni kell egy pár perces darabbal, mivel azonban egyelőre nem sok videós tapasztalata van, ezért gyakorolni sem ártana. Kicsit körülnéztem, hogy mi az, ami nyerő lehetne, aztán végül kikötöttünk egy belső merevlemezes darabnál. Kíváncsi vagyok, mennyit fogjuk ténylegesen használni, mert már én is elég régóta gondolkodom rajta, hogy ebbe is bele kéne ütni az orrom. Még bulitudósító koromban csináltam pár videót, kísérleti jelleggel, hogy aztán majd összevágok belőle valami anyagot, de aztán a végén nem jött össze annyi anyag, amennyit vágni is lehetett volna. Egyelőre persze totális tanácstalansággal nézegetjük a cuccot, bár, gondolom, ezt mondanom sem kell, a kötelező hülyéskedéskörökön már túl vagyunk.

Olvasom, hogy forradalmi újítást vezetett be a Citromail: ezentúl megérkeznek az elküldött levelek. Ha ez nem lenne elég, a szolgáltató megfeszített munkával azt is elérje, hogy azokat a leveleket, amelyeket viszont nekem küldenek, meg is kapjam. Megnyugtató érzés ez így, több éves, Citromail-használat után. Mondjuk eddig sem a stratégiai levelezésem volt itt, elsősorban olyan helyeken adtam meg, ahol muszáj valamit megadni, de nyíltan és egyértelműen vállalják, hogy a szolgáltatásért cserébe spammelni fognak. Mivel elég egyszerűen állítgatható szűrőrendszere volt, pár fontosabb helyen is ezzel regisztráltam, de az onnan érkező levelek mennek rögtön a személyes postaládámba. Ha jól értem, csak mostantól száz százalékos hatékonysággal. Isten hozott, 2009.

Ma ismét léptem egyet előre a munkahelyem szociális ranglétráján: a jogászok meginvitáltak az asztalukhoz. Ezt valódi megtiszteltetésnek tekintettem, a jogászok az egyik társaság, akik szeretnek klánszellemben ebédelni. És most én, egy csoffadék kommunikációs is velük ehettem. Határozottan jól esett. Még szerencse, hogy nem csábultam el, és ma is fogyókúrásat ettem. Amióta ugyanis folyamatosan mondogatják, mennyit fogyok, azóta persze elterjesztettem, hogy fogyókúrázom. Persze kvázi minden nap rám tör a szénhidrát-éhség, de aztán végül mindig sikerül visszafognom magam. Kissé rontotta volna a folyosói renomémat, ha éppen ma egy hatalmas kupac spagettival ültem volna le ebédelni.

Elhatároztam, hogy kikapcsolódásként ismét elkezdek rajzolgatni. Már kiskoromban is vonzott a dolog, nem is voltam béna, de azért attól messze álltam, hogy  a jövőmet erre építsem. Számomra ez tipikusan az az elfoglaltság, ami terápiás jelleggel lefoglal, kikapcsol. Így fogtam hát neki újra, s rögtön kezdtem is egy női alakkal. Nem ezzel (ezt utólag rajzoltam), de kb. ezen a szinten volt :-)

És akkor konstatáltam, hogy ennél azért már óvodában is magasabb szinten voltam, úgyhogy fogtam magam és megnéztem pár oktató jellegű videót a youtube-on. Aztán ismét nekifogtam a rajzolásnak:

Hát ennyit arról, hogy a rajzolás kézügyesség. Semmi köze a kézügyességhez. Gondolkodásmód, technika, képzelőerő, fantázia, meg hasonlók :)

Még az első kör végén itt járhattatok a közelben, felugorhattatok volna, volt itthon süti, filmek, térkép… És nem ti voltatok az elsők, akik azon a környéken eltévedtek. Tudni kell, hogy ha a képen kis nyíllal jelzett lakásunkból például Csepelre el akarok jutni, a 151-es buszt érdemes választani, ami nagyjából a piros nyílnak megfelelő irányban halad. A 148-as busz vonalát tervező idióta viszont vagy részeg volt, vagy hozzátok hasonlóan eltévedt munka közben. Az a busz ugyanis a kék vonallal jelzett útvonalat járja be – amikor először végigültem, majdnem idegrohamot kaptam, amíg keresztbe-kasul bejárt két kerületet, mire elindult végre Csepel felé.

A 148-as busz útvonala

És én is tévelyegtem kissé egy héttel ezelőtt. Vasárnap reggel volt, elmentem futni, ami ezen a környéken egyáltalán nem egyszerű, mert mindenfelé csak beton és beton van, kivéve egy észak felé eső kiserdőt, amit majd gondoltam, hogy körbefutok. A probléma az volt, hogy az erdőt (például a csepeli Duna-parttal ellentétben) még nem tették alkalmassá a gyalogos megközelítésre.

A déli oldalon még nem volt gond, az utat gyerekkorom óta ismerem, egy hangulatos fűtéscső alatt haladtam el a közeli parkolóig. Ott északnak fordultam, majd keletnek, és be is jutottam egy akkora dzsumbujba, hogy lépni alig lehetett, nem hogy futni. De nem adtam fel, haladtam tovább, sikeresen megtalálva a helyi csöves-tanyát az erdő közepén, saját kis települést építettek ott maguknak nejlonokból és hulladékból. A tél közepén szerencsére üres volt, csak egy sánta kutyával néztünk egymásra gyanakodva, aztán tovább, be a még sűrűbb erdőbe, ahol viszont kifejezetten haragos kutyaugatás fogadott, el sem tudom képzelni, hogy milyen objektumból, mert azon a helyen a műhold is csak erdőt lát, semmi mást.

A futás útvonala a térképen

Valahogy kiverekedtem magam a helyi gyorsforgalmi útig, majd vissza az egész, és közben összeszedtem egy olyan megfázást, hogy egész héten nem mentem utána dolgozni. Legközelebb a nyugati oldalon levő erdőben próbálkozok majd, oda már általános iskolából is többször kivezényeltek minket. Egyszer még futóversenyre is – most képzeljétek el, ahogy én futóversenyen veszek részt.

Régóta vonzódom a temetőkhöz, de sokáig nem fogalmazódott meg bennem, hogy miért. Aztán egyszer csak jött a megvilágosodás: a temetőben való sétálás azért volt rám mindig nagyon pozitív és megnyugtató hatással, mert ott teljesesen ki tudom zárni a külvilágot. Olyan érzésem van ott, mintha egy idő és szabályok nélküli buborékban sétálnék. Ott tudok a legjobban a ”semmire” gondolni, és ez az igazán megnyugtató benne azt hiszem. Teljesen kizökkent a valóságból.

Persze azért hozzáteszem, hogy ez az idill sem marad mindig zavartalan. Például akkor, ha üldözőbe vesznek a biztonsági őrök. Ez sajnos ráébreszt arra, hogy bizony ott is vannak szabályok, amit ugyebár nem árt betartani, hacsak nem menekülve szeretnénk elhagyni a helyszínt ;)))).

A japán IQ teszten átmentem :). Sikerült! Olyannyira hogy második alkalommal is nekifutottam. Na, akkor már elkezdeni sem tudtam. Aztán emlékszem szombaton mentünk a belvárosba metróval, és ott Tryvel fejben sakkozgattuk hogy hogyan lehet megoldani. Már úgy voltunk vele, hogy kaja közben kipénzezzük érmékkel, hogy a vizualitás is meglegyen, de végül enélkül is rájöttünk – bár leginkább Try – a megoldásra.

Tegnap délután ránk tört a kilométerhiány. Eme hiányunk kielégítésére neki is vágtunk kedvenc, szomszédságunkban elterülő zegzugos kis lakótelepnek. Érdekes volt. Try megkérdezte tőlem, hogy sétáltam-e valaha temetőben. Csak úgy… hát mondom neki, hogy rendszeresen. Valahogy akkoriban megnyugtatott a hely. Olyan csendes volt, békés volt, meg hangulatos. Try is szeretett ott sétálni, bár őt inkább a sírok érdekelték. (Úgy látszik túl sok vámpíros filmet nézünk mostanában :)). Szóval mentünk a régi ütött kopott leginkább családi, vagy társasházakból álló telepen, amikor valahogy olyan temetői hangulat jött rám. Ezt mondtam Trynek, aki határozottan megerősített ebben. Továbbá jelezte hogy a telep elosztása is rendkívül hasonlít egy temető felépítésére. No, meg mivel a házak leginkább szürkék voltak, és kőnek sem voltak híján tovább erősítette bennünk a temetői hangulatot. Meg hát a közvilágítás sem volt az a szikrázó napsütés, hogy az esőről ne is beszéljek. No, nem mintha egy temető alapfelszereltsége lenne az eső, de azért illik a képbe.

Tulajdonképpen azért jó ott bolyongani, mert könnyedén el lehet tévedni. Az meg hangulatos… khm… legalább is egy darabig. Végül besokalltunk és felszálltunk egy buszra, ami a metróhoz vitt… volna… ha meg nem látjuk az ismerős parkot és le nem pattanunk a buszról egy rövidebb út reményében. Ám határozottságunk rövid időn belül bizonytalansággá alakult. Először amikor a terep idegen lett körülöttünk, aztán meg amikor egyszer csak az általunk egyenesnek hitt út egyszerre százfelé ágazott. Ezt újabb 20 perces bolyongás követte, majd megláttam egy villamost, és megdöbbenve böktem oldalba Tryt, hogy ez bizony az a villamos, mire kételkedve rám nézett, ugyan ne hülyéskedjek már, az nem lehet az a villamos, mert akkor az azt jelenti hogy már a saját lakótelepünket is jól hátbakerültük. Számomra is hihetetlennek tűnt, de láttam a számot tisztán és kivehetően. Mégis is az volt. És ez azt jelentette igazából, hogy kábé 5 percre vagyunk a lakásunktól, ami mindjárt jól hangzott. Úgy mindent összevetve igazán kalandos, és mókás kis este volt, annak ellenére, hogy Try úgy nézett ki mint egy ázott veréb, az én cipőmben (velúr) meg csónakázni lehetett volna egy kisebb hadiflottával. Azért este már mindketten pozitív élményként raktároztuk el ezt a kis délutáni kalandot.

Apropó, miután minden szükséges papírt begyűjtöttem közvetett segítséggel – köszi anya -, ami a felvételihez szükséges, elkezdtem kitölteni a felvis űrlapokat. Ha véletlenül nyáron átmegyek a gyakorlati vizsgán könnyen megeshet hogy szeptemberben félévente hétszer az iskolapadban találom magam.

Este még anyáék a farmról hazafelé jövet lefékeznek a ház előtt. Hárman háromféle dologgal aggatták tele a karom. Felcipelem a cuccokat, Try érdeklődik mit hoztam. Hát mondom:

– Bablevest, két halat…
– Halat? – kapja fel a fejét Try – Milyen formában? – kérdezi arra utalva hogy rántva, sütve vagy hogyan…
– A halak? Hát még picik, és vagy két hete nem kaptak kaját, úgyhogy inkább megetetem őket.

A halak az akváriumban már szabad szemmel alig látható fajtából visszamaradtak a legutóbbi halimporttal. Most ők is megérkeztek. Úgyhogy kicsiny testük elropogtatása helyett, inkább megetettem őket, aztán ők is beköltöztettek a többiekhez a hal-lakba.

Végül elégedetten elnyammogtam a kapott töltött karalábét, Trynek meg melegítettem levest. Try nem szereti a karalábét, úgyhogy az igazi ritkaság mifelénk.

Ránktört a sétálhatnék, hát elruccantunk sétálni. Gondoltuk, a szomszédos Álmostelep ideális választásnak számít. Noha laknak ott, az egész, főleg este (és rendszerint este járunk arra) leginkább egy temetőre hasonlít. Néma csönd van, sötét (nagyon sejtelmes közvilágítással), az autóforgalom abszolút minimális, a kis, az utak csak félig-meddig nevezhetők aszfaltozottnak, a földszintes házak pedig, ha nem koncentrál az ember, tényleg hasonlítanak valamelyest egy síremlékre. Ha odafigyelek, akkor meg nagymamámék városbeli lakása jut eszembe, amit mi, gyerekek csak Álmosnak neveztünk. (Mint kb. egy évtizeddel később kiderült számomra, a játékos elnevezés valójában az utca nevéből ered.)  Álmostelepnek amúgy a térképe is figyelemre méltó hasonlóságot mutat egy temetőjével — tökéletesen szimmetrikus, kizárólag kilencven és negyvenöt fokos szögek találhatóak benne.

Elindulunk nyílegyenesen, mondom Kathynek, hogy én a térképen láttam, hogy van valami négyzet alakú tér a telep közepén, nézzük meg, mi az. Hát egy tér — mondja Kathy, aki régebben többször is mászkált erre. Tényleg egy tér, kicsit park, kicsit játszótér, most két fura fiatalemberen kívül senki nem tartózkodik itt. A tér túloldalán egy kis cukrászda. Van még fél óra a nyitvatartásból, hát beülünk, én iszom egy isteni, tejszínhabos csokit, Kathy elmajszol egy Zacher szeletet. Személyzet csak addig tűnik fel, amíg kiszolgálnak minket, akkor hárman is kijönnek, megnézni, ki az a csodabogár, akinek vasárnap este van cukrászhatnékja. Aztán visszahúzódnak a konyhába, mi néma csöndben és tökegyedül fogyasztunk.

Utána megyünk tovább, csak úgy találomra. Nekem már akkor van valami rossz előérzetem, sejtem, hogy ha visszaérünk ide, nem lesz olyan egyszerű kitalálni, a sok egyforma utca közül melyik a miénk. Mindegy, majd csak lesz valahogy. Sétálunk tovább, átérünk Álmostelep valamelyik túloldalára. Visszafordulunk, némi kóválygás után egy nagyon nem a telepre emlékeztető, sokkal szélesebb, jobb állapotban levő és valamivel forgalmasabb utcára lyukadunk ki. Megyünk-megyünk nyílegyenesen, aztán, amikor már egy kissé elegünk van, egy buszmegállóban próbálunk tájékozódni. Kiderül: a hazafeléhez képest kábé az ellenkező irányban masírozunk nagy lendülettel. Mivel eléggé eltévedve érezzük magunkat, inkább várunk egy buszt, az majd elvisz minket a metróhoz.

A buszon már valamennyire visszatér az önbizalmunk, úgyhogy amikor visszaérünk a központi térhez, azzal a felkiáltással, hogy innen már tuti tudjuk, merre kell menni, leszállunk, és nekivágunk a hazafelé vezető útnak. Aztán egyszer csak az út több irányra szakad, csupa negyvenöt fokos szög, ami nagyon nem stimmel, mert mi befelé egyenesen jöttünk végig. Logikus persze a visszafordulás lenne, de egy római nem fordul vissza. Többé-kevésbé találomra választunk egy irányt, és megindulunk. Ismét a telep egyik széléhez lyukadunk ki, ismét nem tudjuk, merre van a hazafelé. Szerencsére buszmegálló itt is van, elszánjuk magunkat és nosza. Aztán egyik pillanatról a másikra elérünk ahhoz a csomóponthoz, ahol utoljára Petiék esküvőjére igyekezve szálltunk buszra. Inen már tényleg egyszerű, az erdőszélen és egy sötét árokparton végigkolbászolva már ott is találjuk magunkat Barrytown déli végénél.

Egy rövid vásárlás után végre otthon. Jó érzés a melegben-szárazban szöszmötölni végre, de az estére tervezett szerepjátékhoz már nem marad elég koncentráció a fejemben. A meglepetésszerűen, importtal érkező, istenien összerakott bableves viszont határozottan kellemes záróakkordja ennek a furcsa, misztikus estének.

Úgy volt, hogy Christopher Prücsök első szülinapját ünnepeltük, de aztán édesanyámat megkerülte az influenza (vagy egy kicsit rosszat tett neki az a másodlagos frissességű saláta, amit bekajált előző este). Így inkább nem utazott el a húgomékhoz, én meg nem tudtam átvenni a helyét a kormánynál, lévén a jogosítványom a zakóm zsebében. Így aztán nem mentünk mi sem, hanem inkább ott maradtunk édesanyámat felvidítani. Végül is nem nagy hézag az ünnepelt ma a városban tartózkodik, ráadásul a szülinapja ténylegesen amúgy is ma van, szóval ha ma köszöntjük fel, még mindig szabályszerűnek számítunk.

Az édesanyámnál tett beteglátogatás viszont nagyon jó volt, viszonylag régen voltunk ennyire ráérősek. Főzögettünk neki teát, bevásároltunk, dumálgattunk, én csináltam fotókat a teáról.

Előtte még nézegettem billentyűzetet magamnak, hogy otthon is érezhessem az a szenzációs, forradalmi érzést, amit a munkahelyemen. Sajnos hiába, maximum a „nevetségesen drága” kategóriában volt olyan, amelyik tetszett volna, de azért sugármeghajtású repülőgép árából nem veszünk klaviatúrát.

Iszonyú régen nem találkoztam már Sssz-el. Egyszer csak egy éles kanyarral két gyökeresen ellentétes irányba fordult a pályánk, és ilyenkorelég nehéz tartani a kapcsolatot. Évente pár e-maillel próbáltuk ezt megvalósítani, a személyes találkozó nem igazán jött össze, némi melankóliával gondoltam arra, hogy tulajdonképpen kár, hiszen anno, amikor váratlan sebességgel berobbant az életembe, nagyon-nagyon jóban voltunk. Később aztán tagja volt annak a teamnek, amelyik feladatának érezze, hogy kiskanállal összekapirgálja a maradványaimat életem második csúnya szakítása után. Ültünk a loggián a meleg nyári napon, ittuk a jéghideg Löwenbraut, és hallgatta a nyafogásomat azzal a végtelen türelemmel, amit mindig is csodáltam a barátaimban. 

Ehhez képest eléggé meglepett, amikor jött egy sms, hogy oké-e a szerda, és bár a szerda nem igazán volt jó, a péntek jó volt, úgyhogy össze is futottunk egy hosszabb lélegzetű teázásra a szokott teázónkban, amit azóta ugyan másik cég üzemeltet, de ugyanazon keretek között. Egy kancsó English Breakfast-öt ittam, (ezek a teák teaházban a legfinomabbak, a bolti változatok meg sem közelítik aromában ezeket a jó kis testes teákat), Sssz a szokott Irish Cream-et, miközben szorgalmasan firssítettük az információkat egymásról.

Noha a személyes rekordunkat nem döntöttük meg (egyszer zárásig üldögéltünk egy azóta már megszűnt kínaiban), azért egy udvariassági látogatásnál lényegesen többet sikerült abszolválnunk. Elég elképesztő dolgokat mesélt, ilyenkor nem csak, hogy nem bánom, hogy nem kezdtem el gürizni az erősen kétesélyes tudományos pályámért, de még örülök is neki, ugyanakkor azt is értem, miért nem jutottam el oda sose, mint Sssz. Bennem valahogy nem lobog akkora tűz a szakterületem iránt.

Annyira elgondolkodtatott ez az egész találkozás, hogy sikerült az ellenkező irányba indulnom a metróval. Jó sokat utaztam a rossz irányba, mire észrevettem, hogy hézag van. Még szerencse, hogy Kathy kijött elém, különben nagyon depressziós utam lett volna hazafelé.

Emlékeztek még arra a logikai játékra, amikor a kecskét, a káposztát meg a farkast kell átjuttatni egy csónakon a folyó túlsó oldalára úgy,  hogy meg van adva, hogy melyiket nem lehet a másikkal egyedül hagyni? Na, találtam egy hasonlót (mozgatható figurákkal), csak több személlyel, így egy kicsit bonyolultabb, de azért sikerült megoldani :).

Ha már úgyis oly gyakran tör rám a nosztalgia, hát akkor most megint egy kis utánérzés. Ma reggel bejelentkeztem életem első accountjára életem első szerverén, a Ludensen. S lőn:

$ finger
Uptime:    0 12:45:49.15
Username      PID      Image            Login time  Where
-------------------------------------------------------------------------------
TRYCHYDTS    000114D9 TCPIP$FINGER     Feb  6 08:21 FTA29:
Only one user logged in.

Régen elég nagy számnak számított az ilyesmi, bőven előfordult, hogy száznál is többen hemzsegtünk rajta; ma már leginkább csak azért nehéz ilyesmit elérni, mert a rendszergazdik általában azért mindig be vannak jelentkezve. Volt szerencsém tanulni is az ilyen gépek üzemeletetésének legalapjait, történetesen attól, aki még csak operátor volt akkor, amikor elkezdtem kapirgálni az információs szupersztráda leállósávjában.

Valamikor fanatikus őrültként próbáltam megérteni ezt a gépet, scriptet írtam, ami névnapi üdvözlőlapokat küldözgetett szanaszéjjel, ma már örülök, ha legalább nagyjából értelmezni tudom ezeket a kis programokat. Ami viszont megdöbbentő, hogy a Lynx nevű full-szöveges böngésző, ami régen a kedvencem volt, tekintve, hogy a csoffadék vegyészgépterem Netscape-jei csak úgy zabálják az erőforrást, mennyire alkalmas még ma is arra, hogy weboldalakat nézegessenek rajta.

Újabb Google-szolgáltatás vett le a lábamról: kábé egy hete vagyok Google Calendar felhasználó, és azt hiszem, most egy jó darabig az is maradok. Olyan bájosan egyszerű, és mégis olyan megkapóan praktikus. Megoszthatom másokkal, nem felejtek el dolgokat, a nap eseményeihez tartozó eseményeket oda tudom tenni, hová valók. Frankón bevált, még ha olyan nagyon sok programot eddig nem is kellett bejegyeznem.

Az új munkaasztalom miatt szükségem lett volna billentyűzetnek arra is alátámasztókájára, amelyik lehetővé teszi, hogy a billentyűzet ne vízszintesen feküdjön az asztalon. Mivel ez törött volt, igényeltem egyet a Helpdeskről. Erre egy vadiúj, zacskóból ott helyben kicsomagolt HP-billentyűzetet kaptam, amin egyenesen forradalmi élmény a gépelés. A döntés, illetve a billentyűzet görbülete pont kézreáll, a gombok ellenállása és hangja épp a lehető legkényelmesebb, szvóal iszonyú kellemes rajta gépelni. Mivel nem vagyok a billentyűzeten kajálós típus, ezért van rá esély, hogy nálam viszonylag sokáig megmarad ebben az állapotban. Annyira belelkesített, hogy elhatároztam, itthonra is veszek egy, a jelenleginél jobb billentyűzetet. Legalább a Kathytől kapott, bámulatosan dögös és kézreálló Speedlink egerem nem érzi majd olyan egyedül magát.

Hétvégén megkezdtem a személyes honlapom harmadik verziójának fejlesztését. A grafikus izé meg a kukába; az új változat az általam amúgy is régóta imádott Web Design is 95% Typography című cikkben lefektett irányvonalak alapján készül.

Jövök befelé a munkahelyre; februárodik, szóval egyre több egyetemista vesz körül. Hallom, hogy az egyik csajszi így fejteget a másik csajszinak:

„Mindenkit mevágott? De hát az szabálytalan, nem? Nincs olyan szabály, hogy legalább egyvalakit át kell engedni?!”

Ilyenkor azért valahogy úgy érzem, hogy csak van valami a becsontosodott vesszőparipa-huszárok gondolataiban, miszerint ez a mai fiatalság már nem a régi. Persze már az én időmben is viszonylag sokan gondolták, hogy a vizsga az nem egy olyan léc, ami be van betonozva, és az megy tovább, aki átugorja, hanem azt, hogy a vizsgának olyannak kell lennie, hogy az igazodjon a té hallgatók szellemi színvonalához. Ha mindenki hülye egy tárgyhoz, hát lejjebb kell vinni a színvonalat.

Volt egy haverom, elég jóban voltunk; noha én sem voltam valami nagy bajnok, nála szorgalmasabb bukdácsolót még nem nagyon ismertem. És folyton arra panaszkodott, hogy ezeket a követelményeket lehetetlen teljesíteni, mi több, amit számon kérnek, azt valójában a tanárok sem tudják. (Jelezném, hogy első évben járunk, tehát akkor, amikor az alapozó tárgyakat megalapozó tárgyak megalapozása folyik.) Másik fixa ideája az volt, hogy a tanár tulajdonképpen nem is osztályoz, egyszerűen csak eldönti, hogy valakit meg akar-e buktatni vagy sem.

Egyszer aztán beültem egy szigorlatára, nem is az első próbálkozása volt, de még a középiskolás anyagot sem vágta.

Ennél rosszabb aztán csak a bölcsészkar lett, amikor azok a mazsolák tették pokollá az órákat, oktatónak és hallgatónak egyaránt, aki azért, mert elolvasták a szakirodalom 0,0001%-át, úgy érezték, hogy akkor mostantól mindent tudnak. Ők mondtak ilyeneket folyton az előadó Kant-specialistának, hogy „Kantnál azért ez nem ennyire egyszerű”. Na, az ő vizsgája tényleg egy mészárlás volt. A bukás persze fel sem merült, de az sem volt valószínű, hogy ötöst fog kapni. Végre kiállhatott egy filozófiai boxmeccsre az oktatóval, aki addig csépelte, amíg a srác be nem ismerte, hogy van olyan, amit nem tud. Kapott egy négyest. Ritkán éreztem magam ennyire nyugodtnak és megelégedettnek.

Tükörírás. Nem merem megpróbálni :D. Ne kérdezd miért! Majd még erőt veszek magamon :D. De amúgy jól néz ki :). Szerintem némi kétkezesség is kell ahhoz hogy az ember ilyesmit tudjon csinálni. Mondjuk kiskoromban következetesen tükörben írtam néhány betűt meg számot.

Nekem kiskoromban a tél végét a hóvirág jelentette igazán. Az ibolya meg a tavasz kezdetét. Ha eljött az idő, mentünk ibolyázni a közeli erődbe. Emlékszem, amikor a városban valami hóvirágost láttunk, én mindig kértem egy kis csokorral. Pont az én kezembe passzolt. Aztán otthon volt egy hóvirágra méretezett szép barna vázánk. Abba beleraktam és lerajzoltam. Többször is. Hol az egész csokrot, hol csak egy szálat. Nagyon szerettem. Meg úgy rajzolni egyébként is! Még ma is. Megint el kéne kezdenem szabad kézzel rajzolni. Valójában újra meg kéne tanulnom szabad kézzel rajzolni.

Tulajdonképpen Try-nek csak tegnap este tűnt fel hogy bal kézzel írok. És tulajdonképpen úgy, hogy megkérdezte. Hogy én hogy meglepődtem O_o. Na nem mintha sokszor írnék kézzel. Az ujjaim jóformán billentyű formájúak, na de akkor is! :)

Elég vicces ez a hét, sok időt pedig nem töltöttem a munkaasztalomnál. Pedig új asztalom van, abban az értelemben, hogy valódi parazitaként rögtön rácuppantam Sean Connery asztalára. Ablak mellett van, dögösebb telefon jár hozzá, és szemben ülök az ajtóval. Pont szemben Lizzel amúgy, de ebből a kis elválasztófalak révén nem sok minden látszik. Szóval minden adott lenne ahhoz, hogy imádjam, de mindenféle rendezvények és értekezletek mindeddig távol tartottak tőle. Ma, amikor egy szűk két órára visszatérhettem, már úgy éreztem, felrobban a fejem a sok infótól.

A távollétemet amúgy igyekeztem maximálisan kihasználni, így együtt ebédeltem, édesanyámmal és két hivatalnok ismerősével. Nemrég értekeztem a kávékról, hát ez rosszabb volt a borzalmasnál, echte, híg, keserű mosogatólé, tejhab helyett habosított fűrészporral, nem oldódott, nem lehetett lenyelni, maga a lötty pedig két cukorral is majdnem ihatatlan volt. Valami borzalmas diszkont kiadású dolgok szolgálhattak alapanyagul. Fura amúgy, mert hosszú idő után most először ettem normális állagú és ízű párolt zöldséget, és finom, zamatos, omlós rántott csirkemájat. Nem volt eres, nem volt rágós, nem volt véres. Klassz volt. Erre nyakon öntenek ezzel a borzalommal.

A netbook viszont fantasztikusan beválik, különösen azzal a klassz kis 8 gigás, pendrive-vá is átalakítható SD-kártyával kiegészülve, amivel frankón mobilizálhatók az adataim. Nem szakasztja le a vállam, nem kell hozzá spéci táskát hordanom, gyorsan bootol, a konferenciaasztalon sem foglal sok helyet.

Ma Nagyfőnök megint nőtt egy arasznyit a szememben. Holnap hajnalban utazik külfödre, de azért veszi a fáradságot, és otthonról, teljes körűen válaszol az SOS subjectű levelemre. Azért ez tényleg ritka.