Szombat este, Chrisptopher Prücsök köszöntése után, a Nicoline és kollégái által rendezett vacsibajnokság 1.0-s fordulóján vehettem részt a hétvégén a Chris fedőnevű kolléga haciendáján. (Szerencse, hogy így alakult: még tíz évvel ezelőtt fogadalmat tettem, hogy ezen a napon csak Chris-szel kezdődő ember lakásában fogok vacsorázni, így nem maradtam éhen.) A 0.1-es kör az én, végül is versenyen kívüli fordulóm volt, amikor külföldi vendégkollégáikat láttuk vendégül. Tulajdonképpen tök jó, hogy versenyen kívül indultam, mert most koksszá égtem volna; a többiek meg retteghetnek, mert a léc piszok magasra lett felpakolva.

Ha fokhagymás pirítóst ettünk volna tejjel vagy kakaóval, már akkor is egy elég magas rekreációs faktorú összejövetelről beszélnénk, ebben a nagyon otthonos lakásban, a meleg fényű lámpákkal, az ergonomikusan kialakított terekkel, a nappali mélyvörösre festett falával, a házat körülvevő sötéttel és csönddel, és persze az öreg hintaszékkel, amivel engem csak az osztályon felüli kajával lehetett kicsalogatni. Imádom a hintaszékeket, az én lakásom méretei pedig nem engedték meg, hogy vegyek egyet. Így aztán csak nagy ritkán, Ágota vagy Szonja néninél tudtam magam hanyatt dobni egy kis kellemes ringatózásra. Így már maga a környezet is abszolút inspirálóan hatott rám, olyan laza és optimista lettem, hogy életemben először megkóstoltam az Unicumot (nem is volt rossz) és úgy általában is kellően buddhista hangulatba kerültem ahhoz, hogy pozitívan fogadjak minden fejleményt. Átváltoztam egy szociális pillangóvá, ahogy ezt régebben mondogatták rólam.

Ehhez képest volt a kaja hihetetlenül finom és lenyűgöző. Volt egy elképesztően selymes, kellemesen pikáns paprikakrémleves, amihez fűszeresen sült (pirított?) szendvicskenyeret ettünk — a sors iróniája, hogy épp nemrég meditáltam azon, hogy egyik héten ezt kéne bedobni az otthoni menübe, de tényleg szerencse, hogy nem tettem. Ezek után mindenféle nyársak jöttek, húsokkal, zöldségekkel, gyümölcsökkel meg gombákkal; elég nehéz volt abbahagyni. Kemencés krumpli volt hozzá, ráolvasztott sajttal, ami, lássuk be, elég ördögi húzás, és főtt rizzsel, amit sokan hajlamosak félvállról venni, de itt ez is nagyon a helyén volt jól eltalált, enyhén sós, inspirálóan semleges ízével, pont megfelelően puhára és pergősre főzve. Ezek után jött egy túrótorta, amire szintén nehéz szavakat találni, simán ütött mindenféle cukrászdai szintet. Nemrég én is „összedobtam” (édesanyám szupervíziója mellett, véres verejtékkel, kókuszcafatokkal beborítva a padlót, a falkat és a plakfo egyes foltjait) egy fehérboros piskótaalapra komponált kókusztortát Nicoline-nak, ami szerintem szintén elég jó lett és mind a tortaegómat, mind a tortakritikai érzékemet jelentősen felhizlalta, de a „tökéletes”-nél rosszabb jelzőt még így pár nappal az elsődleges hatások után sem tudnék kiizzadni magamból.

Így együtt azt hiszem, ez az este tényleg a leglazább énemet hozta ki belőlem; úgyhogy most Nicoline kollégái is megismerhették a „nagyon röhögős” énemet, amelyik nem röstelkedik az elhanyagolhatónál nagyobb mennyiségű szesz elfogyasztása után sem. Az est intellektuális fényét emelendő először folytattunk egy krtikaelméleti beszélgetést, majd mivel úgy éreztük, hogy szellemünk további élesítés és pallérozás után kiált, játszottunk egy sort az örökzöld és korhatármentes, Hungry Hippos nevű játékkal. Menet közben valahogy kiderült, hogy én csak az ufós részig tudtam nézni a Brian életét, úgyhogy most némi beletekerésekkel meg zanzásításokkal megnézették velem, ami lényegében azt jelentette, hogy ténylegesen is megtekinthettem és sorba rendezhettem a másoktól eddig már tízezerszer hallott jeleneteket. Végül is elvoltam valahogy közben, a nagy fordulat a véleményemről azért elmaradt.

Taxival mentünk haza; a hiperolcsó taxitársaság kivételesen nem harminc perces késéssel érkezett, mint a legutolsó olyan alkalommal, amikor kísérletezni próbáltam velük. Kicsit sajnáltam, hogy nem bringával vagyunk. Egy ilyen esete nem lett volna semmi egy másfél órás tekerés a téli éjszakában (szebb időben a házigazda amúgy így jár be dolgozni a belvárosba), de azért Nicoline szempontjait is meg tudtam érteni. Egy ilyen túrótorta után persze bármit meg tudtam volna érteni.