Ha jól látom, nem is említettem még: összefutottam Joe-val.

Ez a Joe vezérigazgató volt valamikor a Cégnél, konkrétan Vöröstündér elődje. A pozícióját szigorúan kapcsolatépítésre használta fel, rögtön volt is hová dobbantania, amint lemondott egy iszonyatosan hosszú, ha jól emlékszem, négy ciklusra nyúló vezetés után. Közben ha nem is direkt, de indirekt pártaktivitása mindig lehetett, mert egyszer csak polgármester lett egy kisebb településen. Amiért én különösen utáltam, azok a végeérhetetlen konspirációs vacsorák és gyűlöletfélórák Vöröstündér ellen — már akkor is, amikor még magam is Vöröstündér ellenzékéhez tartoztam. A tervezgetés miatt a nagy büdös semmiről, amiből aztán a végén mindig a nagy büdös semmi futott ki. Emlékszem, még távozása után is szeretett volna érvényesülni, 

 Ahogy elmondogatta, hogy mit és hogyan csinál, hogyan tervez az életben, rájöttem, hogy továbbra sem irigylem. Régen sem voltam érte oda túlzottan, a döntéseit rendszerint mesterésegesen információhiányos és dokumentálatlan környezetben hozta meg, leköszönés után aztán meglehetősen nagy mértékű káoszt hagyva maga után. Manapság persze már nem olyan nagy kunszt legalább alapszinten utánanézni egy polgármester tevékenységének: valóban úgy van, ahogy mesélte nekem a sült krumplija felett, vezetési stílusa azóta sem finomodott egy kicsit sem.

Nagyon-nagyon elégedett voltam ezzel a beszélgetéssel, egészen addig, amíg egy félrenyelés miatt be nem terítette a környező öt köbmétert másfél centiliter Ice Tea-vel. Részben ismét eszembe jutott, mennyire okés dolog volt hozzájárulni ahhoz, hogy ne az ő szellemi öröksége menjen tovább a cégnél. Másrészt igen-igen jó érzés volt látni az arckifejezését, amikor arra a kérdésére, hogy hogyan kaptam meg a jelenlegi melómat, azt válaszolhattam csibészes félmosolyaim egyikével: pályázaton. Neki még sok valódi versenyben nem kellett helytállnia.