Több, mint egy hónap kellett ahhoz, hogy egyáltalán bele merjek kezdeni ebbe a Maunika Gowardhan szakácskönyvébe. Pedig igazán gyönyörű könyv, kemény, fehér borítóval, gyönyörű tördeléssel, remekül olvasható, vonzó, minimalista tipográfiával és hatásos ételfotókkal. De amikor először lapoztam át, hogy átemeljek egy-két receptet a heti menübe, mindenhol leakadtam valamilyen fűszeren. Hol fogok én currylevelet venni? Vagy karadmomot? Végül aztán, amikor túltettem magam a kulturális sokkon, kiderült, hogy a piacon, a kedvenc boltomban is be tudok szerezni mindent… vagy amit nem, azt nagyon jól tudom helyettesíteni.

Vercsorb épp tegnap vendégeskedett nálunk egy, Nicoline prezentálta francia vacsorán — kifejtette, hogy nem szereti a kókusztejet, mert mindennek kókuszíze lesz tőle. Én viszont imádom a kókusztejet, a lágyságát, azt a finom, határozott de mégis nagyon lágy textúrát és tartást, amit ad a szószoknak, és élvezettel figyelem, hogyan kerekít le szépen minden fűszert.

Ez a recept, már amennyi tapasztalatom van, klasszikus indiai metódus szerint készül: forrósítunk zsiradékot (olaj-vaj keveréket), amiben sercegtetünk fűszereket (többek között karadmomot is — Nicoline egészen izgalomba jött tőle, olyan ízvilág, amit még sosem éreztünk), aztán szépen lassan pakoljuk be a hozzávalókat ugyanabba az edénybe, meghatározott sorrendben és ideig, majd a végén kókusztejjel és főzést nem igénylő fűszerekkel (nyers gyömbérrel, currylevéllel és korianderrel) zárjuk le.

Az új fűszereket nem számítva nagyon kedves és barátságos recept,
 a Kényeztetés című fejezetből; hétköznapi vacsorának és egy vendégvárásra is alkalmas. Most már várom a folytatást.