Ennyire jó fotózásom még az életben nem volt. Mondjuk ennyire felkészültek sem voltunk még. Egyrészt volt a tavalyi szörny-tanfolyam a Photopressnél, ahol azért a kedves csoporttársak bunkózása ellenére is sikerült megtanulnom a világítástechnika nagyon alapjait (igaz, az utolsó három kurzust inkább skippeltük, annyira rossz volt a végére). Másrészt van már könyvem is a portrétfotózásról, ahonnan nem csak a vakukat kezelni tanultam meg, de az alapvető meg egy picit kevésbé alapvető világítástechnikai trükkök is benne vannak. Harmadrészt idén elég sok időt fordítottunk a projekt előkészítésére; én kerestem még példaképeket, próbáltam őket megérteni, Chloé, a modell meg folyamatosan bombázott bennünket az ötleteivel, amiket szintén meg lehetett beszéni. Úgyhogy, mire megérkeztünk a stúdióba, nekem az egyik világítási scenárió már a fejemben volt, és a másodikról is volt valamelyes elképzelésem.

A hajhoz én ugye egyáltalán nem értek, a sminkhez meg az ékszerhez csak egy picit értek, szóval ezt javarészt ráhagytam Kathyre és Chloéra, elég nagy sikerrel. A világítás beállítgatása viszont javarészt az én reszortom volt, de a technikai finomságokról majd írok a kreatív blogon. Itt talán elég annyi, hogy a harmincas, negyvenes évek filmes stúdióportréit („hollywoodi portré”) szerettük volna leutánozni, némi engedményekkel a kortárs lehetőségek irányába. (Én például nem szeretem, ha homályos a kép.)

Tényleg nagyon jól és olajozottan ment minden, annyira, hogy még maradtak is ötleteim, amit nem tudtam megvalósítani, szóval már a legközelebbi alkalomra is vannak alapötleteim. Ami jó, mert tényleg szeretném tartani magam a fogadalmamhoz, miszerint ha törik, ha szakad, minden hónapban egyszer elmegyek egy stúdióba. Legalább.