Hétvége a friss levegőn

Trychydts | | | 2008., augusztus 31., 18:36 | | |

Az a helyzet, hogy továbbra is szeretem ezeket a vidéki kiruccanásokat. Ha akarjuk, van tábortűz, ilyenkor realizálom, mekkora fényszennyezettségben élem Barrytowni, a Sprawl-hoz képest még mindig határozottan csendes és természetközeli életemet. Emlékszem, amikor először láttam valódi csillagos eget, még gyermekkoromban, egy isten háta mögötti kis faluban, ahol a helyi infrastruktúra java része szépen lassan az enyészeté lett, és egy vaksötét földúton kellett végigmenni, hogy megtaláljuk ötven kilométeres körzetben az egyetlen telefonfülkét, ahonnan legalább egy R-beszélgetést lehetett kérni, hogy válthassak öt szót a szüleimmel, akiktől akkor éppen távol voltam egy-két hétig. Visszafelé menet bezsebeltem egy dicséretet a kísérőmtől, hogy mennyit olvasok, és észrevettem, hogy nahát, éjszaka kb. ezer csillagot is lehet látni és a Tejút sem a mesében létezik. Akkor még mindenféle dilettáns filozófiai-teológiai fejtegetésekben leltem az örömömet; most már valódi filozófus vagyok, és Kathy melengetése közben nézem a csillagokat.

Reggelenként csend van, és az ablakok mindenféle fákra meg hegyoldalakra néznek — és hideg van, sokkal hidegebb, mint Barrytownban, akármit is mondtam arról pár napja, hogy végre itt vannak a reggeli hűvösök.

Azt azért nem bánom, hogy van net meg számítógép a szobánkban, noha, az én Fujim kipurcanván, most Kathy vasán kell kettesben megosztoznunk. Ilyenkor határozottan elgondolkodom azon, hogy lehet, hogy mégiscsak jó lenne egy új lapotop. Lehet, hogy nem is kellene, hogy az legyen a legjobb gépem; így már nem is kerülne olyan sokba. Hm. (Érdekes, hogy pont Kathyék farmján jut eszembe — az első laptopomat azért vettem, mert annyit lógtam Kathy apartmanjában, hogy se levelezni, se dolgozni nem tudtam rendesen.) Hajnalban, ha felkelek, iszonyú csönd van, meg némi pára a fák között; én meg olvasok vagy cikket írok. Az új (és továbbra is imádott) munkahelyem egyik kellemetlen mellékhatása, hogy onnan elszabadulva lényegesen kisebb késztetést érzek az írásra — itt viszont, a friss levegőtől átszellőzött szobában, maximum némi kutyaugatástól zavartatva, sokkal inkább rámjön az írhatnék.

Sorozatot nézünk. Kathy nemrég állított haza vele, hogy fú, tök jó cucc, Philengynek is állatira bejött, nézzük mi is. Beletelt egy időbe, mire megszoktam, nem is olyan klassz, mint a kedvencünk, de azért vannak benne érdekes karakterek, meg akkora poénok, hogy időnként abba le kell állítanunk a filmet, mire kifetrengem magam a röhögéstől. Ugyanakkor néha nagyon bosszantanak a kínos jelenetek meg a kissé túlságosan is kipolírozott karakterek, a néha túlzásba vitt extremitások. De azért összességében nem is olyan rossz. Most, hogy Philengy is itt van, gyorsan átmásoltuk a nála meglevő még 44 részt, ez azért elég lesz egy időre.

Voltunk strandon is — az ilyen strandokat szeretem a legjobban. Sajnos nem volt nálam fényképezőgép, nem tudtam, hányszor kellene majd magára hagynom, és azt azért nem tartottam volna valami nagyon jó ötletnek. Elég sok helyen megfordultam már, és többször is sikerült már belefutnom ebbe az intézménytípusba: valamikor volt nagy pénz meg forgalom, impresszív infrastruktúrát építettek ki, több medencével, furcsa alakú betonépületekkel a komplexum peremén — valamelyik szálloda lehet, valamelyik tornaterem, van, amiről elképzelni sem tudom, hogy micsoda. Aztán azóta lassan, de biztosan romlik-mállik az egész, de a lassan leromló struktúrára kezd ráépülni egy másik, sokkal kisebb mikrogazdaság — minfánk-sütödebódé nyílik az üzemen kívüli, több emeletes étterem aljában, amelyeket lassan repedező fa-betonpadokon eszünk meg, majd egy legalább tíz éve használatlan szabadtéri színpad betonborítású nézőterén megyünk vissza a helyünkre, a talaj repedéseiből meg mindenféle növények nőnek ki.

Lassan indulunk haza, ami kár. Annyira azért nem kár, mint amikor meglepetésből jöttem el ide, és kettesben múlattuk az időt, és minden nap 180% fun volt, de azért kár.