A múlt hétfői kis kalandtúra csak egy szolid előjátéknak bizonyult ahhoz képest, ami később következett.

Hogy bringával járok mindenhová, azt most már tök alap. Esik, esik, nem esik, oké, de tekerek, amíg jég nincs az utakon. Igyekszem mindig utánanézni a nyerő útvonalnak, néha sikerül, néha nem, néha meg  — soft option — megkérdezem Nicoline-t. Annyi értelme ennek feltétlenül van, hogy valami minimális mozgás mindenképpen, mindennap kerül így az életembe. Ha izomlázam nincs is, a lábaim néha elég nehezen bírják a terhelést, el is kezdtem magnéziumos pezsgőtablettát szedni. Egyelőre persze safety first üzemmódban nyomom, igyekszem nagyon-nagyon óvatos és szabálykövető lenni — vezetni sem nagyon szoktam másképpen, szóval mentalitás-változásra egyelőre nem volt szükségem.

Szombaton Peti bebulizott egy szigetkerülő futásra. Eléggé néztem ki a fejemből, amikor bejelentette, hogy kétszer körbemegyünk majd a Szigeten, de végül egészen könnyedén ment. Kb. 70 perc alatt futottam a 10,4 km-t és bőven belefért volna még egy kör. Lehet, hogy legközelebb ezt is megpróbálom, és akkor már tényleg elérhető távolságban lenne a kitűzött félmaraton (jelenleg amúgy április 10 van kitűzve határnapnak). Amúgy csodálatos idő volt, klassz volt úgy futni, hogy közben nézegethettem a naplementében lassan hullámzó Dunát, a homokkal megpakolt dömpereket a Margit-hídon és az egyes villamos egyre szebb fényeit az Árpád-hídon. Ez a futóút is elég klassz, az útvonal is nagyon kényelmes. És, bár engem alapvetően nem zavar a körözgetés a pályán, egy fokkal azért tényleg kellemesebb volt, hogy csak kettőt kellett fordulni, nem pedig húszat-harmincat, mint odahaza, a parkban.

Amikor ez megvolt, Peti visszavitt kocsival édesanyámhoz, felpakoltam a bringámat, majd némi további éjszakai bringatúrák után már csak egy pár órát kellett szundítanom, hogy a másnap reggel ismét nyeregben találjon, Nicoline mögött a Petőfi hídon, amint éppen bringázunk… a Gilda Maxba, hogy squasholhassunk egyet Florianne társaságában. Megjegyzem, én még életemben nem űztem ez a sportot, csak filmen láttam, teniszütő húsz, tollasütő három, ping-pong ütő több mint egy éve nem volt már a kezemben. De azért el vagyok szépen instruálva, tulajdonképpen nincs is más dolgom, mint hátra lépni ha reflexből előre lépnék, előre lépni, ha reflexből hátra lépnék, nem használni a csuklómat és a könyökömet, függetlenül attól, mit diktál az életösztönöm. Ha ez megvan, már csak a lábmunkámat kell fejlesztenem és tudok is squasholni. Egyelőre még nem tudok, de azért egészen jól elszórakozunk, legalábbis én, húsz perces turnusokban rotálva egymást. Hazafelé persze bringával mentünk, naná, majd ott hagyjuk az Allee előtt.

A délutáni-esti program Decathlonozás volt (ahol amúgy vettünk nekem sisakot, első lámpát, hátsó lámpát, kesztyűt (rábeszéltek a csajok), bringástáskát és egy nagyon klassz vízálló-levegőző dzsekit édesanyám szponzorálásával. Nyerget nem vettünk, részben, mert nem volt túl nagy a választék, Balu szerint pedig egy idő után úgyis megszokom majd.) Nyilvánvaló volt persze, hogy nem bringával megyünk Dunakeszire, de Nicoline számára az még nyitott kérdés volt, hogy édesanyámhoz metróval menjünk-e vagy bicajjal.

— Az a helyzet — kezdtem a hímezés-hámozást, miközben az ebédre szánt mustáros húsnak valót szeleteltem — hogy lehetséges, hogy erre a hétre én már kisportoltam magam.