Vettünk egy vasserpenyőt.

A diétám is, a személyes ízlésem is, meg a praktikus szempontok is indokolják, hogy nagyon sokat főzök az éppen aktuális letapadásmentes serpenyőben. Minden szép és jó, aztán a bevonat ilyen vagy olyan okoknál fogba bevonja az unalmast, lekopik, legkaparódik vagy megadja magát a hőnek és mi mehetünk tovább a következő darabra. Na most ennek, legalábbis elvben, vége, vettünk egy 100%-os szénacél serpenyőt, az előírásoknak megfelelően beavattam, mostantól ebben sütök mindent, amit sütni kell párolni-főzögetni meg ott van az szenvicsaljú öntöttvas serepnyőnk vagy a jó pár lábos, amit Nicoline-nal felhalmoztunk. Ezen legalább bevonat nincs, pontosabban ami van, az nem lekopik, hanem folyamatosan rakódik rá, úgyhogy az a reményem, hogy ez most már sok-sok ideig jó lesz nekünk. Tegnap megsütöttem benne életem első tükörtojását, amit a saját sütésű kenyeremmel ettem meg, remekül éreztem magam.

A kenyérsütés továbbra is a heti rutin része, bár múlt héten jól beégtem: begyújtott sütő alá, a tűzhelyre raktam két adag tésztát kelni, mindkettő jól túlkelt, aztán jól összeomlott a sütőben. Ami igazán ciki, hogy az egyik adag az apósomnak ment és azt a vonatot már nem lehetett leállítani, lévén, hogy Nicoline most ment hozzá látogatóba. A másikat viszont az előzetes tervekkel ellentétben, nem ajándékoztam el, hanem részben megettük, részben pedig lesz belőle fancy, rozsos kenyérmorzsa. Fantasztikus amúgy, hogy ismét ehetek kenyeret, még ha ezt a saját sütésű, diétás verziót is. (Persze továbbra is imádom, de a legjobban annak örültem, hogy Nicoline a múltkor bejelentette, hogy kihasználja, hogy van itthon finom pékáru, és ezt az én kenyeremre értette!) Ma például, Hollandiát felidézendő, szendvicset ettem ebédre tejjel, és még az utána a feleségemmel közösen felcsipegetett diótfagyival együtt is egész moderált számokat tudtam bepötyögni a Yazióba.

További gasztro-hír, hogy megvettem Marcella Hazan giga-klasszikusát az olasz konyháról:

Szicíliai szakácskönyvem már eddig is volt, most ez egy még teljesebb merítés. Egyelőre még csak úgy érzem magam, mint amikor tinédzserkorom kedvenc fantasy regényének varázsló hőse, Raistlin először veheti a kezébe a nagy mágus, Fistandantilus egyik elveszettnek hitt varázskönyvét, de azért remélem, hosszú távon tényleg közelebb visz majd az olasz konyha változatosságához. Elsőnek valami levest vagy halételt szeretnék kinézni, halból úgysem eszünk annyit, mint kellene.

Persze a legjobb valami sült hal lenne, hogy a vasserpenyő is tündökölhessen.