El sem akartam hinni, amikor kiderült számomra, hogy ennek a Bond-regénynek nem volt Sean Connery féle feldolgozása. Pedig most, hogy elolvastam, azt gondolom, hogy ez a könyv tényleg megfilmesítésért kiált: egzotikus helyszín, brutális ellenfelek, fordulatos és ötlettel teli cselekmény. Ráadásul az első Bond-regény.

Aki amúgy látta a Daniel Craig-féle feldolgozást, az egy többé-kevésbé precíz rekonstrukciót kapott az eredetiből. A Craig által megszemélyesített nyers és kemény figura minden eddiginél közelebb áll az eredetihez, a sztori pedig majdnem teljesen ugyanaz: csak éppen a szerencsejátékban legyőzendő lángelme nem szovjet ügynök, hanem a globális bűnözésnek dolgozik; mivel ma már senki sem játszik Baccarat-t, ezért a filmben már az amúgy is sokkal izgalmasabb, fordulatosabb és kevesebb szerencsét igénylő póker áll a középpontban, illetve a filmben még van egy kis plusz csavar, amelyik még jobban elmélyíti Bond veszteségeit.

Amit mindig is csodáltam Flemingben, hogy az egyszerű dolgokat is milyen színesen és plasztikusan tudja megfogalmazni. A kártya- vagy a vacsoraasztalnál történtek ugyanolyan olvasmányosak és letehetetlenek, mint amikor valamilyen akció zajlik — mind a szókincs, mind a stílus segít abban, hogy ezeket a fordulatokat is jól meg tudjuk ragadni. Ami azért is szerencse, mert így nem kell minden fontos dolognak valamilyen véres összecsapásban eldőlnie.

Minden Bond-regény vagy történet olvasásakor érdekes elgondolkodni azon, milyennek is láttatja Fleming a hidegháborút — a világnak az az egyértelmű és feloldhatatlan kettéosztottsága ma már teljesen megszűnt. Ma már többet kell agyalnunk azon a problémán, ami egyébként a regényben James Bondban is véresen komolyan felvetődik: honnan tudhatjuk, hogy mi a jó oldalon állunk és miért olyan bizonyos, hogy az ellenség gonosz? Fleming számára ez persze nem volt valódi kérdés, de tiszteletre méltó alapossággal járja körül ezt a dilemmát. Így mi is szabadon elgondolkodhatunk azon, hogy vajon az általa adott válasz hiteles-e.