Én már csak azt nem értem hogy hogy várhatja el egy ember a magázást, mint a tisztelet kifejezését, miután ilyen tapló módon neki ugrik az embernek. Lehet ezt szépen kérni, kedvesen, udvariasan, de aki így nekiugrik az embernek az hogy várhat el bármiféle tiszteletet is? Tisztelem azt, aki tiszteletet tanúsít velem szemben is. Nem pedig a korát tisztelem valakinek. Abban nincs semmi tisztelni való. Ha az irodai etikett tegezést kíván, akkor kérnie kell hogy ne tegezd, nem pedig követelnie!

Én is még a kezdetekben összekaptam valamin BC-vel (hőn utált kollégámmal), aki olyannyira erőszakos volt, hogy kénytelen voltam kicsit agresszívebben fellépni – körülbelül olyan stílusban hogy szálljon le rólam, és foglalkozzon a saját dolgával -, mire kiakadt és közölte hogy nekem kis pondrónak fejet kéne hajtanom az ő 35 éves nagysága és bölcsessége előtt, és tisztelettel kéne beszélnem vele. Ez mellesleg azt hiszem azok után történt hogy egyszer már közölte velem, hogy „anyádnak ki kéne mosni a szádat szappannal”… de igazán nem tehet róla. Egy falusi borászfiúból lett irodai munkásról beszélünk… na de ezen a kis önellentmondásos közjátékon én úgy felhúztam magam hogy azzal a lendülettel küldtem el őt a kurvaannyába – már bocsánat – jó hangosan, és közöltem vele hogy tiszteletet a továbbiakban akkor se várjon tőlem, ha írásban kér erre. De köztudott tény, hogy én nem vagyok olyan diplomatikus, mint Try. Azóta valahogy kedvesebb velem, és egyedül engem nem piszkál. Ez pedig nagy érdem, merthogy a piszkálódás nála valami vele született rendellenesség.

Tegnap épp Olgival beszélgettem ebédnél, amikor közöltem vele hogy horoszkópom halak – na nem mintha hinnék a horoszkópban -, mire elkerekedett a szeme a csodálkozástól. ÉN? HALAK? Merthogy a halak érzékeny művészlelkek. A művészlélek még oké is, de én inkább vagyok egy buldózer, mint egy érzékeny picsogó felmosórongy. Ezen önelégülten elmosolyodtam, aztán felidéztem azokat a szép időket, amikor még egy hármas matekdolgozat miatt is képes voltam egész napos sírógörcsben vonaglani a suliban – és elárulom nem egyszer lett hármas vagy annál rosszabb dolgozatom. Körülbelül ezzel a hozzáállással meg is pecsételtem gimnáziumi éveim első perceit, és elkönyveltek olyannak amilyen voltam. Ez pedig nem egy nagy érdem. A gyengéket szeretik pofozni az emberek (persze képletesen :)). Így az erősebbek különösebb erőfeszítés nélkül fitogtathatják erejüket, és hát én frankó célpontnak bizonyultam. Aztán jött a személyiségváltozás, és szépen levetkőztem az érzékeny jó kislány szerepét. Negyedikre már valódi érzéketlen rossz kislány voltam. Már nem hagytam többé magam. A dolog odáig fajult hogy az osztályfőnökömet is elküldtem melegebb éghajlatokra, amikor az egyik órán engem szúrt ki, hogy koksszá égessen az osztály előtt. Ennek a kis összezörrenésnek az lett a vége, hogy rácsaptam az ajtót, és a tanítási nap kellős közepén hazamentem, de azért még előtte közöltem vele, hogy én ebbe az osztály, amíg ő az osztályfőnök be nem teszem a lábam. Aztán elpanaszoltam a sérelmeimet az igazgatónak. Az előadás olyan jól sikerült, hogy felszólították a tanárt, hogy ha összetalálkozik velem tilos hozzám szólnia, valamint magántanulóvá avanzsáltak (ami nagy előrelépést jelentett :)). Talán gimnáziumi életem legszebb éve volt. Innentől kezdve nem volt több hiszti társaságban. Ha valaki baszogat elintézem, nem pedig könnyeimet törölgetve eloldalgok – ezt így előadtam Olginak is, aki megértően bólogatott. Azért szerintem így is elég érzékeny maradtam – legalábbis elég drámaian áttudom érezni a dolgokat a szituáció helyzetétől függően. Ha a halak két ismérve az érzékenység és a kreativitás akkor nem bánom, halak vagyok.