Múlt héten ugye szabin voltam, a szabim java részét a húgomék töltöttem, szerelgetéssel. Persze nem csak szerelgettem, csevegtünk is elég hosszan, tulajdonképpen az idejét sem tudom már, mikor volt ilyen sok időnk egymásra. Mindenesetre jó volt, kicsit visszatért a feeling, amikor éjnek évadján kiköltöztünk a gyerekszoba erkélyére, és az éjszakai utca fölött vitattuk meg az élet nagy kérdéseit.

Persze Christopher Prücsökkel is elég sok időt töltöttem együtt, azt hiszem, lassan meg fogja szokni, hogy én is vagyok. Emelgetni már rutinszerűen emelgettem, de csütörtökön például szarkofágot építettem fölé párnákból. Ötöst is kapok már, ha nem sikerül elsőre, akkor sikerül másodszorra.

Elkezdett beszélni is, egyelőre csak szavakat mond — az igazán vicces az, hogy mindegyiket teljesen más intonációval. Amikor megkérdeztem, hogy milyen a pólója, akkor például alig hallhatóan suttogta, hogy „bikás” (tényleg egy bika volt rajta), a banán pedig „bánáán”, de vékony, hangos, sipító hangon előadva. Az „oda-oda” az mély hangon van, és a hangsúly a második szótagon van teljesen következetesen. A „nem” pedig inkább „nnnnem”, gondolom, ezzel is próbál nyomatékot adni az akaratának.

Volt kb. 138 másodperc, amikor teljesen egyedül nekem kellett rá vigyázni. Szerintem még tovább őszült a szakállam (a hajam nem őszül, a szakállam viszont már elkezdett), és legalább tíz évet öregedtem a stresszben. Amikor kísérletet tett arra, hogy elhagyja a nappalit, odaszóltam neki, hogy Chris, most ne menj ki, mert életben kell, hogy tartsalak. Simán megértette, legalábbis első szóra visszafordult.