Click-click-click. Fotózni tanulunk Kathyvel. Kőkemény stúdiógyakorlat, fiatalos, de azért professzionális irányítással: noha messze nem először vagyok életemben stúdióban, mégis sok dolog csak most kerül a helyére. Egyre jobban bánok a fényekkel, lassan felfogom, hogy működik ez a háttér-dolog. A tanár először azt hiszi, viccelek, amikor elmondom neki, hogy a második vakut arra használtuk, hogy a háttér jobban égjen, de nem, komolyan.

Nagy kár, hogy a többi csoporttagban alig van fegyelem. Úgy értem, hogyha vagyunk hatan, egy modellel és harminc perccel, akkor szerintem nyilvánvaló, hogy vagy mindenki érvényesül öt percig, vagy valaki rosszul jár. Úgy alapból gondolnám természetesnek, hogy sorban állunk, de nem, elég kemény tolakodás zajlik. Tisztára mint Terry Gilliam sajtótájékoztatóján, ahol még egy táskába csomagolt objektívre is sikerült rászorítaniuk a T. Kollégáknak. És én még csak megoldom valahogy, mert nagy vagyok és erős, és cseppet sem szívbajos, de azért jobban esne, ha nem lenne minden kattintás egy szellemi szkanderbajnokság, az meg pláne, ha nem kellene látnom, hogy a kevésbé izmos csoportársak hogy próbálják meg beérni azzal, amit rossz pozícióból, mások beállításaiból el tudnak csípni.

Először még csak célozgatok, meg próbálom őket rávezetni arra, mennyire nem civilizált ez. (Persze ahhoz képest, amit a másik csoport csinál, ez maga a megtestesült konszolidáltság. Elvégre nálunk nincs megszállott, önmagát süketnek tettető szőke ciklon, aki a modellek frizuráját görcsös mániával tupírozza, bundát hoz meg láncfűrészt, hogy az álmait viszontláthassa. Az, hogy másnak esetleg ez nem fog klappolni, és hogy nem az övé a stúdió, nem zavarja, de az se, hogy ő még javában tupírozik, holott már húznia kellene a háttér elől, és a mi csoportunkat kellene szóhoz juttatnia.) Aztán elég a célozgatásból, összegyűjtöm a csoportot, és markánsan, de azért udvariasan szembesítem őket azzal, hogy vagy illedelmesek vagyunk egymással, vagy a magam részéről megkezdem a t. társaság kicsontozását. Mert én még húsz percet nem fogok rászánni arra, hogy Mulyafiút berángassam középre, és ráparancsoljak, hogy instruáljon már, ha beledöglik, akkor is — mindezt persze Ago tiltakozása közepette, aki szerint ha nem hát nem.

Végül aztán működik a dolog, közösen lőjük be a fényeket, aztán mindenkinek 180 másodperce van — így, hogy nem kell senkit taposni, nekem 160 is elég. (Vagyis egy francokat elég, legszívesebben fotóznék egész éjjel, de a feladatot megoldom és elfogadom a realitásokat.) Ketten mérjük az időt Kathyvel, a másik, őrült csoport meg minket irigyel, mert itt nincs szőke mániákus, aki hárpiaként nyomná saját magát, nincs taposás, nincs egymás képébe behajolás, nincs őrjöngés a modell előtt harminc centivel. Három percre mindenkinek jut hely középen, aki meg nagyon rá akar repülni a másik projektjére, annak is jut egy kis terep.

Halál fáradt vagyok mire végzünk, és van egy kis rohadt íz is a számban. A következő két óra elmélet, valahogy nem bánom, most akkor nem lesz letaposás, és nekem se kell óvóbácsit játszanom. Ha pedig megjön a fizum, én zárom be magam egy stúdióba, és dologzom a partneremmel meg a saját modellünkkel hármasban, nyugisan, professzionálisan, mindenféle gyermeteg nyomás nélkül.