Baluéktól repülést kaptam Karácsonyra.

Ebben persze az a vicces, hogy iszonyatos tériszonyom van, nem kell nagyon magasan lennie a párkánynak ahhoz, hogy a rosszullét és a halálfélelem környékezzen; de amikor Tokajban megláttam a földről csak úgy simán elstartoló siklóernyőst, akkor elég sokat mondogattam, hogy ezt ki akarom próbálni. Aztán kaptam is egy tandemrepülést — igaz, eltartott egy darabig, amíg leszerveztük, de végül megérte.

Nicoline persze azóta is elmondja (igaz, most már nem félóránként, mint eredetileg, csak amikor szóba kerül a dolog), hogy ellentétben az előzetes figyelmeztetéssel, nem futottam végig. Ami persze tény — elkezdesz futni, felemelkedik mögötted az ernyő, ami kábé olyan érzés, mintha egy ló húzna hátrafelé; erre valóban megtorpantam egy kicsit. De aztán végül nem zúztam magam porrá a meredélyen, felemelkedtünk szépen és elindultunk Óbuda felé. Bennem meg semmi tériszony nem volt, konkrétan olyan volt, mint amikor álmomban repülök — semmi félelem, csak a mellettem suhanó levegő és az alattam lágyan elsuhanó fák és házak. Csodálatos élmény volt, még jobb, mint a repülőgép — pedig ott is felkacagtam, amikor először felszálltam.

A földre nem érkeztem annyira simán, mint lehetett volna, de mire összehajtogattuk az ernyőt, már azon gondolkodtam, vajon mennyire férne bele az életembe, ha megtanulnék siklóernyőzni.