Emlékszem, első vizsgaidőszakomat úgy vészeltem túl, hogy bezárkóztam a szobámba, és nem csináltam mást, mint animéket néztem, és tanultam. Felváltva. Sikerült ezzel a tanulási módszerrel MissT-t is megfertőznöm. Lelkesen töltögettük le a USTeam ftp-jéről a jobbnál jobb sorozatokat, OVA-kat. Végül teljesen megfertőzte az életemet a japán feeling (ez óhatatlanul velejárója az anime nézésnek), és Chloéval egy kisebb kommandózás sikereként magaménak tudhattam első japán étkészletemet. Ezután vígan zabáltam a rament, egészen addig amíg a vizsgáimat le nem tudtam, és végre fellélegezhettem. Most anime és vizsgák nélkül is sikerült ismét bekerülnöm a japán gasztrokultúrába (lényegesen magasabb szinten). Az étteremignorálás következményeként most ugyanis az I love sushi lett a Top 1 favorit. Múlt héten egy sikertelen fagyiszerző expedíció eredménye egy sushi tál lett, meg egy mochi, amikről azóta sem tudok leszokni. Olcsó és finom… kell ennél több? Ha japán, hát legyen japán. Imádom! A mai menü például egy Asami Bento tál lesz.
Reggel már megcsapta az orromat a tavasz szele. Enyhe tavasz illatot éreztem, mindannak dacára, hogy tegnap kavargó hószállingózásban krosszoltam végig az Chloé-otthon övezetet vagy háromszor. Tudniillik meglehetősen közel lakunk egymáshoz. Kb. 10 perc gyalog. Ami pesti viszonylatban szinte már szomszédi állapotnak mondható. Valahogy a tavasz számomra – meglehetősen kommersz módon – mindig valami újnak a kezdete. Új életstílus, új életfelfogás, új lehetőségek, új akármi… valahogy mindig valami újdonságot, valami változást jelent nekem a tavasz, még akkor is ha semmi sem változik meg. Biztos azért mert ez idő tájt születtem. Vagy tényleg csak azért mert kommersz vagyok, és az ősz már csak az elmúlásé, a tavasz pedig az újjászületésé lesz. Mint a versekben.
Volt az ősz, az elmúlás órája.
Jött a tél, s meghalt a világ.
Itt a tavasz, az újászületés pillanata.
S lesz a nyár mikor újra életre kel a világ.
Valahogy így. Gondolom mindenki vágja miről beszélek. És amikor megérzem a „tavasz szelét”, mindig előtörnek belőlem az elmúlt tavaszok érzései. Sokkal jobban emlékszem rá mi történt velem az elmúlt években tavasszal, mint az évnek bármely másik időszakában. Most éppen a 2006-os tavaszra gondolok. Vizsgák, klassz kis ELTE-s csoportom, kék-piros-lila-barna hosszú haj, Tisza cipő, Chloéval nagy mászkálások, Westend tetején fotózás, kedvenc fekete-lilaüvegű színátmenetes napszemüvegem, fogszabályzó (természetesen az is szines :)). Azt hiszem erre a 2006-os tavaszra sokáig fogok még emlékezni. 4-5-re levizsgáztam mindenből, nagy társasági életet éltem, sokat fotóztam, és megismerkedtem Try-vel. Azt hiszem se azóta se azelőtt nem volt akkora önbizalmam mint akkor, és ezt csak magamnak köszönhettem. Talán ezért is nem irigyelem az akkori magamat. Ha magamnak köszönhettem, akkor tulajdonképpen bármikor képes vagyok rá :). Maradjunk is ennyiben. (Fotó: Chloé)