Elkerített Város

Hétvége a friss levegőn

Trychydts ||| 2008., augusztus 31., 18:36 |||

Az a helyzet, hogy továbbra is szeretem ezeket a vidéki kiruccanásokat. Ha akarjuk, van tábortűz, ilyenkor realizálom, mekkora fényszennyezettségben élem Barrytowni, a Sprawl-hoz képest még mindig határozottan csendes és természetközeli életemet. Emlékszem, amikor először láttam valódi csillagos eget, még gyermekkoromban, egy isten háta mögötti kis faluban, ahol a helyi infrastruktúra java része szépen lassan az enyészeté lett, és egy vaksötét földúton kellett végigmenni, hogy megtaláljuk ötven kilométeres körzetben az egyetlen telefonfülkét, ahonnan legalább egy R-beszélgetést lehetett kérni, hogy válthassak öt szót a szüleimmel, akiktől akkor éppen távol voltam egy-két hétig. Visszafelé menet bezsebeltem egy dicséretet a kísérőmtől, hogy mennyit olvasok, és észrevettem, hogy nahát, éjszaka kb. ezer csillagot is lehet látni és a Tejút sem a mesében létezik. Akkor még mindenféle dilettáns filozófiai-teológiai fejtegetésekben leltem az örömömet; most már valódi filozófus vagyok, és Kathy melengetése közben nézem a csillagokat.

Reggelenként csend van, és az ablakok mindenféle fákra meg hegyoldalakra néznek — és hideg van, sokkal hidegebb, mint Barrytownban, akármit is mondtam arról pár napja, hogy végre itt vannak a reggeli hűvösök.

Azt azért nem bánom, hogy van net meg számítógép a szobánkban, noha, az én Fujim kipurcanván, most Kathy vasán kell kettesben megosztoznunk. Ilyenkor határozottan elgondolkodom azon, hogy lehet, hogy mégiscsak jó lenne egy új lapotop. Lehet, hogy nem is kellene, hogy az legyen a legjobb gépem; így már nem is kerülne olyan sokba. Hm. (Érdekes, hogy pont Kathyék farmján jut eszembe — az első laptopomat azért vettem, mert annyit lógtam Kathy apartmanjában, hogy se levelezni, se dolgozni nem tudtam rendesen.) Hajnalban, ha felkelek, iszonyú csönd van, meg némi pára a fák között; én meg olvasok vagy cikket írok. Az új (és továbbra is imádott) munkahelyem egyik kellemetlen mellékhatása, hogy onnan elszabadulva lényegesen kisebb késztetést érzek az írásra — itt viszont, a friss levegőtől átszellőzött szobában, maximum némi kutyaugatástól zavartatva, sokkal inkább rámjön az írhatnék.

Sorozatot nézünk. Kathy nemrég állított haza vele, hogy fú, tök jó cucc, Philengynek is állatira bejött, nézzük mi is. Beletelt egy időbe, mire megszoktam, nem is olyan klassz, mint a kedvencünk, de azért vannak benne érdekes karakterek, meg akkora poénok, hogy időnként abba le kell állítanunk a filmet, mire kifetrengem magam a röhögéstől. Ugyanakkor néha nagyon bosszantanak a kínos jelenetek meg a kissé túlságosan is kipolírozott karakterek, a néha túlzásba vitt extremitások. De azért összességében nem is olyan rossz. Most, hogy Philengy is itt van, gyorsan átmásoltuk a nála meglevő még 44 részt, ez azért elég lesz egy időre.

Voltunk strandon is — az ilyen strandokat szeretem a legjobban. Sajnos nem volt nálam fényképezőgép, nem tudtam, hányszor kellene majd magára hagynom, és azt azért nem tartottam volna valami nagyon jó ötletnek. Elég sok helyen megfordultam már, és többször is sikerült már belefutnom ebbe az intézménytípusba: valamikor volt nagy pénz meg forgalom, impresszív infrastruktúrát építettek ki, több medencével, furcsa alakú betonépületekkel a komplexum peremén — valamelyik szálloda lehet, valamelyik tornaterem, van, amiről elképzelni sem tudom, hogy micsoda. Aztán azóta lassan, de biztosan romlik-mállik az egész, de a lassan leromló struktúrára kezd ráépülni egy másik, sokkal kisebb mikrogazdaság — minfánk-sütödebódé nyílik az üzemen kívüli, több emeletes étterem aljában, amelyeket lassan repedező fa-betonpadokon eszünk meg, majd egy legalább tíz éve használatlan szabadtéri színpad betonborítású nézőterén megyünk vissza a helyünkre, a talaj repedéseiből meg mindenféle növények nőnek ki.

Lassan indulunk haza, ami kár. Annyira azért nem kár, mint amikor meglepetésből jöttem el ide, és kettesben múlattuk az időt, és minden nap 180% fun volt, de azért kár.

empty corridor:
machine printing
from a remote computer

Tegnap érkezett el az a pillanat, amikor az embernek munkába járáskor iskolábamenés-feelingje támad. Nyáron, amikor már reggel is meleg van, elkerüli az embert ez a némi, enyhe lelkiismeret-furdalással vegyes érzés. Kora ősztől kora tavaszig azonban, amikor reggel határozottan hűvös van, egy pillanatra még mindig úgy érzem magam, mint hatévesen, amikor a sötétkék, elnyűhetetlen iskolatáskámban (egy év alatt elnyűttem) nekivágtam a hegynek, vagy tizenhat évesen, amikor gimnazistaként gyalog baktattam át a hídon, hogy egy kicsit tovább hallgathassak zenét reggelente.

Elég érzékeny orrom van amúgy, mert nem csak a reggel-illatot tudom beazonosítani, hanem a kollégimat is; ahogy megyek végig a folyosón, sorra kattan be, hogy ki van már itt és ki nincs A szobatársaimról is rögtön tudom, hogy sikerült-e őket beelőznöm, vagy éppen a reggeli kávéjukat isszák az automatánál. Ma viszont, nem is tudom honnan, olyasmit éreztem meg, amire itt, a cégnél egyáltalán nem számítottam: a lapozgatós könyvek illatát. Gyerekkoromban Ply-al közösen hihetetlen mennyiségű időt töltöttünk el ebben a sajátságos univerzumban, hatoldalú dobókockák társaságában, vagy papírok fölött tervezgetve. A könyvek egy bizonyos fajta újrahasznosított papírra íródtak, a borítójuk is speciális volt, a ragasztási technikájuk sem volt éppen hétköznapi, szóval nem volt nehéz megjegyezni az illatukat — de hogy az íróasztalomon minek volt ilyen illata, az rejtély.

– „ÖN a Solaris Internet szolgáltatót hívta” – búgja egy hang, nyomatékosan beleordítva a telefonba hogy ÖN.
– „ÖN” – morogja Try – ÖN. Nem a melletted ülős narancssárga nyúl, hanem ÖN… – fogalmazza meg – érzésem szerint kissé szarkasztikus – megjegyzését a gépies hangra.

A lényeg a pénteki napomban rejlik. Talán éppen ezért szürcsölünk most épp jégbehűtött pezsgőt, vagy talán mert nyár van, és csak úgy jól esik.

Azt kell hogy mondjam, már hónapok óta tervezgetek bizonyos fizetésemelés kérést a főnökömnél, de mindig találtam okot arra hogy mért ne menjek oda hozzá. Péntek délutánra fogytam ki az okokból, amikor már három napja egyedüli grafikusként vittem a cég dolgait, mivel kedves társaim leléptek nyaralni. Ez utóbbit egy cseppet sem bántam. Ez alatt a három nap alatt pedig rájöttem, hogy mennyire imádom ezt csinálni, és minél hosszabb volt a reggeli itinerem, annál vidámabban indult a nap, azzal a lélekmelengető gondolattal, hogy megint rengeteg dolgom lesz. És volt is… minden munkára, amit csináltam csak pozitív visszajelzéseket kaptam, a kollégákkal való együttműködés gördülékenyen ment, és szórakoztató volt, a teherbírásom pedig feltűnően jó. Egyszóval elégedett voltam magammal, és a pozitív visszajelzésekkel. Ezzel a lendülettel be is grasszáltam délután a főnökhöz, vettem egy mély levegőt, és a remegő hangomat, hogy én ugyan szeretném kérni, hogy a teljesítményem alapján legyek megfizetve… de mielőtt még ezt kimondtam volna, a főnök már széles mosollyal az arcán sajnálkozott, hogy mennyire sajnálja hogy még nem készült el a jelentős fizetésemelés kérvényezésemről szóló kis hivatalos papír, hogy most az orrom elé tolhassa. Meg, hogy megérti az igényeimet, és ha valaki, hát én igazán megérdemlem. Mindezt végül tíz percnyi dicséret követte, amitől pipacs piros lettem. Végül büszkeségtől dagadó mellkassal, és széles vigyorral távoztam az irodából, egy „ez aztán könnyen ment” megkönnyebbülés sóhajjal.

CSR, SIMVMM, SL és a többiek…

nalyo ||| 2008., augusztus 06., 8:07 |||

Tegnap délelőtt kénytelen voltam személyesen részt venni egy megbeszélésen, mert mindenki úgy gondolta, hogy a kvázi főnököm nem tud bemenni (persze a felénél rájöttem, hogy ő is ül, csak takarták). A nem egészen másfél órában nagy csomó újdonságot megtudtam a futó projektekről, kis tucat a címben szereplő vagy ahhoz hasonló, de számomra ismeretlen betűszó hangzott el, olyan részlegekkel kapcsolatban, amikről azt sem tudtam, hogy léteznek. Utána próbáltam pár betűszónak utánakeresni a vállalati wiki betűszó keresőjében, amire totál véletlenül akadtam rá. Az eredmény: ötből négy sikertelen. Ennyit a nem lelkesedésből fejlesztett tudásbázisok hasznosságáról. Ja, és volt kb. öt perc, amikor ténylegesen a mi csoportunk feladataihoz kapcsolódó infókat hallhattam.

Try már legalább egy órája böngészi a társasjáték használati utasítását, én pedig a számos kelléket vizsgálgatom (ami leginkább egy miniatürizált faépítőkocka készletre emlékeztet), néhány viccesnek szánt megjegyzéssel a játék komplikáltságáról – több-kevesebb sikerrel. Try a sokadik ilyen próbálkozásom után már morgolódva fűzi hozzá, hogy nyugodtan felfüggeszthetjük a játékot mielőtt még elkezdenénk, ha ennyi bajom van. Nekem persze nincs bajom, csak jól szórakozom azon hogy ennyi ideig tart kibogarászni a szabályokat.

Természetesen nem a játék készítők hibáztak, hanem a magyar játékforgalmazó, amikor a gyönyörű szépen kidolgozott afrikai törzsi nyelven megírt játékszabály füzet magyarra fordítása helyett valami netről letöltött falra hányt borsót raktak bele a dobozba játékszabálynak csúfolva. Ebből a játékszabályból tökéletesen kiderül, hogy a király kegyét keresni érdemes, hogy a jegyző egy korrupt személy, és hogy a várnagybíró szarik rád, de a játék szabálya nem sokkal érthetőbb magyar nyelven, mint a timbuktuiul. Másfél órás keserves értelmezés után úgy döntöttünk játszani kezdünk, éééés…

…sikerült! Amint játszani kezdtünk körvonalazódtak a játékszabályok, és szépen lassan kiismertük magunkat a táblán. Sőt, még élveztük is! Felettébb érdekes, és élvezetes játék. Noha eleinte fura volt, hogy se bábúk, se dobókocka, de anélkül is lehet jó egy játék.

Szóval két napja ezzel játszunk, és remélem ma is kipróbáljuk, egy kicsit más stílusban mint eddig :).

Apropó múlt hétvégén voltunk Balulátogatóban. Kora délután elmentünk, és csak este jöttünk haza. Sétáltunk egyet a folyóparton, ettünk hekket egy part menti kis teraszos bisztróban – Balu természetesen csak a nyálát csorgatta, és a sörét kortyolgatta vágyakozva. Aztán visszaséta. Balu körbevezetett minket a családi birtokon, ettem fügét (finom volt :)), végül különböző sztorikkal szórakoztatott bennünket mediterrán stílusú teraszukon ücsörögve.

|||

© Trychydts & Kathy Zoei Torrance
A blogot Wordpress motor hajtja. A legördülő menük a CSS Menu Generator segítségével készültek.

Switch to our mobile site