Tegnap érkezett el az a pillanat, amikor az embernek munkába járáskor iskolábamenés-feelingje támad. Nyáron, amikor már reggel is meleg van, elkerüli az embert ez a némi, enyhe lelkiismeret-furdalással vegyes érzés. Kora ősztől kora tavaszig azonban, amikor reggel határozottan hűvös van, egy pillanatra még mindig úgy érzem magam, mint hatévesen, amikor a sötétkék, elnyűhetetlen iskolatáskámban (egy év alatt elnyűttem) nekivágtam a hegynek, vagy tizenhat évesen, amikor gimnazistaként gyalog baktattam át a hídon, hogy egy kicsit tovább hallgathassak zenét reggelente.

Elég érzékeny orrom van amúgy, mert nem csak a reggel-illatot tudom beazonosítani, hanem a kollégimat is; ahogy megyek végig a folyosón, sorra kattan be, hogy ki van már itt és ki nincs A szobatársaimról is rögtön tudom, hogy sikerült-e őket beelőznöm, vagy éppen a reggeli kávéjukat isszák az automatánál. Ma viszont, nem is tudom honnan, olyasmit éreztem meg, amire itt, a cégnél egyáltalán nem számítottam: a lapozgatós könyvek illatát. Gyerekkoromban Ply-al közösen hihetetlen mennyiségű időt töltöttünk el ebben a sajátságos univerzumban, hatoldalú dobókockák társaságában, vagy papírok fölött tervezgetve. A könyvek egy bizonyos fajta újrahasznosított papírra íródtak, a borítójuk is speciális volt, a ragasztási technikájuk sem volt éppen hétköznapi, szóval nem volt nehéz megjegyezni az illatukat — de hogy az íróasztalomon minek volt ilyen illata, az rejtély.