A tangó miatt hagytam abba a rendszeres bringázást, de nyilván az is közrejátszott, hogy az utolsó két munkahelyem fél órás sétatávra volt, ennyit meg simán bevállalok fenntartások és fennakadások nélkül. Mivel az új meló ennél jóval messzebb van, a napi tömegközlekedésnek pedig a gondolatától is iszonyodom, előkotortam a pincéből a bringámat.

Felfújtam a gumikat, és már éppen kezdtem volna nekilátni egy alapos karbantartásnak, amikor észrevettem, hogy erre nincs szükség. Tökéletes állapotban raktam el, és a fűtött pince, a jelek szerint, elég volt ahhoz, hogy ne romoljon el semmi. Úgyhogy éves nagygenerál helyett csináltam vele egy vasárnapi próbakört, megnéztem, hogyan fogok dolgozni járni.

Húsz-husznöt perc az út mindennel együtt, ez lényegesen rövidebb és sokkal megbízhatóbb, mint a tömegközlekedés. Az időjárás persze pont akkor fordult esősre, amikor bringára ültem: ez a napok nagy részében csak egy kis idegesítő szemetelést jelentett, de csütörtök este egy elég húzós zuhét kaptam a nyakamba.

Munkahelyem garázsában egy elég jó kis biciklitároló van: egy kétszintes polcrendszer, de az én bringám olyan magas, hogy leginkább csak a második szintre férek fel. Még keresem azt a mozdulatot, amivel anélkül fel tudom emelni a gépet 1,70 magasra, hogy ne lenne közben mocskos a kezem, de minden nap kevesebbet bénázok.

Amikor durván nyolc éve, Nicoline inspirációjára először bringára ültem, az első, használtan vett gépem nyerge egy kőkemény műanyag darab volt, ami brutálisan tört és zúzott. „Az ember egy idő után hozzászokik, olyan ez, mint egy rossz cipő” — biztatott anno Balu és így is történt. Utána is olvastam, sok bringázáshoz kifejezetten a keményebb ülések ajánlottak, úgyhogy végül a saját építésű kerékpáromra is egy öntött műanyag BMX nyereg került. Sajnos 3 év alatt elszoktam tőle: most ismét hozzá kell törnöm magam.

Szintén nyolc éve vettem egy piros vitorláskabátot és abban jártam majdnem egész évben. Még mindig egész jól tartja magát, de kissé megkopott már, szóval vettem egy fekete túradzsekit: amit biciklizéshez árulnak a Decathlonban, azok mind nevetséges, pókhálófinom, se nem melegítő, sem nem vízálló darabok. Egész héten esőben jártam és frankón bevált, szóval az elsőt ünnepélyesen átminősítettem szerelődzsekivé.

Jó volt ez a három sétálós év, de most ismét nagyon élvezem, mennyire összementek a távolságok. A múltkor húsz perccel a zárás előtt vettem észre a csomagolásmentes boltban, hogy nincs nálam pénz és tíz perc alatt megfordultam. Közben az járt a fejemben, hogy sose gondoltam volna, hogy valaha is egy ekkora zero waste hipszter leszek, saját készítésű bringával, akinek sürgősen kesudió kell az árpasalátájához.